,,Isten a világosság. A tudatlanság sötétség. Ahol Isten jelen van, ott nem lehet tudatlanság.” – ez a három mondat az összes Back To Godhead magazin mottója, amely szerepel is minden lapszám elején, a logó felett. Ezt a tudatlanságot kívánta eloszlatni Sríla Prabhupáda már rögtön az első szám második esszéjében, ahol foglalkozott annak részletes bemutatásával, hogy kicsoda Isten, ki az egyéni lélek és mi ez az anyagi világ, valamint azzal, hogy mi ennek a háromnak a kapcsolata egymással. Mert ezek a megismerés legfontosabb alapkövei, amelyekre az összes későbbiekben ismertetett téma épült. Ezért választottam őket a kezdő alfejezetnek.

Prabhupáda elmondta ugyanitt, hogy bár az Abszolút Igazságnak megszámlálhatatlanul sokféle energiája van (mennyiségileg és minőségileg egyaránt), mégis mindegyik beletartozik a három fő csoportba: belső energia (csit), határ energia (tatasztha) és külső energia (májá). Az Abszolút Igazság általuk mindig és mindenhol jelen van. Ezek után úgy írta le ezt a háromfajta energiát, hogy összehasonlította őket, részletezve azonosságaikat és különbözőségeiket. Azzal kezdte a sort, amit tökéletlen érzékszerveivel is felfoghat az élőlény: az anyagi természettel (prakriti), vagy másik nevén a külső energiával, Májával. Az Abszolút Igazság ezen külső természetének apró része csak ez a világegyetem, amiben az ember által ismert fajok élnek. Az egész külső energia pedig szintén csupán egynegyed része az egész teremtésnek. Ez tehát az egyik, a mennyiségbeli különbség a külső és a belső energiák között. A másik eltérés köztük minőségükben keresendő, mert amíg a belső energia (csit vagy purusa) örök és elpusztíthatatlan, addig a külső energia múlandó, ezért bizonyos idő elteltével megsemmisül. Az a háromnegyed rész azonban, amit a belső energia alkot, örökké létezik, vagyis soha sem pusztul el. Ez a nagyobbik része a teremtésnek a lelki világ, az Isten országa, amely valódi és világossággal teli. Ide tartoznak a határenergia által teremtett élőlények is, a dzsívák. Ők is mind öröklétűek és elpusztíthatatlanok. Az anyagi természet ezzel szemben illuzórikus megnyilvánulás, amely olyan, mint egy árnyék, és sötétséggel van tele. Ebben a sötétségben (tudatlanságban) keresik a határenergia teremtményei (az egyéni lelkek) a fényt, a valódi tudást; miközben megpróbálnak uralkodni az anyagi természet, a külső energia felett. 

A belső energia és a határenergia mennyiségileg felfoghatatlanul különbözőek, míg minőségükben szinte egyek. Erről a minőségről érdemes részletesebben írni, ahogyan Bhaktivedanta Swami is tette ebben az esszében, mert ez az a pont, ahol először felsejlik az örök kapcsolat, ami a kettőt összeköti, a csit és a tatasztha energiákat. A fentebb említett tudatlanság eloszlatásához is ennek a közös minőségnek az alapos ismerete szükséges, amit nem lehet eleget hangsúlyozni egy lelki témákat feltárni kívánó tanulmány során. Mert az élőlények (dzsívák) és az Istenség Legfelsőbb Személyisége (purusa) egyaránt a felsőbbrendű természethez tartoznak, amíg az anyagi energia (prakriti) az alsóbbrendű természet része, amely azért jött létre, hogy az eredeti helyzetét (Isten örök szolgája) elfeledett élőlény hamis énképének bűvöletében az anyagi energia bábjaként cselekedjen, miközben azt képzeli, hogy ő az egyetlen élvező és irányító. 

Boldogságra vágyik és örök életre, de nem tudja, hogyan érheti ezt el. Csak sodródik, egyik átmeneti állapotból a másikba. Mindez addig tart, ameddig az anyagi világban tartózkodik anélkül, hogy emlékezne örök kapcsolatára Istennel. Különböző szenvedések (fizikai, mentális, mások általi és természeti csapások) sújtják, hogy felébredjen, s ő mégis azt a rövid időszakot hiszi boldogságnak, amikor éppen semmitől sem szenved, vagy szenvedése olyan minimális, hogy még arról is meg tud feledkezni. Ezt mind a külső energia (prakriti) által támogatott zavarodottság okozza, amit csak a belső energia (purusa) egy hiteles képviselője tud megszüntetni. Egy olyan másik lélek (dzsíva), aki már maga mögött hagyta az anyagi életfelfogást, és aki szüntelenül emlékezik az Úr Krisnára, Istenre, és a Vele való örök kapcsolatára. A haláltól való félelem is azért jelenik meg az élőlény szívében, mert az anyagi természettel került kontaktusba. Hiszen az a test, amiben él, az anyag terméke és valóban el fog pusztulni, amikor annak eljött az ideje. De a tudat, ami a lélek sajátja, az nem szűnik meg a halállal, ahogyan maga a lélek is örök. Ezt a valódi tudást fedi be a külső energia, és ezért esik le az élőlény. Azt a kapcsolatot kell visszaállítania tehát, ami eredeti önvalójának sajátja, és ami felszabadíthatja Májá (az anyagi energia) láncai alól, hogy visszatérjen valódi tudása a lélekről, amit és ahogyan azt a Bhagavad-gítában (2.20) olvashatjuk:

