Jóginterjú Németh Gergővel

 

NG: Nagyon sokáig tai chi-ztam. Ott a mi oktatónk – abszolút jóga alapokon – tanított ilyesmiket, mint napüdvözlet és relaxáció. Utána, amikor találkoztam – először talán Miklós Ervinnel meg a Satyanandásokkal, elmentem workshopokra. Azt vettem észre,  hogy a reggeli gyakorlásom, amit 10 éve csinálok, egyre jógásabb, szinte már csak jógázom. Gondoltam, ezt valahogyan rendszerbe kellene foglalni, mert csak össze-vissza csinálok mindenfélét. Elkezdtem különböző jógatanfolyamokra járni. Majd egy idő után elvégeztem egy oktatóképzést pusztán azért, hogy rendszerbe kerüljön mindaz, ami a fejemben van. Mire észbe kaptam, elkezdtem tanítani. Nem volt tudatosan felépített dolog, így dobta a gép.

 

JP: Kit tekintesz a mesterednek? Melyik jógairányzatot kezdted el követni, és miért?

 

NG: A jógában több van. Miklós Ervin volt az első: a Yesudian vonal, amiben elkezdtem tanulni és gyakorolni. Utána a Padmásoknál végeztem: ott rendszer független, amit tanítanak. Akkoriban „össze-vissza” tanultam: többek között elmentem Iyengar workshopokra, abból is merítettem. De nem találtam olyan irányzatot, ami abszolút megfelelt volna. A himalájai jógatradíció volt az, amibe utána jobban belemélyedtem. Elkezdtem a rádzsa jógás irányt erőltetni, az feküdt jobban: sokat ültem – pránajáma, ilyenek. Az tényleg szuper volt. Akkor jött az advaita, ami kicsit felborította a jógával való kapcsolatomat. Utána előröl kezdtem az egészet gyakorlatilag. 6-8 évet tanítottam már tulajdonképpen, csináltam a gerincjógát az elejétől fogva, de azt inkább tanítási metódusként vagy oktatás módszertani szempontok miatt. Akkor újra felépítettem a saját gyakorlásom. Az volt a lényeg, hogy mindenfajta misztifikációt szüntessünk meg, és csak azzal foglalkozzunk, amiről tudni, hogy hova vezet és mit csinál. Hagyjunk el minden olyat, ami homályos: ki tudja, mi történik, de olyan jól hangzik. Hirtelen rájöttem, hogy a gyakorlásom nagyon nagy része volt ilyen. Elkezdtem sokkal többet foglalkozni a fizikai testtel. Ezután kidolgoztam a gerincjóga a különböző lépcsőfokait, aztán jött az astánga. Az utóbbi pár évben astángát gyakorlok: tehát mesteremnek igazából Manjut, Pattabhi Jois fiát tekintem. De tanítok mindenfélét – főleg a himalájai módszert, a légzéstől, a meditációtól elkezdve. Mostanában viszont ászanaelemzésnél az Iyengar-módszert használom, azt tartom a legpraktikusabbnak. 

 

JP: Van időd napi szintű gyakorlásra? Milyen a napi szádhanád?

 

NG: Azt gondolom, hogy egy jógaoktató gyakorlásának napi szintűnek kell lennie. Sőt, minél komolyabb oktató valaki, annál komolyabb saját gyakorlása van valószínűleg. Az én elképzelésem az, hogy reggel fel kell kelni, és jógázni kell másfél órát – így kezdődik. Amikor ez esetleg nem sikerül, délután gyakorlom. De nagyon fontosnak tartom azt is, hogy örömelven gyakoroljunk. Ha fölkelek reggel, és nincs kedvem gyakorolni, akkor nem fogok. Odáig kell eljutni, hogy amikor fölkelsz, az legyen a legszimpatikusabb dolog, amit csinálhatsz: reggel nem a kávéhoz nyúlsz, nem a teához, nem reggelizni, hanem jógázni akarsz. Ezt kell megtanulni.

 

JP: Csak ászanázni szoktál, vagy mást is?

 

NG: Az astánga jógában van némi pránajáma és relaxáció. De ülni már csak tanfolyamokon ülök, amikor tanítom. Magamnak nem ülök otthon. 

 

JP: Mit kaptál a jógától? Mit adott neked, amit másban nem találtál meg?

 

NG: Ez egy nagyon jó kérdés, merthogy pont a jógában találtam meg azt, amit a tai chi-ban és a harcművészetekben nem: tudatosságot, eszköztárat – bármilyen problémám van, a jógából biztosan elő tudok venni valamit, ami kifejezetten arra segít. Nagyon hatékonyan és a legpraktikusabban. Nagyon praktikus és célirányos embernek gondolom magam, elég fontosnak tartom, hogy ha csinálok valamit, az arra a legjobb módszer legyen. 

 

JP: Mi volt az a pillanat, amikor úgy döntöttél, tanár leszel? Miért lettél tanár?

