Napok óta töprengek, honnan is „fogjam meg” ezt a kérdést, mert bár első olvasatra egyszerűnek hangzik, egyáltalában nem az, különösen nekem nem, mégis igyekszem megadni rá a feleletet, a lehető legpontosabban, amennyire csak tőlem telik. Minőségi különbségekről fogok beszélni, arról, hogy milyen voltam azelőtt, és mi felé haladok egy jó ideje. Azt is elmesélem, hogyan lehetséges az, hogy Isten egész életedben fogja a kezed, s te eleinte mégis dacolsz vele és ellököd magadtól. Aztán egy időre szinte meg is feledkezel róla, majd jó sokára érezni kezded valami többnek, jobbnak, magasztosabbnak a hiányát, és ebben a pillanatban Ő meglátja a te vágyadat, s − mint egy balga, elveszett madárkát− apró magocskákat szórva eléd elkezd hívogatni, vezetgetni magához. Sötét erdőkön, és szélfútta mezőkön át kísérget hazafelé, időnként virágokkal hinti be az utadat, hogy lásd: ha hiszed, ha nem, Ő melletted lépked. Majd elnézegeti azt is, hogyan kóvályogsz jobbra és balra, ahogy elesel és felkelsz, majd újra indulsz, hagyja is kicsit, hadd bukdácsolj, de aztán egyszerre csak eléd áll teljes valójában –talán megunta a kecmergésedet− és azt mondja: „Lillám, pótfelvételi van a Bhaktivédanta Főiskolán. Talán érdekel.” 

Egész kicsi gyerekkoromtól kezdve nyugalomra vágytam. Csendes szóra, békés viszonyokra, mosolyra, biztatásra, finomságra, kedvességre, jóságra, és elfogadásra. Éppen az ellenkezője volt mindezeknek a pozitív fogalmaknak, ami dominálta és betöltötte azt az időszakát az életemnek. Most részleteiben nem taglalom, sokunk gyermekkoráról lehetne cifra regényeket írni, az enyém is ilyen, tán egyszer meg is írom, de pillanatnyilag elég annyi, hogy akkoriban úgy gondoltam: bárcsak meg sem születtem volna erre a világra.

Nyüszítve kértem néha a Jóistent, hogy csináljon már valamit, − mert bizony személyesen megismerkedtünk Ő meg én, abban az ófalusi kis templomban, ahol a kopasz pap bácsi koromfekete reverendában, szigorú tekintettel vizslatta, vajon mind a tízen precízen tudjuk –e már az unalomig ismételt „Miatyánkot”, „Üdvözlégy-et”, „Gyónom a mindenható Istennek-et”…−de a Jóisten nem tett semmit, amivel megkönnyítette volna a helyzetemet. (Legalábbis így hittem akkor.) Bevallom, haragudtam is rá néha, mert azt mondták nekem, hogy segít, és szemlátomást mégsem tette, eközben pedig állandóan vizsgálgatnom kellett lassan kialakuló kicsiny magam, hogy miben is vagyok én „bűnös”. Nem éreztem magam bűnösnek egyáltalán (mármint a szó szoros értelmében), a saját igazságaim mentén igyekeztem jól viselkedni olyan családi viszonyok között, ahol egy gyermeknek nagyon nehéz a felnőttek felé megfelelni.

Akkoriban nem ismertem még a karma fogalmát, ami valamiféle magyarázattal szolgált volna jelenem történéseire, csupán arról tudtam, hogy megszülettünk, s egyszer mind meghalunk majd. Még én is. Az utána rám váró mennyország és pokol tulajdonképpen egyformán rémisztően megfoghatatlannak és idegennek tűntek, nem vágytam én ugyan egyikbe se, épp elég volt nekem az, amiben itt a földön éltem, ahová kerülni vágytam, az a függetlennek és szabadnak tűnő felnőtt kor volt, egy boldog család, amit én szeretgetek boldoggá, kisbabák, babákból gyerekek, akiket csakis valódi szívvel nevelgetek majd, és minden tökéletessé varázsolódik egy csapásra.

