Folytatjuk a lélekvándorlás tapasztalati bizonyítékairól szóló cikksorozatunkat. Szijártó Rita Éva szakdolgozata alapján.
Az elmúlásról mindig nehéz volt beszélni, bár voltak korok, amikor a halál említése közelebb állt az emberek mindennapi gondolkodásához életkoruktól függetlenül.
Manapság szinte kivétel nélkül mindenki fél a haláltól. Számos testi és lelki probléma orvoslására javasolják a problémával való szembenézést. Nagyon sokan már megtették ezt, szembenéztek a halállal, halálközeli élményt éltek át. Mindannyian azt mondták, a történtek következményeként félelmeik megszűntek, helyükbe lépett a boldogság, a harmónia, a szeretet érzése.
A halálközeli élmény részét képezi a testenkívüliség élménye. Testen kívüli élményt általában alvás, illetve álmodás közben él át az ember. Az élmény olyan, mintha az egyén kilépne a testéből, de magát a testét látja az ágyon feküdni. Végeztek olyan tudományos kísérleteket, amikor a kísérleti alany tudatosan idézte elő ezt az állapotot. A kísérletek abból álltak, hogy az alany számára ismeretlen tárgyakat helyeztek el a szobában, ahol aludt. Egy tárgyat feltettek egy olyan magas polcra vagy egy szekrény tetejére, amit normál esetben nem lehet meglátni. A kísérlet alatt az alany agyhullámait műszerekkel mérték. Testen kívüli állapotában az egyén képes volt arra, hogy „odamenjen” és azonosítsa a tárgyat, emlékezzen erre, és felébredve elmondja a látottakat. Ekkor nem csak a szobában lévő számukra ismeretlen tárgyakról tudtak beszámolni, hanem a szomszéd helyiségekben történteket, és jelen lévő embereket is le tudták írni.[1]
Dr. Raymond Avery Moody (USA, 1944-) a pszichiátria és a filozófia doktora, a halálközeli élmények egyik leghíresebb kutatója. Miután érdekelni kezdte az élet és halál határterületén tapasztalható jelenségek kutatása, az összegyűjtött eseteket megvizsgálta és csodálkozva tapasztalta, hogy milyen sok a hasonlóság közöttük. Munkájának eredménye, az Élet az élet után című könyv 1975-ben jelent meg. Ebben közel százötven esetet említ, melyben az emberek halálközeli élményeiket elevenítik fel. A vizsgált eseteket az alábbiak szerint kategorizálja: klinikai halálból újraélesztettek, baleset, betegség által kerültek közel a halálhoz, illetve olyanok tapasztalatai, akik mások eseteit, elbeszéléseit hallották. A könyvben az első kategória – körülbelül ötven fő – eseteiről van szó. Az esetek között nagyon sok a hasonlóság, legalább tizenöt különböző elem tekintetében. (Az alábbiakban ezekről írok majd.) A vizsgált alanyok élményeik kifejezésénél gyakran nyelvi nehézségbe ütköztek, leírhatatlannak mondták azokat, nem találtak rá szavakat, mert az általuk átéltekre nincsenek megfelelő és kifejező szavak az anyagi világban. Hallották, amikor az orvos halottnak nyilvánította őket, vagy a helyszínen jelenlévők hasonló megjegyzést tettek.
Mindegyikük békét, nyugalmat tapasztalt, kellemes, jó légkört, megkönnyebbülést, a fájdalom megszűnését érzékelte. Jellemző hasonlóság volt a zajok észlelése. Volt, aki kellemetlen hangokat, dübörgést hallott, volt, akinél csodaszép zene hallatszott. Általánosnak mondható a sötét alagút megjelenése, amelyen gyorsan kellett átrohanniuk. Az alagút egy barlang, folyosó, vákuum, vagy henger volt. Majd megjelent a testen kívüliség élménye. Az emberek a saját testüket kívülről pillantották meg egy bizonyos magasságból, miközben lebegtek, és felülről néztek lefelé. Őket nem érzékelték, de ők láttak, hallottak, gondolkodtak, mozogtak. Ez felfoghatatlan volt számukra, zavart okozott, kétségbeesést, és a magányosság érzését élték át. E folyamat során találkoztak ismerősökkel, rokonokkal, ismeretlenekkel, és más szellemi létezőkkel, akik segítettek nekik, vagy visszaküldték őket. Volt, aki őrangyaloknak vagy szellemi segítőknek nevezte meg őket. Mindenki egy erősödő, ragyogó fényre emlékezett, egy fénylényre, ami vonzotta őket, és amelyből csupa szeretet és megértés áradt. Gondolatátvitellel kommunikáltak, a fény kérdéseket tett fel, mint például, hogy értékes volt-e az addigi életük. Mindenkinél elindult az életében fontos események képsora, mint