A legtisztábban arra emlékszem, hogy milyen gyorsan el tudtam fogadni, ami történik. A Porter Street egy hosszú, fákkal szegélyezett lejtős utca, amin kellemes tempóban le tud gurulni akármelyik, némi józan ésszel megáldott kerékpáros.

Hogy én használom-e a józan eszem biciklizés közben? Nem.

Egy barátomtól bicikliztem hazafelé, amikor a lejtő tetején észrevettem, hogy nem hajtottam fel a nadrágom jobb szárát, megakadályozandó, hogy a lánc összeolajozza. Azzal a feltételezéssel, hogy a feledékenységemet könnyen helyre tudom hozni, anélkül, hogy meg kellene állnom, behajlítottam a jobb térdem, a lábamat az ülés felé emeltem, és hátranyúltam a nadrágszáramhoz a jobb kezemmel.

Lehet, hogy másnak is eszébe jutott már biciklizés közben valami olyat csinálni, amiről folyamatában derült ki, hogy nem túl jó ötlet. Egy okos biciklis megállt volna egy pillanatra, hogy kiigazítsa ruházkodási problémáit.

Hogy én okos biciklis vagyok-e? Nem.

Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor hátrapillantottam a jobb lábam irányába: a bal kezem követte a tekintetemet, és az immár keresztben álló első kerekemmel a fizikai törvényei azt követelték, hogy az ülésről kilőve átessek a kormányon.

Ahogy az idő lelassult, és lehetővé tette, hogy a maga teljességében kiélvezzem a súlytalanságot, annak minden hamarosan megtapasztalt következményével, egy belső hang szólt hozzám. Azt mondta: „add meg magad.” És így tettem.

Megadtam magam az elkerülhetetlen gravitációnak, ahogy a járdával való randevúm közelített. Elengedtem, szó szerint és átvitt értelemben is: ellazítottam a testem esés közben, nem próbálom megakadályozni, végiggördültem a hátamon, és mikor talpra pattantam, észrevettem a mögöttem lévő autóst, ahogy kinéz az ablakon. Megnyugtattam az aggódó sofőrt, hogy rendben vagyok, jól tudva, hogy újonnan szerzett zúzódásaimat csak később fogom igazán megérezni.

Így megy ez: az egyik pillanatban gondtalanul suhanunk keresztül az életen, a következő pillanatban kapunk egy pofont ugyanettől az élettől. Soha nem tudhatjuk, hogy az anyagi világ szabályai, például a gravitáció törvénye mikor változtatják a könnyed szórakozást nem várt sérüléssé. A mondás szerint két dolog biztos az életben: a halál és az adók.

A biztos dolgok listájához hozzá kellene adnunk a bizonytalanságot is.

Mindannyiunk legnagyobb bánatára a bizonytalanság életünk új alaphelyzete. A pszichológusok szerint a bizonytalanság nem egészséges, és a mentális egészségünk érdekében muszáj, hogy legalább valamennyire előrelássunk, és legalább valamekkora bizalmunk legyen abban, hogy van ráhatásunk a tetteink kimenetelére.

Anna Shvets fotója a Pexels oldaláról

Mégis, időről-időre a gondviselés kirántja a talajt a lábunk alól, és minden alkalommal megtapasztaljuk, hogy igaziból nem mi irányítunk, nem lehetünk biztosak abban, hogy alakulnak a dolgok, és ha mégis ilyesmit feltételezünk, az csak az illúzió szüleménye. Amikor ragaszkodunk az illúziókhoz, pedig világosan megmutatták magukat, talajt vesztünk. A bizonytalanság tengerén hánykolódva, még jobban ragaszkodni kezdünk a hamis önazonosításainkhoz, dühösek és rémültek leszünk, szorongani kezdünk, valódi énünk pedig eltűnik a szemünk elől, mint egy távoli part a horizont mögött.

Amikor az út szélén térdeltem, hogy felmérjem, a biciklim is annyira megsérült-e, mint én (nem), egy pillanatra elgondolkoztam, hogyan győztek le az anyagi világ törvényei, a gondviselés akarata és a saját rossz ítélőképességem. És azon, hogy az azonnali megadásom a legyőzöttségemmel szemben valószínűleg sokkal súlyosabb sérüléstől mentett meg.

A jógában a „megadás” azt jelenti, hogy „önmagam átadása valakinek/valaminek” (prapadyante) vagy „oltalmat venni valahol/valakinél” (śaraṇaṁ). Ez az alázat megnyilvánulása, nem a megalázkodásé; a valóság elfogadása, nem pedig a vereség beismerése. A megadás a jógában annak felismerése, hogy nem csak fizikai és pszichológiai értelemben van szükségünk oltalomra, hanem spirituálisan is.

A lelki megadás praktikus megoldást jelent az anyagi világ bizonytalanságára, ahogy Krisna is elmondja nekünk a Bhagavad-gítában:

„Az anyagi természet három kötőerejéből álló isteni energiámat nagyon nehéz legyőzni. De akik átadták magukat Nekem, azok könnyen túllépnek rajta.” – Bg. 7.14

Ricardo Esquivel fotója a Pexels oldaláról

Általában nem vesszük észre, hogyan tart meg minket a gravitáció a talajon, vagy hogy a fizika törvényei hogyan irányítják a tapasztalásunkat. Ugyanígy azt sem vesszük észre, hogy az anyagi világ törvényei szerint cselekedeteink olyan visszahatásokkal járnak, amelyek a váltakozó öröm és szenvedés körforgásában tartanak bennünket.

De a jóga szentírások bölcsességét megismerve rájövünk, hogy van alternatívája annak, hogy az anyagi világ illuzórikus ereje ide-oda dobál minket: az, ha megadjuk magunkat ezen erő forrásának.

Ha megpróbáljuk az anyagi energiát uralmunk alá hajtani, hogy anyagi élvezetekben részesüljünk, egy dolog biztos: veszteni fogunk. Hiszen a halál garantáltan eljön.

Ha viszont megadjuk magunkat az anyagi energia isteni és felfoghatatlan forrásának, a súlytalanság örökké tartó állapotát tapasztaljuk meg, ahogy kiemelkedünk a bizonytalanság óceánjából a lelkiség helyzetébe.

Ez nem jelenti azt, hogy nem fognak rossz dolgok történni velünk, csak azt, hogy bármi történjék, meg tudunk vele birkózni, hiszen tudjuk, hogy az öröm és a szenvedés csak múló állapotok, és maga az anyagi létezés is csak átmeneti annak, aki átadta magát a Legfelsőbb Irányítónak.

Ha megpróbáltam volna visszaszerezni az irányítást a bicikli felett, valószínűleg rosszabbul jártam volna. Két lehetőségem volt: vagy elengedem a biciklit, vagy kicsúszik alólam. Mindkét esetben egy dolog volt biztos: a földön kötök ki.

Így vagy úgy, az elengedést választottam, és ez az élmény egy dologról biztosan meggyőzött: a megadás egy élvezetes út, ami megmenthet minket az anyagi világ elkerülhetetlen bizonytalanságától.

 

(Hari-kirtana dásza írása eredetileg angol nyelven az ISKCON News oldalán jelent meg.)