A tudat és a test kapcsolatának meghatározása a nyugati pszichológiában és a védikus szentírásokban

2016. 01. 13. | Filozófia

Szerző: Tóth Roland
 

Halmai Zsuzsa, a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola oktatója cikksorozatának tárgyát a tudat, a test és a lélek képezik. Lássuk először a fogalmakat…

Vizsgálódásom tárgyát a tudat, valamint a test és lélek bonyolult és sokrétű problematikája köré fonódó gondolatok képezik. Elsőként annak jártam utána, vajon a mindennapi nyelvhasználatban mit értünk tudat, elme és lélek szavaink alatt.
 

Mi a tudat?
 
Mivel jelen írásomban nem csupán a tudat és a test kapcsolatáról esik szó, hanem ezek mellett a lélekről, az elméről és az intelligenciáról is, elsőként mindenképpen érdemes kísérletet tennünk arra, hogy meghatározzuk, vajon mit is jelent napjainkban a tudat, az elme és a lélek?
 
A magyar nyelv értelmező szótárában a tudat címszó[1] alatt négy meghatározást is olvashatunk. Az első szerint az agy legmagasabb szintű képessége a tudat, amely egyrészt visszatükrözi az anyagi világot és a létet, másrészt meghatározza az ezekhez való viszonyunkat, és olyan fogalmakat alkot, amelyek segítségével az ember képes gondolkodni és ítélni. Ehhez kapcsolódik az a meghatározás is, mely szerint a tudás mint képesség révén megszerzett, egymással rendszert alkotó fogalmak, képzetek, affektív és akarati élmények összességét jelenti. A harmadik, bár ritkán alkalmazott definíció szerint a tudat nem más, mint öntudat. A negyedik jelentés szerint a tudat olyan szubjektív pszichikai élmény, amelyben a személy úgy érzi, hogy valaminek a meglétéről teljes bizonyossággal rendelkezik, hogy az adott dolgot világosan látja, tisztában van vele, és hogy ez a bizonyosság tulajdonképpen hit, meggyőződés, elismerés és feltevés is egyben.
 
Az elme[2] legfőképp azt az értelmi készséget jelenti, amely képessé tesz minket, embereket a gondolkodásra, de az embert mint gondolkodó lényt (bölcs ember, tudós) is jelölheti. Az elme emellett utalhat az észre, a képzeletre, valamint az emlékezetnek, illetve a tudatnak arra a részére is, amelyre a figyelem aktuálisan irányul.
 
A lélek meghatározása[3] tűnik a legösszetettebbnek, s ezáltal a legkevésbé letisztultnak. Korai felfogás szerint a lélek az élettevékenység feltételezett, részben anyagszerű hordozója az emberi testben, amely a halál pillanatában elhagyja azt. Leginkább a kereszténység tanítása szerint az ember személyiségének hordozója, amely anyagtalan, és így fizikailag nem is érzékelhető, s mivel Istennel rokon, így magasabb rendűvé teszi őt az állatoknál. Ezek mellett a lélek a központi idegrendszer komplex folyamatain alapuló olyan jelenségek és folyamatok összességét is jelenti, mint az értelem és a gondolkodás, az érzékelés, az akarat, az emlékezés és a képzelet. Ezeken túl a lélek jelentheti az egyént magát, illetve valaminek az éltető elemét, mozgatórugóját.
 

Werner D. Fröhlich Pszichológiai Szótárában a tudatról[4] hosszú szócikket olvashatunk, ám a lélek meghatározása nem szerepel benne. Az elme[5] fogalmának leírásakor az elme mellett szinonimaként szerepel a szellem és a tudat (mind) is. Az egyik meghatározás szerint e három fogalom olyan mentális folyamatok összességét jelenti, amelyek egyénen belül és egyének között is lezajlanak. Ezeknek a pszichikus folyamatoknak a szinonimái a lélek és az értelem, a tudatos és a tudattalan, tisztán belső folyamatok. Fröhlich szerint a másik, a filozófiában és a teológiában használatos jelentése szerint az elme fogalma nem más, mint a mentális, azaz a pszichikus folyamatok alapjául szolgáló szubsztrátum, vagyis a lélek.
 