egy gyors visszatekintés. Ezekhez a képekhez, eseményekhez szemrehányás nélkül hozzászólásokat intézett a fénylény. Azt tanította, nagyon fontos a tudás. Ez a jelenet kivétel nélkül mindenkinél tapasztalható volt. A pozitív élmények hatása miatt a mindezt átélők általában nem akartak visszatérni, nagyon jól érezték magukat. Csak a kötelességeik – például gyermeknevelés – vagy egy befejezetlen feladat miatt tértek vissza testükbe. Úgy mondták el, hogy egy sötét folyosón gyorsan visszahúzták őket, és egy hatalmas ugrással már a testükben érezték magukat. A visszatérés után jellemző volt rájuk a bánatos hangulat, de biztosak voltak abban, hogy a csodás érzéseket sosem fogják elfelejteni. Miután testükbe visszatértek, szerették volna elmondani a velük történteket. Élményeik valódiak voltak, nagy jelentőségűek, nem hallucinációk, de mivel ilyesmiről beszélgetni nem volt elfogadott dolog, óvatosan beszéltek róla, illetve inkább hallgattak a velük történtekről. Akiknek mégis elmesélték, azok azt mondták nekik, hogy csak képzelődtek, vagy azzal bélyegezték meg őket, hogy nem beszámíthatók. A hasonlóságok ellenére nem fordult elő két egyforma megélés, elbeszélés. A szerző megjegyzi, hogy voltak olyan személyek is, akiknek az újraélesztésük során semmilyen élményük nem volt.[2]
Moody a könyvében arról is ír, hogy a halálközeli élményeknek vannak az ember egész életére kiható következményei, így a teljes életre törekvés, a végső dolgok kérdésével való foglalkozás, a tudásszomj, átgondoltság, előítéletmentesség, megértés, a jóra való törekvés, a lélek fejlesztése. Mindazonáltal akik részesei voltak ilyen élménynek, a történtek után nem állították, hogy tiszták és tökéletesek lettek. Új szemléletük alakult ki a halállal kapcsolatban, már nem tűnt számukra rettenetesnek, nem féltek tőle, mert bizonyosságot szereztek arról, hogy a testi halál után (is) van élet. Az egyének az elbeszéléseik során nem említették a mennyországot, nem jelentek meg náluk mitológiai képek, nem volt jutalom, és büntetés sem. Ezeknek az eseteknek a bizonyítéka a tanúk elbeszélése volt. Az orvosok leellenőrizték és valósnak találták a leírásokat például azokról az orvosi műszerekről, melyeket az újjáélesztéskor, illetve azt megelőzően használtak a beteg körül. A szemtanúk is igazolni tudták azon események megtörténtét, melyek akkor történtek, amikor az alany már úgymond nem élt, de később pontos leírást adott a konkrét eseményekről.
Moody megjegyzi, hogy a Bibliában is található néhány olyan gondolat, amely hasonlóságot mutat a halálközeli élményt átélők elbeszéléseivel. A Tibeti Halottaskönyvben leírás található a halál különböző szakaszairól, és a halál korai szakaszának leírása megegyezik az alanyok beszámolóival.
A szerző azt mondja, könyvével nem a halál utáni életet akarta bizonyítani. E jelenségre a mai napig nincs magyarázat, halálközeli élményt kísérleti úton nem lehet előidézni, de a kinyilatkoztatások megegyeznek és összeillenek egymással. Bár még sok a kérdés és a kétely. Fontos kérdés például az, hogy valóban halottak voltak-e ezek az emberek. A tudomány álláspontja szerint a lehetséges magyarázatok között van a természetfeletti lehetősége, a gyógyszeres vagy neurológiai hatások, pszichológiai magyarázat, álmok, hallucinációk, kényszerképzetek lehetősége.[3]
Moody munkássága a halálközeli élmények kutatása terén úttörőnek számít, és felkeltette az emberek figyelmét e témakör iránt. Úgy véli, manapság az emberek halálhoz való viszonya megváltozóban van, talán már könnyebben beszélnek efféle élményeikről, tapasztalataikról. A halálkutatás elterjedt az egész világon, sok új dolgot fedeztek már fel e területen, Moody is folytatja kutatásait.
Cikksorozatunk következő részének témája a regressziós vagy reinkarnációs terápia lesz.
Szijártó Rita Éva: A lélekvándorlás tapasztalati bizonyítékai. Szakdolgozat. Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, 2015
Kép forrása: wakingtimes.com, theatlantic.com
[1] Tart korábban hivatkozott könyvében több ilyen kísérlet részletes leírása megtalálható.
[2] Moody 1993: alapján.
[3] Moody 1993: alapján.
