Bevezetés a védikus zene világába: A zenei hangok. Rátkai Gergő sorozata.
A hangvibráció, zene és az önmegvalósítás cikksorozatunkban a védikus zene alapjaival ismerkedhetünk meg, valamint a hangok, azok kombinációinak és a zenenek a meditációban, illetve az önmegvalósításban betöltött szerepével.
Mindennapi életünkben, a minket körülvevő világban folyamatos hatások érik az érzékszerveinket. Sajnos a mai korban ezek nem a nyugalmunk, a harmónia, a lelki béke fenntartása irányába hatnak, épp ellenkezőleg, érzékeinket folyamatosan stimulálják, túlhajtott állapotban tartják azokat.
A legtöbbet és legintenzívebben használt érzékünk a hallás. Sokszor nem is tudatosan használjuk, ugyanis ez az egyetlen érzékszervünk, amelyet nem tudunk kikapcsolni, folyamatosan, megállás nélkül működik. A fül van a legtöbb durva szintű ingernek kitéve. Légkalapácsok, riasztók, szirénák, rádiótelefonok csörgése, és a végtelenségig sorolhatnám mindazon zajokat, melyek gyengítik az elménket és ez által a testünket is.
Ahhoz, hogy megőrizzük lelki egészségünket, szükségünk van egy menedékre, egy nyugalmas pontra, helyzetre, ahol mindezen negatív behatások nem, vagy csak nagyon kis mértékben érnek minket.
A hang teremtő és felszabadító ereje
A vaisnava hagyomány szerint teremtés kezdetén a Védák – a tudás könyvei – hang formájában nyilvánultak meg. Az első teremtett lény, Brahmā így kapta meg azokat, és segítségükkel kezdte el a kozmikus teremtést.[1] Ebbe a hang által kreált anyagi világba kerül az egyéni lélek. A Védánta-szútra utolsó szútrája így szól: anávrittih sabdát,[2] vagyis az ember a hangvibráció által érheti el a felszabadulást, azazszabadulhat ki az anyagi világból. Mi több, a Bhagavad-gítában Krisna kijelenti: „Óh, Kunti fia! Én vagyok (…) a hang az éterben és az emberi képesség,”azaz nem mást, minthogy a hang is Ő maga.[3]
A hangvibrációnak két fajtájáról ír a védikus irodalom: az anáhata-nádáról (az éterben lévő, meg nem nyilvánult hangról) és a nádáról (a levegőben terjedő közönséges hangról). Az anáhata-náda az a hang, melyet akkor hallunk, mikor egy mantrát az elménkben ismétlünk. Ugyanez a mantra hangosan énekelve már náda. Az egyetlen különbség az anáhata-náda és a náda között a médium, amelyben megnyilvánulnak. A náda egy hangvibráció, mely levegőn keresztül terjed,az anáhata-náda pedig az éteren keresztül.[4] Érdekességképpen megjegyezhető, hogy a náda ezen kívül szilárd tárgyakon keresztül is terjed, például a hangszerek húrjain és fából készített testén keresztül.A zene tehát közönséges hangnak tekinthető, azaz náda, mivel a levegőn – mint médiumon – keresztül nyilvánul meg.
Mind az ősi ind zenészek, mind a mai zenetudósok tudatában vannak a ténynek, hogy az emberi fül egy oktávon belül huszonkét zeneileg különböző hangot tud elkülöníteni. Ezeket mikrohangoknak vagy szanszkritül srutinak nevezik.
A náda-jóga ezoterikus dimenziói említést tesznek ezekről a mikrohangokról, és leírják, hogy azokpárba állíthatók a testben található huszonkét nádíval, azaz finom szintű artériával, melyek a jóga-meditáció útján válnak érzékelhetővé.
A hangok és a test
A fenti állítás a XII. században írott zeneelméleti műben, a Sangíta-Ratnákaraban is előkerül. Eszerint a náda huszonkét osztályba különül, melyeket hallhatóságuk miatt srutiknak neveznek. A leírás szerint a szív két felfelé tartó nádíjában további huszonkét nádí van beburkolva és huszonkét sruti – melyek rendre magasabb és magasabb hangmagassággal bírnak – képződik általuk, a rájuk ható levegő erejétől.[5]
Ezzel a teóriával találkozhatunk Dattilánál is, aki azt mondja, hogy huszonkét hang található az emberi mellkasban, melyek minél feljebb haladunk, annál magasabbak.[6] Tehát az anáhata-náda és a tőle megkülönböztethető náda egyaránt a külsődleges okai a zenei hangoknak a kozmoszban, csakúgy, mint azok belső megnyilvánulásaként az emberi testben. Ezen hangok a manipúra-csakrából kiindulva[7] a fentebb említett nádíkon keresztül nyilvánulnak meg.
