Az ájurvéda az egészséget többnek tartja a betegség hiányánál, meghatározása szerint az egészség a környezet, a test, a tudat és a szellem közötti fennálló dinamikus egység; egy magasabb tudatállapottal járó teljesség. Az ájurvédikus egészségmegőrző rendszer a minden egyénre sajátosan jellemző egyensúlyi állapot fenntartására törekszik.
Kristálytiszta logikára utal, hogy az ájurvédikus orvoslás az egészségmegőrzésre fekteti a legnagyobb hangsúlyt, hiszen könnyen belátható, hogy sokkal egyszerűbb az egyensúlyt fenntartani, időnként a kisebb kibillenéseket korrigálni, mint a súlyos zavarokat helyrehozni.
A WHO 1964-es egészségmeghatározása szerint „az egészség az ember testi, lelki és szociális jólétét jelenti, és nem csupán a betegség vagy fogyatékosság hiányát.”[1] Ez nagyon hasonlít az ájurvéda egészségfogalmához. Ebbe 1984-ben a környezetéhez való alkalmazkodási képességet is javasolták beilleszteni, és olyan pozitív koncepciónak definiálni, ami az egyén aktív törekvését feltételezi: „Az egészség a mindennapi élet erőforrása, nem pedig élet célja, pozitív fogalom, amely a társadalmi és egyéni adottságokat, valamint a fizikai állapotot egyaránt figyelembe veszi. Dinamikusan változó egyensúlyi állapotnak tekinteni.”[2]
Az egészséget befolyásoló tényezők között a nyugati egészségnevelési irodalom számon tart egyéni tényezőket: nem, kor, genetikai adottságok/betegségekre való hajlam, pszichés tényezők; életmódbeli tényezőket: táplálkozás, fizikai aktivitás, foglalkozás stb.; de a környezei hatásokat is idesorolja.
Sok hasonlóságot találhatunk tehát az ájurvéda és a nyugati orvoslás között: az egészség meghatározásához egyik sem elégszik meg a betegség hiányával; a környezetnek egyaránt nagy jelentőséget tulajdonítanak. Mindkettő fontos tényezőnek tartja az életmódot, hangsúlyozva a táplálkozás fontosságát. Szerepet kap a kor, a nem, és kiemelik az egyén aktív részvételét egészsége megőrzésében. A nyugati orvoslásban is a konstruktív partneri-tanácsadói együttműködés váltja fel (lassan) a régi paternalista orvos-beteg kapcsolatot.
A tisztaság a nyugati egészségügyi megelőzési stratégiának is szerves része, de finomfizikai szinten (az elme tisztasága) nem nagyon értelmezi, és inkább a sterilitást érti alatta, a fertőző ágensek, mérgező anyagok elleni védekezés céljából. Mérgezésnek csak a durva tüneteket adó, életveszélyes állapotot tekinti, annak ellenére, hogy kemizációs korunkban óriási vegyianyag-terhelésnek van szervezetünk kitéve.
Mindkettő alapvető célként tűzi ki az önmegvalósítást, és az egészséggel való összefüggésben látja, viszont nem egyformán értelmezi. Az egészségügyi törvény az anyagi célok maradéktalan elérését, a képességek anyagi szinten való maximális kifejlesztését érti alatta. Az önmegvalósítás védikus értelmezése azt jelenti, hogy nem az anyagi testtel, hanem a lelki önvalóval azonosítjuk, és Isten örök szolgájának tekintjük magunkat. Az ahimszá elvét követve, ami azt jelenti, hogy Isten teremtését tiszteljük és óvjuk, nemcsak más élőlényeknek nem okozunk szenvedést, de saját testünkre is mint Isten teremtésére tekintünk, így megbecsüljük, mindent elkövetve épségének, egészségének megóvásáért.
A különbségek sorában lényeges, hogy a nyugati orvoslás a gyakorlatban minimális mértékben veszi figyelembe az egyének különböző alkatát (genetikai adottságok, betegségekre való hajlam). Elsősorban betegségeket gyógyít, bár hirdeti a holisztikus szemléletet, szűkebben értelmezi, és a gyakorlati alkalmazás még gyerekcipőben jár. Ezért időnként ironikusan betegségügynek nevezik, az igazat megvallva, nem alaptalanul.
A beteg „lelkének” nyomára csak a hospice ellátás során bukkannak rá a sok szenvedést tapasztaló munkatársak, a páciens haldoklása során, amikor a testével már jóformán semmit nem tudnak kezdeni. A lélekről szóló igazi tudás hiányában azonban hogyan is lehetne velük érdemben foglalkozni?
Az egészségnevelés inkább elméleti szinten zajlik, mindennapi, gyakorlati, személyre szóló egészségmegőrzési tanácsadás az egészségügy keretében számottevően és hatékonyan nem történik. A „betegedukáció” hangzatos szólama alatt, inkább önigazolásként, némi brosúraosztogatás zajlik, melyekben néhány gyakoribb vagy éppen „népszerűbb” betegséggel kapcsolatos ismeretet, egyszerű megelőzési tanácsot juttatnak el az emberekhez.
Az alapvető ájurvédikus egészségügyi tudnivalókat viszont már családon belül átadják, mivel lényeges ismeretnek számítanak, mint nálunk az, hogy a gyereket megtanítják a zsebkendő használatára. Az iskolában pedig további fontos egészségügyi alapismereteket adnak át a gyerekeknek, pl. a helyes ételkészítést is megtanulják. Őszintén szólva elég furcsa, amikor valaki azt tudja, hogy milyen üzemanyagot kell tölteni az autójába, esetleg melyik benzinkúton lehet a jobb minőséghez hozzájutni, az ételek között viszont ebből a szempontból vakon válogat, vagy nem is válogat.
Az akadémikus orvoslás ténykedésének tárgya – a megelőzés és a gyógyítás során egyaránt – döntően a durvafizikai test. Az ételek és egyéb tényezők finomfizikai hatását nem veszi figyelembe. Az Ájurvéda – az akadémikus orvoslással szemben – nagy jelentőséget tulajdonít a tökéletes emésztésnek, és a tápanyagok nem megfelelő feldolgozása folytán keletkező anyagcsere melléktermékek szerepének a szervezet működészavarainak kialakulásában. A megfelelő emésztés biztosítására nagy hangsúlyt fektet, ehhez részletes ismerettel, hatékony eszközökkel, módszerekkel rendelkezik, számos tényezőt véve figyelembe. Ismét egy kiaknázható, kézenfekvő lehetőség az egészség megőrzésére.
A nem elhanyagolható különbségek ellenére mégis azt mondhatjuk, hogy a célkitűzés az egészségmegőrzésre lényegében azonos a két orvoslási rendszer esetében, és a részletekben is sok a hasonlóság.
Szerkesztette: Dr. Diós Éva
Forrás:
A cikk Dr. Aranyos Edit: Egészségmegőrzés és önmegvalósítás. Az āyurveda érvényessége napjainban. In: Tattva, XVII. évfolyam, 1. szám, Jóga 3., 2014. március, 121-131. old. feldolgozásával készült.
A cikkben eresetileg diakritikus átírással szereplő szanszkrit szavakat a könnyebb olvashatóság végett magyaros átírással vettük át.
Kép: shutterstock.com
