Mese a darázsról és a környezetjogi szemináriumról

2018. 11. 29. | Ökojóga

 

A minap a debreceni jogi kar épületének egyik tetőtéri termében környezetjog szemináriumot tartottam a joghallgatóknak, amikor egy darázs repült be az ablakon át.

A diákok eközben egy jogeseten dolgoztak. Két fiatalnak azonban feltűnt a darázs, és az egyikük, amikor kínálkozott volna az alkalom, bíztatta a másikat, hogy tapossa azt el, nehogy megcsípjen valakit. A másik ugyanakkor kinyilvánította a szomszédjának, hogy ő bizony nem fogja bántani a rovart. Ennyiben maradt a dolog, és folytatták a jogeset értelmezését. Erre a rövid jelenetre én véletlenül lettem figyelmes, miközben vártam, hogy a hallgatók elkészüljenek a feladatukkal. Néhány pillanattal később azonban, az egyik diáklány feljajdult: megcsípte a derekát a darázs. Mindenki felkapta a fejét az esetre. Mivel nem volt lehetőség arra, hogy kitereljük a darazsat, félretettük az eredeti jó szándékot, és az egyik diák végül eltaposta, nehogy megcsípjen mást is.

Az óra után eltűnődtem ezen a rövid és hétköznapi jeleneten. Milyen furcsa, hogy éppen környezetvédelmi jogot tanultunk az órán, amikor a természet egyik apró képviselője fogja magát, és csúnyán odaszúr egyet. Szó szerint. Hogyan lehetne így a természet óvására nevelni a diákokat, ha az időnként ennyire durva, és nem igényel semmi kedvességet? Sokkal egyszerűbb bolyhos pandabocsokkal népszerűsíteni Földünk védelmét, mint ezzel a rovarral.
Gaia küldötteként mintha csak azt jelezte volna, hogy „Nekem nincs rátok szükségem, jól el vagyok én úgy, ahogy vagyok”. És van ebben valami. Ha egy kicsit belegondolunk, láthatjuk, hogy valójában nem a természetnek van ránk szüksége, hanem Nekünk van szükségünk Rá. A természet olyan, mint az anyánk, táplál bennünket, mi pedig szerencsés esetben tiszteljük és szeretjük, de ettől még bizony mi függünk tőle, nem pedig Ő tőlünk. De ha így van, hogyan rendezhetnénk a kapcsolatunkat Földanyával? Hiszen most többségünk minden jel szerint nem tiszteli és nem is szereti. Különösen, ha mindenhonnan azt kapjuk, hogy Ő az áldozat, mi pedig a bűnösök. Ilyen érzések közepette, ha még oda is szúr nekünk, nem csoda, hogy ösztönösen lecsapnánk, még akkor is, ha ez lehetetlen. Mi a helyes, amikor ki sem látszunk a fájdalmak tengeréből, és rángatnak Bennünket a lehúzó ösztönök? Egyetlen működő megoldás létezik: ha képességeink végességének tudatában, és ezzel bűnös sorsunk elfogadásával, a maradék erőinket arra koncentráljuk, hogy a szívünkben lévő Felsőlelket szólítjuk. Könyörületéből kikerülhetünk ebből a mély és lefele húzó örvényből, felemelkedhetünk az áldozat és elkövető kettősségén, megtapasztalva eredeti természetünket. Csak ezután folytathatjuk tovább a tökéletesség megvalósításának útját, immár figyelve arra, hogy ne kövessük el újból a hibát: tartsuk tiszteletben Földanyát.

Írta: Dr. Bányai Orsolya, PhD – környezetjogász, egyetemi adjunktus.

Fotó forrása: https://www.photosforclass.com/search/panda/5