A hangvibráció, a zene és az önmegvalósítás I.

2014. 11. 27. | Filozófia

Szerző: Jógapont
 

Bevezetés a védikus zene világába: A zenei hangok. Rátkai Gergő sorozata.

A hangvibráció, zene és az önmegvalósítás cikksorozatunkban a védikus zene alapjaival ismerkedhetünk meg, valamint a hangok, azok kombinációinak és a zenenek a meditációban, illetve az önmegvalósításban betöltött szerepével.

Mindennapi életünkben, a minket körül­vevő világban folyamatos hatások érik az érzékszerveinket. Sajnos a mai kor­ban ezek nem a nyugalmunk, a harmó­nia, a lelki béke fenntartása irányába hat­nak, épp ellenkezőleg, érzékeinket folya­matosan stimulálják, túlhajtott állapotban tartják azokat.
    
A legtöbbet és legintenzívebben hasz­nált érzékünk a hallás. Sokszor nem is tu­datosan használjuk, ugyanis ez az egyet­len érzékszervünk, amelyet nem tudunk kikapcsolni, folyamatosan, megállás nél­kül működik. A fül van a legtöbb durva szintű ingernek kitéve. Légkalapácsok, ri­asztók, szirénák, rádiótelefonok csörgése, és a végtelenségig sorolhatnám mindazon zajokat, melyek gyengítik az elménket és ez által a testünket is.
  
Ahhoz, hogy megőrizzük lelki egészsé­günket, szükségünk van egy menedék­re, egy nyugalmas pontra, helyzetre, ahol mindezen negatív behatások nem, vagy csak nagyon kis mértékben érnek minket.
 
 
A hang teremtő és felszabadító ereje
 
A vaisnava hagyomány szerint teremtés kezdetén a Védák – a tu­dás könyvei – hang formájában nyilvánul­tak meg. Az első teremtett lény, Brahmā így kapta meg azokat, és segítségükkel kezdte el a kozmikus teremtést.[1] Ebbe a hang által kreált anyagi világba kerül az egyéni lélek. A Védánta-szútra utolsó szútrája így szól: anávrittih sabdát,[2] vagyis az ember a hangvibráció által érheti el a felszabadulást, azazszabadulhat ki az anyagi világból. Mi több, a Bhagavad-gítában Krisna kijelenti: „Óh, Kunti fia! Én vagyok (…) a hang az éterben és az emberi képesség,”azaz nem mást, minthogy a hang is Ő maga.[3]
 
A hangvibrációnak két fajtájáról ír a védikus irodalom: az anáhata-nádáról (az éterben lévő, meg nem nyilvánult hangról) és a nádáról (a levegőben ter­jedő közönséges hangról). Az anáhata-náda az a hang, melyet akkor hallunk, mikor egy mantrát az elménkben ismét­lünk. Ugyanez a mantra hangosan éne­kelve már náda. Az egyetlen különbség az anáhata-náda és a náda között a médi­um, amelyben megnyilvánulnak. A náda egy hangvibráció, mely levegőn keresz­tül terjed,az anáhata-náda pedig az éte­ren keresztül.[4] Érdekességképpen megjegyezhető, hogy a náda ezen kívül szilárd tárgyakon keresztül is terjed, például a hangszerek húrjain és fából készített testén keresztül.A zene tehát közönséges hangnak tekinthető, azaz náda, mivel a le­vegőn – mint médiumon – keresztül nyil­vánul meg.
 
Mind az ősi ind zenészek, mind a mai zene­tudósok tudatában vannak a ténynek, hogy az emberi fül egy oktávon belül huszonkét zenei­leg különböző hangot tud elkülöníteni. Ezeket mikrohangoknak vagy szanszkritül srutinak nevezik. 
A náda-jóga ezoterikus dimenziói em­lítést tesznek ezekről a mikrohangokról, és leírják, hogy azokpár­ba állíthatók a testben található huszon­két nádíval, azaz finom szintű artériával, melyek a jóga-meditáció útján válnak ér­zékelhetővé.
 
A hangok és a test
 
A fenti állítás a XII. században írott zeneelméleti műben, a Sangíta-Ratnákaraban is előkerül. Eszerint a náda huszonkét osztály­ba különül, melyeket hallhatóságuk mi­att srutiknak neveznek. A leírás szerint a szív két felfelé tartó nádíjában továb­bi huszonkét nádí van beburkolva és hu­szonkét sruti – melyek rendre magasabb és magasabb hangmagassággal bírnak – képződik általuk, a rájuk ható levegő ere­jétől.[5] 
 
Ezzel a teóri­ával találkozhatunk Dattilánál is, aki azt mondja, hogy huszonkét hang található az emberi mell­kasban, melyek minél feljebb haladunk, annál magasabbak.[6] Tehát az anáhata-náda és a tőle megkülönböztethető náda egyaránt a külsődleges okai a zenei hangoknak a kozmoszban, csakúgy, mint azok belső megnyilvánulásaként az emberi testben. Ezen hangok a manipúra-csakrából kiin­dulva[7] a fentebb említett nádíkon keresz­tül nyilvánulnak meg.
 
