“A jóga önmagunk legyőzése”
(Sri Chinmoy)

Folytatom a történetemet onnan, ahol a múltkor abbahagytam. Éjjel fél egykor begipszelt, törött bokával a kórházajtóban hezitáltam azon, hogy miután drága barátném vállalta, hogy a több órányi kórházi gardírozás után ráadásként haza is szállít az autóján, utána mégis hogy a kutya fülében fogok felkeveredni a harmadik emeletre, a lift nélküli házunkban.

Ez a helyzet azonban – éjnek évadján is riasztható, angyali barátaim segítségével, egy rövid telefonhívás után – megoldódott. Zsuzsi és Gábor a ház előtt vártak az érkezésünkre, s még szinte észbe sem kaptam, már két erős kar felnyalábolt, egy laza mozdulattal a vállára lendített, meg se kottyant neki, így szeltük az emeleteket négyecskén (fejjel lefelé lógva imádkoztam mindannyiunk életéért), egészen a harmadikig.

Szusszantunk egyet, majd kis támogatással szépen el is helyezkedtem újra az otthonom fél sötétjében, gondos segítőim pedig dolguk végeztével még egy utolsó gyógy-pillantást vetve rám elporoszkáltak saját ágyikóik irányába. A fiaim a szomszéd szobában már békésen aludtak, s mielőtt én is lehunytam volna a szemeimet, tudatosítottam magamban, hogy bizony egy hosszú, és problémás időszak elé nézek, ezért az lesz a legjobb, ha mielőbb kipihenem magam, mert pihenten könnyebb lesz átgondolni a miérteket és a hogyanokat.

Így kezdődött. 

Elmetréning

Tudjátok, én világ életemben irtóztam az injekciózástól. Ha erre sor került, oltásra vagy akár vérvételre, míg a nővérke tett – vett a karomon, gyorsan ellenkező irányba csaptam a fejemet, nehogy még véletlenül meglássak valamit az akcióból, különben abban a szent minutumban leájultam volna a székről, a világ szégyenére. De az égiek vigyáznak rám, s összeszorított foggal eddig még mindig megúsztam a tűszúrással való szembenézést.

Erre tessék. Mit hoz nekem az élet?  Ezt: “Úgy érzed, haladsz a jógában? Lemondásokat végzel? Irányba álltál? Nocsak – nocsak, hát akkor lássuk, kislány! Mivel is kezdjük? Áhháá… Itt van neked egy fincsi bokatörés, kíváncsi vagyok, mihez kezdesz vele, és egy kis plusz próbatétel jöhet? No, ne izgulj, bírni fogod! Mit szólnál, ha három hétig véralvadásgátlót kéne szurkálnod a hasadba? Hm? Te kis jógini, most mutasd meg mit tudsz…”

004083279_nyirbator_013.jpg.jpg_orig-678×381

Még ilyet! – morogtam magamban az első este. – Na persze… majd hogyne! 

Hitetlenkedve bámultam az injekció dobozát. Kivettem belőle egyet, nézegettem, elborzadtam. Latolgattam, hogy vajon hol helyezkedjek el a művelethez, az ágyamban, vagy a kád szélén, hogy jól lássam, mit teszek (Micsodaa? Lássam?), és ha elájulnék, hol koppanok majdan kisebbet.

A fürdőszoba mellett tettem le a voksomat. El kell mondanom, hogy ekkorra mindenemről ömlött már a víz.

A kád szélén ülve, kezemben a kicsomagolt fecskendővel próbáltam emlékezetembe idézni a kórházi nővérke útmutatásait. 

“Csak összecsippenteni a bőrt, és beleszúrni. Rövid a tű, nem fog fájni.”

Csak csippenteni. Nem fog fájni. Csak csippenteni. Váááhhh…Szürreálisnak hatott az egész.

Bal kézzel nagy nehezen összefogtam egy darab bőrt, a jobb kezemben remegett a fecskendő. Tekintettel arra, hogy ha nem nézek oda, talán elbénázom, és nagyobb fájdalmat okozok magamnak, szuggerálni kezdtem az eszköz és bőr egyre szűkülő távolságát. Éreztem, hogy megy ki a fejemből a vér. Megpróbáltam szúrni, bár ne tettem volna. Jajjajjdefáj, jajjajjdefáááj!- óbégattam magamnak, de csak csendben, a gyerekeket mégse ébreszthettem fel, másnap iskola.

Nem sikerült. Lehajítottam a szurit a szennyes tartó kosár tetejére, majd az ugrálós székemmel belódultam a szobába, végigzuhantam az ágyamon, és pihegtem. Ha meghalok, hát meghalok. Nincs mit tenni. ÉN-EZT-NEM-CSINÁLOM. Biztos nem.

Írtam is gyorsan egy üzenetet a volt egészségügyes csoporttársnőmnek, hogy készülhet a temetésemre, mert a bőröm tegnaptól mára átjárhatatlan lett, én meg ugyan ki nem bírok még egy ilyen szörnyűséges kísérletet.

Kinevetett és felajánlotta, hogy Újpalotáról idebuszozik beadni a szert. Este tízkor. Erre gondolkodóba estem, és valahogy bátorságot merítettem az önzetlenségéből.

Végigpörgettem magamban, ami csak eszembe juthatott a témában: egy régi barátunk, aki rákbetegséggel küzdve évekig tolta a combjába az injekciókat, vagy a cukorbetegek… fiatalok és idősebbek, akik így élnek, rendszeresen szúrnak. Nem három hétig, évekig. Sok – sok évig. 

Mit művelek én itt akkor? Hol a hiteles helyzetkezelésem?

Visszaugráltam a tett színhelyére. Újra kézbe vettem a fecskendőt, újra csippentettem a bőrt. Határozott mozdulattal illesztettem a tűt a bőrömhöz. Lassan, nagyon lassan, ellentmondást nem tűrő erővel hatoltam át a hámrétegen, aztán éreztem: irha. Majd a bőraljához értem. Annyira részletesen képzeltem magam elé, ahogy csak tudtam. Megfordítottam a “nem látást” “mindent látásra”. Nemrég tanultunk a bőrről anatómiából, most jól jött, segített. Utolsó mozdulattal fogtam, és benyomtam az összes anyagot lendülettel, majd rátettem az odakészített vattát, kirántottam a tűt, és mély levegőket szívtam a tüdőmbe. Hosszú, mély belégzés,…lassú, puha kilégzés. Érezhetően kezdett csökkenni az adrenalin szintem. Ma már nem halok meg trombózisban, huhh, – nyugtáztam – holnap pedig majd csak lesz valahogy.

Ahogy visszatért belém az élet, hirtelen felfogtam, hogy mekkorát haladtam megint az úton, ismét sikerült valamiben túllépni önmagamon, elégedetten bújtam a paplan ölelésébe.

A-Sárkányt-le-kell-ölni-e1530553456510

Egy hős vagyok, egy igazi hős! – ismételgettem. Sőt, mit hős, maga Az Elme Ura!

Holnap már bátrabban is fogok hozzá, – gondoltam – mert hát egy jógini nem cirkuszolhat, ugye – ugye…

Vagyis csak csendben. Néha. Magában. 

És persze nem beszélhet róla senkinek, soha. 

Soha, de soha senkinek, hogy esetleg mégis.

Csak csendben. Néha. Magában.

Írta: Mátyássy Lilla, a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola hallgatója

A cikk első része:

Kényszerszünet a jógában