A huszonkét sruti egyfajta színskála a zenei kifejezőeszközök palettáján, amiből az előadó mintegy „megfestheti” – a védikus irányelveket figyelembe véve – az általa előadni kívánt zeneművet. Mint ahogy egy színskálán a különböző színek egymás után következnek spektrumuk, tónusuk, telítettségük és egyéb tulajdonságaik szerint, ugyanígy a srutiknak is létezik egy sorrendje és osztályozási rendszere zenei és kiváltott érzelmi hatásuknak megfelelően.
A zenei hangok
A srutik közül hét az, melyet alaphangoknak avagy szvaráknak neveznek az indiai klasszikus zenében.[8] E szvarák olyan hangok, melyek elég hosszú ideig szólnak ahhoz, hogy érzelmeket váltsanak ki a hallgatóból.[9] E hét zenei hang szanszkrit neve: sadzsa, risabha, gándhára, madhjama, pancsama, dhaivata, nisáda.
Az indiai zenében annyira alapvető a szvarák léte, hogy igazán sem Nárada, sem Bharata, sem Dattila,[10] nem definiálja azokat.
E szvarák vagy zenei hangokvalójában a teremtés kezdetétől jelen vannak az univerzumban. A védikus irodalom gyöngyszeme, a Srímad-Bhágavatam így fogalmaz: „Brahmá lelke a zárhangokként, teste a magánhangzókként, érzékei a réshangokként, ereje a köztes hangokként, érzéktevékenysége pedig a hét zenei hangként nyilvánult meg”.[11]
Szvara azt jelenti, ami kellemes minden élőlény szívének. Mivel a srutik és a nádík a szívben gyökereznek, amikor a szvarákat halljuk, azok természetüknél fogva rezgetik a nádíkat, így kellemes érzést okoznak a szívben. Úgynevezett raszát, ízt adnak a szívnek. Minden szvarában öröktől fogva létezik ez a fajta „nektár”.
Más szóval két szvara tökéletes összhangzatának különleges hatása van, amely egy speciális ízt, hangulatot (raszát) kelt a hallgatóban. A különböző rágák, vagy nagyon egyszerűen fogalmazva, a dallamok aszerint vannak kikalkulálva, hogy miképpen nyilvánítják meg ezeknek a hangulatoknak bizonyos kombinációit.
Következő részben a rágák világával fogunk megismerkedni.
Rátkai Gergő
Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola oktatója és Könyvtárának vezetője
Forrás: Rátkai Gergő: Zene és meditáció. Tattva, XVII. évfolyam, 2. szám, 2014. október, 43-55.
Felhasznált irodalom
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. Bhaktivedanta Book Trust, 2008.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: Śrīmad-Bhāgavatam (1-10. ének). Bhaktivedanta Book Trust, 1992–1995.
Bhise, Usha R.: Nāradīya Śikṣā. Bhandakar Oriental Research Institute, Poona, 1986.
Dvaipāyana Vyāsa: Vedānta-sūtra. Magyar Brahmana Misszió, Budapest, 2010.
Hughes, David B.: Svara saptah: Intonation in Vaishnava Music. Bhaktivedanta Gurukula, Mayapur, 1985.
Lath, Mukund: Dattilam. Motilal Banarsidass Publishers Pvt. Ltd., Delhi, 1988.
Rátkai Gergő: A gauḍīya-vaiṣṇava zene története. Tattva XVI/1. 2013, 63–72.
Shringy, R. K. – Sharma, Prema Lata: Saṅgīta-Ratnākara of Śārṅgadeva, Vol.I.. Motilal Banarsidass, Delhi, 1978.
The Nātya Śāstra of Bharatamuni. Sri Satguru Publications, Delhi, India, 2000.
Kép forrása: http://sahapedia.wordpress.com/category/performing-arts/