A minap, az egyik kedves munkatársammal ebédeltem éppen, amikor arra terelődött a szó, hogy az életben minden patikamérlegen van kimérve: senki és semmi nem kap többet vagy kevesebbet, mint amit megérdemel. [1]

Az előbbi állítás a karma törvényén alapszik, vagyis azon, hogy minden tettnek van következménye. Könnyebben elfogadjuk ezt a tételt, amikor egyértelműen látható egy tettnek a hatása. Például magától értetődőnek tűnik, hogy a modern ember okozta magatartásával azokat a környezeti ártalmakat, amelyek most mély sebként éktelenkednek az ökoszisztémában, így az ember felelősséggel is tartozik ezekért a sérülésekért. Ezzel többségünk valószínűleg egyetért. De amikor egy felégetett indonéziai esőerdő legújabb áldozatait, szerencsétlen orángutánok tetemeit látjuk képeken, akkor már felmerül bennünk, hogy ez mennyire igazságtalan! Vagy amikor látjuk azokat a csendes-óceáni apró szigeteket, amelyeket elönt a megemelkedett tengervíz, és a lakóinak „méltóságteljes migráció” keretében új otthon után kell néznie, akkor szintén megszólal bennünk egy hang: ez nincs rendjén! Sem az orángutánok, sem azok a szigetlakók nem tettek semmi olyat, aminek eredményekképpen ilyen szomorú sorsot érdemelnek. Az orángutánok csak természetük szerint élték mindennapjaikat, a csendes-óceáni szigetek lakói pedig alig járultak hozzá a klímaváltozáshoz, mégis ők szenvedik el elsők között annak hatásait.

Vagyis azt a szenvedést, amit nem előz meg egy számunkra is jól látható ok, sokunk – érthető módon – nehezen interpretálja. Pedig megtanulni helyesen hozzáállni a szenvedéshez, kulcsfontosságú mind az egyéni életünkben, mind társadalmi szinten. A helyes értelmezéshez pedig mindenekelőtt tudásra van szükségünk. A Védák azt tanítják, hogy ebben a világban nemcsak a karma törvénye, hanem az újbóli testet öltés, a reinkarnáció is létezik. [2] A karma, a reinkarnációval együtt értelmezve, már megkönnyíti a szenvedés elfogadását, mert tudhatjuk, hogy aki most ártatlan áldozat, az valamikor korábban elkövető is volt. De még mindig nem könnyebbültünk meg: lehet, hogy már tudjuk, hogy bármi történik, annak úgy kell történnie, de a szívünket még mindig ólom húzza le. Ha ez nem így van, akkor olyanok vagyunk, mint Pangloss mester Voltaire Candide-jában, akit annyira befedett a közöny, hogy azt a filozófiát képviselte, miszerint „minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon”. Pedig ez tévedés: semmi sincs jól ebben az anyagi világban, hiszen az egész arra a mély igazságtalanságra épül, hogy elfordultunk eredeti önmagunktól, a Felsőlélektől és az örök törvényektől. Csak egy dologtól könnyebbülhet meg a szívünk: ha megszüntetve ezt az igazságtalanságot, a figyelmünket újból a helyes irányba fordítjuk. Ekkor kezdhetünk el beszélni környezeti igazságosságról.

Írta: Dr. Bányai Orsolya, PhD – környezetjogász, egyetemi adjunktus

Fotó: Endes Anikó

Jegyzetek:
[1] Ezt a gondolatot korábban a debreceni Govinda étterem vezetőjétől hallottam, és érdekes módon most is éppen ott ebédeltünk.
[2] A Bhagavad-Gíta így fogalmaz: „Az anyagi világban az élőlény különböző életfelfogásait úgy viszi egyik testből a másikba, mint ahogyan a szél szállítja az illatot. Felvesz egy testet, majd kilép belőle, hogy egy újat öltsön magára.”BG, 15.8.