 

NG: A jógaoktató képzésen volt egy olyan rész, amikor a napüdvözletet tanultuk. Azt már tanultam, gyakoroltam egy jó pár éve. Az oktató azt mondta, tanítsam meg én a többieknek. Úgy 25 perc alatt megtanítottam mindenkinek anélkül, hogy nagyon gondolkodtam volna, mit kellene csinálnom vagy mondanom. Akkor azt gondoltam, nekem úgy látszik, ez megy. Utána elkezdtem barátoknak tanítani, otthon a lakásban. Aztán kivettem egy termet, kíváncsiságból: menne-e ez nekem, volna-e rá igény, és meg lehet-e élni belőle egyáltalán. Akkor pont amolyan kereső időszakban voltam – reforméttermet vezettem előtte, amiből kiszálltam, mert láttam, hogy nem vendéglátással szeretnék foglalkozni. Próbálgattam, hogy mit csináljak. És akkor jött a jóga… Így alakult, így lett nagyon jó. Igazából úgy kezdtem el tanítani, hogy naponta kétszer gyakoroltam – reggel és délután, és úgy voltam vele: lemegyek, és ha jön valaki, tiszta haszon; ha nem akkor, legalább gyakoroltam egy jót.

 

JP: Miért szeretsz tanítani?

 

NG: Egyszerűen ennek van helye. Nem az elhivatottság érzése motivál, vagy hogy azt gondolnám, a jógát muszáj terjeszteni. Persze jó dolognak tartom: ha már divat valami, legyen ez divat. De egyszerűen csak azt érzem, hogy így kerek. Annyi órát tartok, amennyi nekem kellemes. Amikor odamegyek, olyan emberekkel találkozom,  akiket szeretek és akikkel jól esik együtt lenni. Sok minden számomra evidenciális, amit ők nem tudnak, akkor azt elmondom. Ez mindenkinek jó, ennél sokkal nem bonyolítanám tovább. El tudom képzelni, hogy egyszer nem fogok tanítani.

 

JP: A gerincjóga rendszerét mi alapján állítottad össze?

 

NG: Az is egyszerűen kialakult, nem volt tudatosan megtervezett dolog. Elkezdtem hatha jógát tanítani és figyeltem: mit tudnak megcsinálni, mit nem. Rájöttem, hogy az általam végzett gyakorlatok többségét nem taníthatom, mert akik bejönnek és érdeklődnek, nem alkalmasak rá: koncentrációban vagy fizikailag nem alkalmasak, vagy egész egyszerűen másra kíváncsiak. Elkezdtem azokat a gyakorlatokat használni, amikről láttam, hogy működnek: ez egy nagyon egyszerű, fizikai testet fejlesztő gyakorlatsor lett. Mivel nekem is van egy gerincferdülésem, sokat foglalkoztam ezzel – mit csináljak, hogyan érdemes úgy gyakorolni, hogy ne okozzak nagyobb bajt magamnak, illetve hogy fejlődjek. Elvégeztem wellness instruktor, rekreációs sportoktató és gerinctréner képzéseket. Ezeken sokféle megközelítést tanultam, amiket alkalmaztam utána. Nem tudatosan akartam keverni, egyszerűen óhatatlan, hogy ha saját gyakorlásodban ezeket szempontként használod, akkor utána a tanításban is megjelenik. Rádöbbentem, hogy preventív mozgásterápiát tanítok hatha jóga gyakorlatokkal. Úgy gondoltam, hogy ezt különböztessük meg a többi órától, amikor nem ezt csinálom. Azt találtam ki: mivel gerinctréninget tanultam, akkor ez gerincjóga legyen. Úgy látszik, véletlenül belenyúltam, nagyon nagy igény volt erre. A mai napig, pedig már sok képzett oktatónk van, akik jó órákat tartana – hatha jógát, hatha flowt, astángát, – az emberek 70-80%-a gerincjógára jön. Ez az, ami jobban bevonzza őket.

 

JP: Az imidzs kiépítésében volt tudatosság?

 

NG: Ott már inkább. Amikor rájöttem, hogy erre van igény, azt gondoltam, ezt kommunikálni is kell. Azt gondolom, hogy a jóga egy – ez igaz: jóga és kész. Bárhonnan közelítjük meg, előbb-utóbb ugyanoda fog eljutni mindenki. De nem mindegy, hogy az ember elsőre mivel találkozik, illetve hogy az igényeinek megfelelő oktatót és óratípust válasszon. Ezt kommunikálni kell: az imidzs tulajdonképpen pont az, hogy kiket vonsz be – fiatalokkal szeretnénk dolgozni, akik a jógának nem a szellemi hátterét keresik, hanem a mozgás részét; illetve minden olyan civilizációs ártalom kezelését ígérjük, amivel az emberek küzdenek. Ugyanis az első lépés szerintem ez.

 

JP: És a magadról kialakított kép?

 

NG: Az nem tudatos. Én sosem magamat reklámoztam, sosem magamat próbáltam eladni, hanem azt, amit csinálok.

 

JP: De tisztában vagy vele, hogy ilyen van: egy fogalom, hogy „a Német Gergő”?