Teltek az évek, más keresztény felekezetű egyházi gimnáziumok padjaiba kerültem. Elsőként az otthonomtól elég távol eső Debrecenbe, a nagyhírű Református Gimnáziumba (minden renitensségem ellenére nagyon élveztem ezt az egy évet), majd vissza Budapestre, az újonnan megnyíló Fasori Evangélikus Gimnáziumba. Ezekben az iskolákban érintett meg először valami abból az áhítatból, ami az elkövetkezendő években Istent, az istenit jelentette számomra. Találkoztam nagyszerű tapasztalásokkal is Vele kapcsolatban és Általa (csodálatos tanáremberektől tanulhattam), de a gondolataim zömében ekkoriban mégis, mint egy öreg, merev gondolkodású, szakállas igazságosztó rémlett föl Isten alakja. Nem is lehetett nagyon másként, hiszen a kereszténység – tapasztalataim szerint – jobban szeret, vagy szeretett akkoriban büntetéseket előirányozni, mint az elfogadó- és támogató hozzáállást gyakorolni.

Végigjárva az iskolák lépcsőfokait, felnőttem, hordozva magamban gyermekkorom ilyen-olyan emlékeit, szellemképeit, az önbizalmam nagyjából a nullával volt egyenlő, bizonytalanul és támasztékra szoruló módon viszonyultam a létezéshez. Ehhez az érzéshez találtam is magam mellé egy társat, akivel tizenhét éven keresztül építgettük a „boldog” család képét, a kapcsolatból született három gyönyörű, okos fiunk, akikért örökre hálával tarozom, és egészen addig a pontig vittük a közös életet, míg lehetett, majd sorsszerűségből adódóan el is váltunk. Ahogy – visszanézve semmi csodálkozni való nincs benne − a vég „elrendeltetett ”.

Már érettebb fejjel, amikor tudatos keresésbe kezdtem az utam felől, találkoztam a buddhizmus filozófiájával, ami fényforrássá vált a létezésemben. Kissé zárt rendszerben gondolkodóból nyílni kezdtem a más nézőpontok felé is, beengedtem magamba azt a szemléletet, hogy felelős vagyok a saját életemért, egészen pontosan ÉN vagyok a felelőse az életemnek, senki más, s ez mindig így volt, így lesz, ha tetszik ez nekem, vagy ha nem, akkor is.

Azonban valahogy, valamiért (bár sok áldásban részesített ez az időszak, és nagyon örülök, hogy átélhettem) a buddhizmusban nem találtam meg teljességgel azt, amire igazán szükségem van, nem találtam társakat, akikkel együtt haladhatok, és úgy döntöttem, akkor „egy életem, egy halálom”, megpróbálkozom a jóga magányos útján elindulni, hogy legalább a lelki békémet elérjem végre. Ahogy eddig függött, többé már ne másoktól függjön az aktuális lelkiállapotom, illetve hogy a koncentrációs készségemet fejlesztendő: meg tanuljak végre meditálni, és az állandóan száguldozó gondolataimat valamiféle szabályozott mederbe terelni, ezáltal megszüntetve a saját elfátyolozott tudatom okozta ismétlődő szenvedéseket.

Egy darabig böngészgettem a lehetőségeket, körbekérdeztem az ismerőseimet, minden közeli, könnyen elérhető jóga stúdió oktatóit alaposan górcső alá vettem, mert nem szerettem volna mellényúlni.   Autentikus képzésre törekedtem, és a végén a szűrőmön egyetlen, a legszimpatikusabb társaság maradt fent, az Élj harmóniában Jógastúdió, Vitai Katival, és Purusa Sukta Das-szal az élen, akikről mondanom sem kell, hogy Krisna-tudatú hívők mindketten.

