Hosszú, tanulságos tizenkét hét áll mögöttem, és hiszem, hogy semmi sem történik velünk véletlenül. Minden egyes életünkben fellépő akadály tanít bennünket valamire, segít pontosabban látni magunkat, a problémamegoldó készségünket, az életben betöltött szerepünket, a kapcsolataink minőségét, és segít, hogy ha elakadásaink vannak itt-ott, rendbe tehessük őket. Biztos vagyok benne, hogy idővel folyamatosan tisztulni fog a kép számomra is, mert meg kell mondanom, hogy azért rendes, méretes gombócot szorongattam a torkomban egy darabig, onnantól fogva, hogy idén ősszel ígéretes másodévet kezdve jógamester tanulóként, egy triviális baleset hirtelen kettéhúzni látszott a terveimet.

Azon túl, hogy – természetesen- a jógagyakorlásomat bizonytalan időre fel kellett függesztenem, ezzel együtt a gyakorlati tantárgyat következő évre halasztva, kiesve a jól megszokott kis csoportomból, még ráadásul néhány hétre szinte teljes elvonultságban kellett élnem, ami valljuk be, egy társaságkedvelő embernek, ha nem önkéntes választáson alapul, gyötrelmes élmény.

Persze, mondhatjátok, hogy ott volt nekem a tanulás, készülni az elméleti tárgyakra, ilyenkor lehet aztán igazán jókat olvasni, tartalmas filmeket nézni, szellemi gyakorlatokat végezni, és ez így is van. Ám amikor nap nap után tapasztalod a fizikai korlátozottságodat, és az ebből fakadó kényszerű helyhez kötöttséget, kissé megvisel, és az elméd bizony elkezd türelmetlenkedni, sőt aggódni, ha nincs, aki felügyelje a működését.

lilla2

Velem is így történt ez, nem mondom, hogy nem volt bennem félsz azzal kapcsolatban, hogy a sérülésem talán megpecsételi a sorsomat, ám amikor bekúszott a gondolataim közé az aggódás, nyakon csíptem, és igyekeztem kezdeni vele valamit. Hiszen mégiscsak a jóga útját járom, és bár még zöldfülűnek gondolom magam, az évek, a hallottak, és a tapasztalatok nem múltak el bennem nyomtalanul, van egykönnyen hozzáférhető eszköztáram, aminek a segítségével visszaterelhetem a hibás gondolataimat a helyes mederbe.

„A félelem az egyik legnagyobb akadály, amit le kell győznünk, mert ha teret engedünk neki, akkor aláássa az eltökéltségünket.” /B.K.S. Iyengar/

Eszembe idéztem, miért is kezdtem el annak idején a jógát gyakorolni. Visszagondoltam a derékfájásra, mennyire megijedtem tőle, a megkezdett fizikoterápiára, és arra, hogy a gyógytorna helyett inkább az ászanázás mellett tettem le a voksom, annak érdekében, hogy a gerincsérvet lehetőleg elkerüljem. És mivel az érdeklődésem egy idő után túlmutatott a fizikai gyakorláson, lépésről lépésre ismerkedni kezdtem a jóga szellemi útjával is, amitől tulajdonképpen az egész igazivá válik, kiteljesedik, amitől a jóga nem csupán sporttevékenységként funkcionál, hanem életmóddá alakul, szép lassan teljesen átlényegíti az ember személyiségét.

Ha a hatha jóga alapelveire, a Jámákra (az erkölcsi fegyelem szabályozóelvei) és a Nijámákra (a jógi magatartására vonatkozó szabályok) támaszkodik az ember szorult helyzetében, legyen az bármi, akkor anélkül is a jógát gyakorolja, hogy bármiféle izommunkát kéne végeznie. Így történt ez velem is. Elgáncsolt az élet, panaszos volt a hangulatom, de újraértékelhető.

Legfontosabb feladatomként kiemeltem magamnak, hogy a lehetőleg minél kevesebb szenvedést és fejtörést okozzak másoknak azzal, hogy az én problémámmal kelljen foglalkozniuk. Módszereket találtam ki a minél egyszerűbb közlekedésre lakáson belül, a mosakodásra, az evésre, sőt, még a bevásárlásra is. Közben pedig türelmet gyakoroltam a lassúskodásommal szemben, és természetesen a gyógyulásom időtartamával kapcsolatban is. Áhimsza. A nem-ártás elve.