Talán ebből a néhány szócikkből is jól látható, mennyire nehéz a modern nyugati filozófiának és pszichológiának definiálnia a tudat fogalmát. Mindez természetesen felveti annak a kérdését is, hogy vajon hogyan határolható el egymástól a test, a tudat, az elme, az ész, az értelem és a lélek fogalma? William James 1890-ben úgy vélte, hogy a tudatosság megtapasztalásának lényege az önreferenciában rejlik, amely nem más, mint a tapasztalat felvevője és közvetítője. „A tudatosság általános ténye nem az, hogy érzések léteznek, illetve hogy gondolatok léteznek, hanem az, hogy én gondolkodom, illetve hogy nekem érzéseim vannak”.[6] Ezzel kapcsolatban a későbbiek során, például Descartes tudat-elméletében, középpontba kerül az a probléma, hogy vajon hogyan tudjuk megismerni saját tudatunkat és mások tudatát. A tudattal kapcsolatos kérdések leginkább három fő csoportba sorolhatók: az első a tudattal kapcsolatos témakör pszichológián belül elfoglalt helyére, a második a tudat természetére, végül a harmadik kérdéscsoport a tudat funkciójára igyekszik választ találni.[7]

 
A megismerés nyugati attitűdjével szemben az India időtlen bölcsességét őrző szanszkrit szövegek, a Védák egyértelmű meghatározását adják nemcsak a tudat, de a test és lélek fogalmának, valamint kettejük kapcsolatának is. A „véda” szó tudást jelent, s amint neve is utal rá, a védikus irodalom átfogja az emberi tudás minden területét. Ezért ha a tudatról, a lélekről vagy a testről szeretnénk tudást szerezni, mindenképpen érdemes ezekhez az ősi írásokhoz fordulnunk. Ezek a szövegek eredetileg szájhagyomány útján maradtak fenn, amelyet első ízben az Isten irodalmi inkarnációjaként elfogadott Sríla Vjászadéva jegyzett le, mintegy ötezer évvel ezelőtt. Később a Védák lényegét Vjászadéva a Védánta-szútraként ismert aforizmagyűjteményben tette közzé, a Védánta-szútrához fűzött magyarázat pedig nem más, mint a Srímad-Bhágavatam, vagy más néven a Bhágavata Purána. A Srímad-Bhágavatam 18 ezer verse egyaránt tartalmaz történelmi eseményeket és filozófiai beszélgetéseket – erre a szentírásra úgy tekintenek, mint „a védikus irodalom fájának érett gyümölcsére”, s mint ilyen, a védikus tudás leghitelesebb és legteljesebb megvilágítását tárja az olvasó elé.
 
Ha a tudat, az elme és a test kapcsolatáról szeretnénk többet megtudni, akkor a Srímad-Bhágavatam mellett egy másik fontos védikus szentírást szintén érdemes segítségül hívnunk, mégpedig a Bhagavad-gítát, mely eredetileg az ősi szanszkrit történelmi eposz, a Mahábhárata egyik fejezete. A kali-kor[8] kezdetén, vagyis mintegy ötezer évvel ezelőtt beszélte el az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Úr Krisna a Bhagavad-gítát barátjának és tanítványának, Ardzsunának. A mű – melynek jelentése: „Isten Éneke” – öt fő témával foglalkozik, vagyis (1) a Legfelsőbb Irányítóval (ísvara), (2) azokkal az élőlényekkel, akiket irányít (dzsívák), valamint kettejük kapcsolatával. A filozófiai párbeszéd témája még ezek mellett (3) az anyagi természet (prakriti), (4) az idő – amely az egész univerzum létezésének, illetve az anyagi természet megnyilvánulásának időtartama –, valamint (5) a tettek (karma). Világos és egyértelmű leírását találjuk annak, hogy ki Isten, kik az élőlények, mi az anyagi természet és a kozmikus megnyilvánulás, ezeket miképpen irányítja az idő, valamint hogy milyen tetteket végeznek az élőlények. Ezt a két védikus szentírást, a Srímad-Bhágavatamot és a Bhagavad-gítát, több más fontos szanszkrit szöveggel együtt, Ő Isteni Kegyelme A. C. Bhaktivédanta Szvámi Prabhupáda (1896-1977) hozta el a nyugati világba: angol nyelvű fordításainak és magyarázatainak köszönhetően napjainkban ez a védikus tudás széles körben is hozzáférhetővé vált.[9]
 