Jártam már néhányszor Krisna – völgyben, és minden alkalommal feltöltődve indultam haza, jól „megrakva a batyumat” szelídség-, alázat-, kedvesség- és békesség élményekkel. Pontosan azokkal az érzetekkel, amikre valaha is vágyódtam.

A jóga órákon ugyanezt kaptam, abszolút érvényesült oktatóim mentalitásában felekezeti hovatartozásuk, az a fajta nyitott, barátságos légkör, ám mégis bizonyos módon udvariasan távolságtartó viselkedésmód, ami az én szememben rendkívül szimpatikus a vaisnava hívők fellépésében. A higgadtságuk, tudatos jelenlétük állandósága, az elvárások nélküli, mégis támogató, inspiráló és segítő hozzáállásuk a gyakorlókhoz és magához a jógához, még a „csendjük” is vissza- visszavonzott hozzájuk óráról-órára. Úgy éreztem: megérkeztem, itthon vagyok. Én így szeretnék élni egész életemben, ahogy érzem magam ezeken a jóga órákon.  S mivel tudtam, hogy a jóga gyakorlása nem áll meg az ászanázásnál, beiratkoztam ugyanitt egy egy évig tartó jóga alapképzésre, ahol betekintést kaphattunk a jógafilozófiába, megismerkedtünk Patanjali rendszerével és a Bhagavad Gíta is szóba került. Megtanultuk néhány ászana pontos felépítését, lebontását, hogy otthon is tudjunk gyakorolni.

Purusa prabhu nagyon gondosan építette fel a tananyagot, mindenféle kényszer nélkül vezetett be minket az önvaló megismerésének folyamatába, készséggel, türelemmel válaszolta meg számos kérdésünket.  Kati pedig a jógaéletmódról, egészségmegőrzésről, Ájurvédáról beszélt nekünk, illetve gyakorlatok precíz végrehajtásában segített bennünket fáradhatatlanul, miközben csendesen a következőket ismételte nekünk:

„Fontos a szeretet, a türelem a saját testedhez. A jóga nem versenysport, nem számít, mit csinál a melletted lévő, vagy neked tegnap mi sikerült. A lényeg, hogy amit akkor és ott meg tudsz csinálni, az a te testednek a lehető legjobb.”

Megszerettem ezt a kedves párt, jól példázták számomra a vaisnava párkapcsolatot, ahogy elképzeltem, azt is tapasztaltam, persze tudom, hogy nem tekinthettem igazán mélyre az életükben, de mégis, amivel találkoztam, amit Isten engedett látnom a kapcsolódásuk minőségéből,  az nagyon tetszett nekem.

Miután 2016-ban eljutottam Indiába, végképp tudatosult bennem, hogy ezekhez az ősi energiákhoz nekem valódi közöm van, és igen, a jógában való fejlődés fogja meghozni a beteljesülést számomra.

Idén, 2017-ben vacillálni kezdtem, hogy vajon merre induljak jógaoktatást tanulni. A Bhaktivedanta Főiskola már két éve is forgott a fejemben,  de túl soknak tűnt a három év, három gyerek és munka mellett ennyire lekötni magam megterhelőnek tűnt, ezért egy Krisna- tudatú, és a főiskolán végzett oktatók által vezetett stúdiót néztem ki magamnak, egy éves időtartamban, 2018-as kezdettel. 

Szerintem ma Magyarországon a leghitelesebb módja a jóga megismerésének és a Védák tanulmányozásának a vaisnava hívők közösségének hiteles tagjaitól tanulni. Több egyéb lehetőség van jógázni, illetve a jóga szellemi oldalával megismerkedni, gyakorolni máshol is, de− mint az utóbbi pár hónapban a főiskolán nyilvánvalóvá vált számomra− ilyen mély és szerteágazó tudást a jógáról, és a személyiségfejlesztésről csak olyan emberektől kaphatok, akik nem csupán magasan képzettek, széleskörűen tájékozottak, hanem hitük gyakorlása által olyan szellemi értékeket mutatnak fel, amit (természetesen képességeim szerint) követésre méltónak tartok. Minden tiszteletem és hálám a főiskola tanáraié.