 

NG: Azt gondolom, hogy egy idő után ez óhatatlanul kialakul. Mi viszonylag zárt csoport vagyunk, nem dolgozunk külsős oktatókkal, csak saját tanítványaink tanítanak nálunk. Ez nem elvi kérdés, egyszerűen próbálkoztam mindenfélével, és ez jött be: a mi oktatóképzésünkről kiválogattuk a legjobbakat. Így egy jó, összetartó csapat jött össze, akik ugyanolyan háttérrel és szemléletmóddal tanítanak. Elfogadnak engem, mint ennek az egésznek az irányítóját. Egy feszültségmentes és prosperáló csapat alakult ki. Én kifejezetten nem támogatom a rossz értelemben vett gurukép kialakulását. Azt gondolom, aki annyira komolyan veszi saját magát, hogy magát mint gurut megpróbálja eladni vagy kommunikálni, az rég rossz. Nem kell, nincs rá szükség egyszerűen.

 

JP: Mik azok a projektek, amik most kiteszik az egészet?

 

NG: Most már 15-16 oktatónk van. Ez munkaerő és energia, illetve anyagi háttér szempontjából olyan lehetőségeket ad, amik újabb és újabb projekteket tesznek lehetővé. Minél több projektet tudunk megvalósítani, annál jobb a nevünk. Most van az OKJ-s sportoktatói képzésünk, amit kiegészítésnek szántunk, de teljesen önálló projektté nőtte ki magát – most ezzel foglalkozunk nagyon sokat. Nagy érdeklődés és igény van rá. A másik irány pedig a többi jógaoktató-képzés fejlesztése. Mi modulrendszerben dolgozunk: több kisebb, rövidebb oktatóképzésünk van – 8 alkalmas, 8 napos képzések. Persze a hatha-jógaoktató nagyobb volumenű, nem lehet 8 napon 8 alkalom alatt. De mondjuk egy jóga-mozgásterapeutát le lehet tenni 8 nap alatt – ezeknek a fejlesztésével foglalkozom most én.

 

JP: Van nagy távlati cél?

 

NG: A legnagyobb távlati célunk egy elvonulóhely létesítése. Sok jógastúdiót már nem szeretnék nyitni, még egyet Budán jó lenne. De nem érzem, hogy terjeszkedni kellene. Nem növekedni akarunk, hanem a meglevő dolgokat jobban csinálni. Egy elvonuló helyet viszont nagyon szeretnénk magunknak, igény is volna rá. A nagyobb cégekkel, főleg az oktatási cégekkel – mivel mi is egy felnőttképzési intézmény vagyunk, az az óriási előnyünk, hogy gyorsan tudunk változtatni, flexibilisek vagyunk, gyorsan tudunk rá reagálni. Az én életem is pont ilyen.

 

JP: Személyes szinten?

 

NG: Nincsenek nagyon tervek, nem szoktam tervezgetni. Úgy gondolom, nagyon jól látom, mi van előttem. Ha a külső körülmények nem változnak gyökeresen, akkor egyre több időt töltenénk az elvonulóhelyen. Azt szeretném, hogy a hangsúly oda tolódjon át. A saját személyes fejlődésemre végül is az advaita megadja azt a megérkezettséget. A jóga első sorban azért volt szimpatikus, mert folyamatos fejlődést tesz lehetővé. Az advaita pedig annak a felismerését adta, hogy erre nincs feltétlenül szükség. Merthogy most is minden rendben van. De ugyanakkor bármilyen késztetésem vagy motivációm van, hiszen a fejlődés az emberi élet sajátja, akkor meg tudod tenni a jógában. 

RÖVIDEK

Mi a kedvenc ászanád?

 

A fejenállást tartom a legkomolyabb ászanának. A többi „valamire hat”. A fejenállás az, ami elkerülhetetlen.

 

Legnagyobb kihívást jelentő ászana?

 

Most per pillanat a Garbha-pindászana – astángás ászana. Azzal küzdök.

 

Mi a kedvenc légzőgyakorlatod?

 

A légzésbenntartást tartom a legkomolyabb pránajáma gyakorlatnak. És ha azt érzem, hogy fel kell töltődnöm, azt csinálom. 

 

Legkedvesebb jógás élmény?

 

Mivel most itt a fókuszom: a Manjuval való találkozás. Nekem az meghatározó az egész jógás életemben.

 

Legkínosabb jógás élmény?

 

Nem tudok ilyet mondani. Voltak rossz élményeim. Sokat utaztam életemben, és mindig elmentem jógázni, ahol csak lehetett, hogy megnézzem, mi történik. Nagyon sok nagyon rossz oktatót láttam már, de legrosszabb oktatónak is megvolt a közönsége. És jobb, mintha semmit sem csinált volna.

Ami a legrosszabb élmény, az a fölösleges misztifikáció és az allűrök. Az az, amit nem viselek jól. Ha hamis. Hogyha őszintén rosszul csinálja, de jó indulattal, azt mondom, jó. Ha nem kifejezetten ártalmas, akkor már biztos, hogy valakinek jó lesz. De sokat lehet ártani azzal, hogyha az ember szerepet játszik. Nincs rá szükség, mert ha a jógában az ember egy kicsit is gyakorol, biztos, hogy jobban fog tudni sok mindent, mint mások, és nyugodtan taníthatja nekik. Nincs szükség szerepekre.