A Bhagavad-gítá versei alapján Bhaktivédanta Szvámi egyértelműen megmagyarázza, hogy mit jelent a lélek és mit jelent az élőlény tudata. A leírás szerint[10] a test és a lélek egymástól elkülönülő szubsztanciák, egymástól nagyon eltérő természettel. A lélekkel ellentétben az anyagi test hatféle változáson megy keresztül: egy anya méhéből megszületik, fennmarad egy ideig, növekszik, utódokat hoz létre, fokozatosan elsorvad, majd végül a feledés homályába merül. Ezzel szemben a lélek nem születik és nem is öregszik meg, sőt utódokat sem hoz létre, és nem is hatnak rá az anyagi test változásai. Amit például mi megszületésnek vélünk, az valójában a test megszületése, hiszen a lélek nem születik és nem hal meg, csupán átmenetileg egy anyagi testbe költözik. Az egyéni lélek a Legfelsőbb Lélek parányi, töredék része, minőségileg egy a Legfelsőbbel, örökkévaló és mindig létező. Mivel a lélek tiszta, ezért eredetileg a tudat is tiszta, mint a víz.[11] Ha azonban a tudat kapcsolatba kerül az anyaggal, akkor az anyagi mentalitás beszennyezi az élőlény tudatát, amely meg fogja határozni azt is, hogy a lélek és vele együtt a tudat a lélekvándorlás során milyen anyagi testet fog elfogadni következő életében. Erről, egész pontosan test és lélek kapcsolatáról a későbbiekben még részletesebben is lesz szó.
 
A cikksorozat következő részében a nyugati pszichológiának a tudat meghatározására tett kísérleteiről számolunk be részletesen.
 
 
Forrás: Halmai Zsuzsa: A tudat és a test kapcsolatának meghatározása a nyugati pszichológiában és a védikus szentírásokban. Tattva: Jóga 3. XVII. évfolyam. 1. szám. 2014. 107-110.
http://tattva.hu/_pdf/tattva17.pdf

Képek forrása: Helen Flanders Durban: Postura ed Emozione
  
 
[1] A magyar nyelv értelmező szótára (későbbiekben: ÉSZ) VI. kötet: 822.
[2] ÉSZ II. kötet: 229-230.
[3] ÉSZ IV. kötet: 702-703.
[4] Fröhlich 1996: 394-396.
[5] U.o. 98.
[6] Idézi Kihlstrom 1984: 2.
[7] Séra és Barkóczi 1986: 7-8.
[8] A védikus történeti kor negyedik és egyben utolsó korszaka, amely összesen 432 ezer évig tart. A viszály és a képmutatás korszakának is nevezik: vallástalanság, csökkenő lelki tudás, erkölcstelenség, valamint az emberi civilizáció, a társadalom hanyatlása jellemzi.
[9] A Bhaktivedanta Swami által 1966-ban alapított nemzetközi szervezet, az ISKCON (International Society for Krishna Consciousness; A Krisnatudat Nemzetközi Szervezete) célja, hogy az emberek megismerhessék a különböző védikus szentírások által bemutatott vaiṣṇava filozófia hagyományait és az ezeken alapuló vallásos gyakorlatot.
[10] Bhagavad-gītā (Bhaktivedanta Swami 2004; továbbiakban Bhg.) 2.20. magyarázat.
[11] Bhg. 15.9. magyarázat