Az élet azonban néha csavarokat produkál, most is így lett.  Júliusban kaptam egy telefonhívást.  Kedves barátnőm, akinek még véletlenül sincs köze (egyelőre) sem jógához, sem a Krisna-tudathoz, viszont egy igazán szeretni való ember, felhívta a figyelmemet egy hirdetésre az interneten, miszerint pótfelvételt hirdet a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola szeptemberben induló képzéseire. Nagyot sóhajtottam. A következő sóhajtásommal együtt viszont már kezdtem is utánanézni a részleteknek. Időt sem hagytam magamnak rágódni a helyzeten, hiszen egyértelmű volt mi a dolgom: végre érdemben elkezdhetek dolgozni önmagamon, azok között az emberek között, akiknek hasonlóak a céljaik, mint nekem, olyasmiket tartanak fontosnak, amiket jómagam is preferálok.

Isten odaadó szolgálata, az áhimsza elvének alkalmazása, mások segítése, élethosszig tartó tanulás, az önző hozzáállás leépítése önmagunkban, az Istennel összekapcsolódott élet valódi boldogságának megéléséhez vezető csodálatos lépcsőfokok ezek.

A nyugalom, a béke, a mosoly, az elégedettség pedig isteni ajándékai, következményei a vaisnava vallási életnek.

Rendkívül hálás vagyok érte, hogy megadatott a lehetőség a főiskola diákjának lennem, noha nem tudhatom előre, hogy lesz –e belőlem valaha is jógaoktató. Ennek eldöntését Istenre bízom, én mindenesetre igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból.

A legnagyobb élményt jelenleg a Bhagavad Gíta olvasása, értelmezése és feldolgozása adja, amit még vagy két éve is azzal tettem félre, hogy teljességgel értelmezhetetlennek találtam a magam számára a benne foglaltakat, önálló olvasása lefárasztott, mára pedig, a legnagyobb meglepetésemre a „kedvenc olvasmányommá” vált, naponta forgatom.

Ahogy ülök a könyv fölött, bogarászom a Szentírás szavait, készülök a megírandó iskolai dolgozatra, hirtelen jön egy érzés, hogy „megvan!” „én ezt értem!” és szinte az egész világgal szeretném megosztani a felismerést, amire ráleltem, elsősorban pedig azzal az emberrel, akitől az utóbbi néhány évben oly sokat tanultam a lélekről, Istenről és az életről, pedig buddhista lévén tulajdonképpen a lélek és Isten fogalma nem körülírt az ő szótárában, mégis használja mindkettőt. A volt kedvesemről van szó. Bár mára már szétváltak útjaink, a szeretet közösség megmaradt. A vele eltöltött idő alatt kezdtem érdeklődni a jóga iránt, és ő inspirált arra, hogy belekezdjek önmagam alaposabb megismerésébe, mert láttam, hogy a saját életében ő már tud valamit, amit én még csak körbetapogatok, szaglászok, kóstolgatok. Talán a megtalált utamon én is eljutok egyszer odáig, ahogyan ő létezik, a maga buddhista módján – Krisna tudatban.

Esetleg mosolyogni való lehet ez a fogalmi zavar, de az én Lilla- szótáramban bizony van értelme, nagyon is, ha hiszi valaki, ha nem. Mert tudom, hogy Isten mindenhol otthon van annál, aki rábízza magát a bölcsességére. Legyen bár vaisnava, buddhista, keresztény, vagy zsidó, muszlim, sőt bármilyen vallású az illető. Ahol a szív és az ész a helyén van, ott minden Istenről beszél. Így hiszem.

Om Tat Sat.

Hare Krisna

Írta: Mátyássy Lilla, a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola hallgatója