Persze ezek a szituációk módot adnak rá, hogy a környezetünk segítőként léphessen fel, együttérzést gyakoroljon irányunkban, módjával ezt sem tagadhattam hát meg senkitől, hadd építse csak mindenki a jó karmáját. Elfogadtam a levest, a porszívózást, a hozást és a vivést is, a mosogatást és a bátorító szavakat egyaránt. Ezúton is köszönöm szépen mindenkinek a nagyszerű helytállását, biztos vagyok benne, hogy visszaköszön hozzátok a jóságotok.

Megkerestem a legkompetensebb személyt, akit csak tudtam, feltártam a balesetem körülményeit, és igyekeztem közbenjárni a többiekért, hogy mások a jövőben esetlegesen elkerülhessék a hasonló, kellemetlen kényszerpihenőket. Mennyire sikerült, nem tudom. Én megtettem, amit tudtam.

Szatja. Az igazsághoz való hűség elve.

Bezártságomban felfedeztem, hogy – bár eddig sem voltam igazán pazarló – mennyivel kevesebb fölösleges árut vesz meg az ember, ha itthonról rendel, mintha a boltban kóricál. Mennyi mindenre nincs is szükségünk, amit csak úgy bedobunk a kosárba, mert akkor éppen jó az ára, vagy csak „ez még belefér” alapon.

És ahogy itthon feküdtem, pontosan szembe nézett velem a ruhásszekrény, napokon át szemeztünk, és végül kikényszerítette belőlem a döntést: minden fölösleges holmimtól meg kell szabadulnom, főleg azoktól, amiket csupán azzal az indokkal őrizgetek, hogy egyszer majd még belefogyok. Mert lehet, hogy így lesz, de lehet az is, hogy egyáltalán nem. A gyűjtögető magatartásforma pedig egyáltalán nem jógikus hozzáállás a dolgokhoz.

Aparigraha.  A gyűjtögetéstől való mentesség.

Nem sorolom tovább, mert ebből a néhány momentumból is kiderül, hogy az ember már a szabályok betartásával is a jóga útján jár. Bizony, lesérültem, ám a mindennapjaim a jógáról beszéltek. Éltem a jógát gondolatban, és éltem a tetteimben. Legalábbis nagyon igyekeztem felhasználni az eddig megszerzett ismereteimet. És mantráztam, amikor volt hozzá erőm, mert ezt is fontos megemlítenem, hogy ebben a passzív állapotban nem mindig volt, mégsem ostoroztam magam miatta. Megvártam, amíg összegyűlik hozzá az energia, és akkor belefogtam. Elsődlegesen saját magunkkal kell jól bánni, önmagunkkal szemben toleránsnak, türelmesnek lenni, akkor leszünk képesek másokkal is így viselkedni.

„Az igazi jóga nem a testet formálja, hanem az életet. A jógát nem elvégezni kell, hanem élni. A jógát nem az érdekli milyen vagy, hanem azzal törődik, milyen lehetsz.” /Addil Palkhivala, jógaoktató/

Elérkezett a december, letelt a karmikus pihenőm ideje, jön a Karácsony. Hibátlanul lépkedek, boldogan teszem egyik lábam a másik után, mintha soha semmi bajom nem lett volna egyikkel sem. Az emlékek azonban, mint tudjuk, lenyomatokat képeznek az elménkben, és ez nagyon jó. Beléjük ragadni nem volna szabad, de felidézni őket mindenképpen hasznos, mégpedig azokért a fontos gondolatokért, amiket magukkal hoznak, ilyen például az elégedettség is, mikor arra gondolok, hogy miután egy alkalommal már otthoni körülmények között, próbaként gyakoroltam, ezen a héten felkerekedhetek, és megmozgathatom elpilledt, régen várakozó testemet is, egy valódi, szupernek ígérkező jógaórán. S ha valami közbejönne? Van az úgy. Már tudom, hogy képes vagyok megoldani egy ilyen feladatot is. És nem feledkezem meg róla, hogy más esetekben az én kötelességem, hogy tőlem telhetően segítsek azoknak, akik valamilyen oknál fogva nehéz helyzetbe kerültek. Észrevenni és cselekedni. Mert bizony ez is jóga. Állok elébe.

Írta: Mátyássy Lilla, a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola hallgatója

A cikksorozat korábbi részei:

Kényszerszünet a jógában

Kényszerszünet a jógában 2. rész