A huszonkét sruti egyfajta színskála a ze­nei kifejezőeszközök palettáján, amiből az előadó mintegy „megfestheti” – a védikus irányelveket figyelembe véve – az általa előadni kívánt zeneművet. Mint ahogy egy színskálán a különböző szí­nek egymás után következnek spektru­muk, tónusuk, telítettségük és egyéb tu­lajdonságaik szerint, ugyanígy a srutiknak is létezik egy sorrendje és osztályozási rendszere zenei és kiváltott érzelmi ha­tásuknak megfelelően.
 
A zenei hangok
 
A srutik közül hét az, melyet alaphan­goknak avagy szvaráknak neveznek az indiai klasszikus zenében.[8] E szvarák olyan hangok, melyek elég hosszú ideig szólnak ahhoz, hogy érzelmeket váltsanak ki a hallgató­ból.[9] E hét zenei hang szanszkrit neve: sadzsa, risabha, gándhára, madhjama, pancsama, dhaivata, nisáda.
 
Az indiai zenében annyira alapvető a szvarák léte, hogy igazán sem Nárada, sem Bharata, sem Dattila,[10] nem definiálja azokat.
 
E szvarák vagy zenei hangokvalójában a teremtés kezdetétől jelen vannak az univerzumban. A védikus irodalom gyöngyszeme, a Srímad-Bhágavatam így fogalmaz: „Brahmá lelke a zárhangokként, teste a magán­hangzókként, érzékei a réshangokként, ereje a köztes hangokként, érzéktevékenysége pedig a hét zenei hangként nyilvánult meg”.[11]
 
Szvara azt jelenti, ami kellemes min­den élőlény szívének. Mivel a srutik és a nádík a szívben gyökereznek, amikor a szvarákat halljuk, azok természetüknél fogva rezgetik a nádíkat, így kellemes ér­zést okoznak a szívben. Úgynevezett raszát, ízt adnak a szívnek. Minden szvarában öröktől fogva létezik ez a fajta „nektár”.
Más szóval két szvara tökéletes összhang­zatának különleges hatása van, amely egy speciális ízt, hangulatot (raszát) kelt a hall­gatóban. A különböző rágák, vagy nagyon egyszerűen fogalmazva, a dallamok aszerint vannak kikalkulálva, hogy miképpen nyilvánítják meg ezeknek a hangulatoknak bizonyos kom­binációit.

Következő részben a rágák világával fogunk megismerkedni.
 
Rátkai Gergő
Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola oktatója és Könyvtárának vezetője
 


[1]Srímad Bhágavatam.3. 8–10. fejezet.  
[2]  Védanta -szútra 4.4.22.   
[3]Bhagavad-gítá.7.8.  
[4]Hughes 1985: 8.  
[5]Shringy–Sharma 1978: 115–116.  .  
[6] Dattilam 9–11
[7]Náradíja-siksá 1.5.9.
[8]Bár vannak olyanok is, akik szerint hogy a srutik a szvarákon keresztül nyilvánulnak meg. (pl.: Nátya-sásztra 28.23).  
[9]Náradíja-síksá 1.8.5.  
[10]Jelentős zenetudósok, bővebben lásd: Rátkai 2013.  
[11]SrímadBhágavatam 3.12.47.

Forrás: Rátkai Gergő: Zene és meditáció. Tattva, XVII. évfolyam, 2. szám, 2014. október, 43-55.

Felhasznált irodalom
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. Bhaktivedanta Book Trust, 2008.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: Śrīmad-Bhāgavatam (1-10. ének). Bhaktivedanta Book Trust, 1992–1995.
Bhise, Usha R.: Nāradīya Śikṣā. Bhandakar Oriental Research Institute, Poona, 1986.
Dvaipāyana Vyāsa: Vedānta-sūtra. Magyar Brahmana Misszió, Budapest, 2010.
Hughes, David B.: Svara saptah: Intonation in Vaishnava Music. Bhaktivedanta Gurukula, Mayapur, 1985.
Lath, Mukund: Dattilam. Motilal Banarsidass Publishers Pvt. Ltd., Delhi, 1988.
Rátkai Gergő: A gauḍīya-vaiṣṇava zene története. Tattva XVI/1. 2013, 63–72.
Shringy, R. K. – Sharma, Prema Lata: Saṅgīta-Ratnākara of Śārṅgadeva, Vol.I.. Motilal Banarsidass, Delhi, 1978.
The Nātya Śāstra of Bharatamuni. Sri Satguru Publications, Delhi, India, 2000.

Kép forrása: http://sahapedia.wordpress.com/category/performing-arts/