na dzsájate mrijate vá kadácsin

nájam bhútvá bhavitá vá na bhújah

adzso nitjah sásvato ’jam puráno

na hanjate hanjamáne sariré

,,A lélek nem ismer sem születést, sem halált. Soha nem keletkezett, nem most jön létre, és a jövőben sem fog megszületni. Születetlen, örökkévaló, mindig létező és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő akkor sem pusztul el.”

Az is kiderült az Isten és az Ő energiái tanulmányozása során, hogy a hamis ego mellett a prakriti három kötőereje (jóság, szenvedély és tudatlanság) a felelős az élőlény anyagi cselekedeteiért. Hiába hiszi tehát azt a megzavarodott dzsíva, hogy ő az irányító és a végrehajtó, valójában mindig is irányított volt és az is marad. De nem mindegy, hogy ki vagy mi irányítja. Ha felébred eredeti önvalója és örök szolgai tudata, akkor Krisna belső energiájának engedelmeskedik; ha nem, akkor a Krisna által irányított külső energia rabszolgája marad. 

A szabad akarat, vagyis a választás joga az élőlényé, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, Srí Krisnának végez-e odaadó szolgálatot, vagy saját érzékeinek. Sríla Prabhupáda ezután azt írta le ismét a Bhagavad-gítá (5.20) segítségével, hogy milyen is az olyan lélek, akinek választása az Úr Krisna odaadó szolgálata, miután megállapodott az istentudatban. Mik a jellemzői egy ilyen önmegvalósított léleknek, aki már tisztában van saját eredeti helyzetével? 

,,Aki nem örvendezik, ha valami kellemes éri, s nem búsul a kellemetlenen, kinek értelme rendületlen, akit semmi nem téveszt meg, s aki ismeri az Istenről szóló tudományt, az már a transzcendensben állapodott meg.”

Ez a kezdete a lelki életnek. Ahogyan az Abszolút Igazság (purusa) belső energiájával is ezen a szinten éled újjá a kapcsolat. Az örök kapcsolat, amelyet befedett a külső energia, az anyagi természet. Az élőlény innentől kezdve nem vágyik már anyagi érzékeinek folyamatos kielégítésére, és nem szolgálja tovább Máját sem, aki csupán a pusztulást és sötétséget ígérő külső energia. A lélek nem bánkódik többé olyan dolgok és kapcsolatok miatt, amelyek anyagiak, és amelyek előbb vagy utóbb úgyis elvesznének számára, amikor jelenlegi teste megsemmisül. Az élőlény rájön arra, hogy bár a külső energia (prakriti) is isteni energia, mégis olyan állapotba kerül tőle, amit egyedül nem képes legyőzni. Mert minden létezőt és minden energiát Isten akarata irányít. Kizárólag az Úr Krisna képes megkötni vagy eloldozni az anyagi világban ragadt lelket.

Azonban vannak olyan lelkek (dzsívák) is, akik nem vágynak teljes szívükből az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, Srí Krisnának (a Legfelsőbb Purusának) a társaságára, a Vele való örök kapcsolatra. Ezek az élőlények olyan szörnyű helyzetben vannak, mint a démonok, mert képtelenek meghódolni Krisnának, vagyis istentelenül élnek. Azt sem tudják, mit kell tenniük, mi a helyes cselekedet és mi nem az. Ezekről az emberekről részletes leírást a Bhagavad-gítá tizenhatodik fejezete ad (,,Az isteni és a démoni természet”). Sríla Prabhupáda fontosnak tartotta esszéjében kiemelni azt, hogy az ilyen ember ateista nézetekhez vonzódik, és nincs hite a szentírásokban, mert szükségtelennek tartja azokat. A démonikus nézetű ember a saját útját követi, nem ismerve el semmilyen tekintélyt, főleg nem Istent. A világot maga körül pusztán az atomok véletlenszerű játékának tartja, ahol Teremtő nincsen, és azt hiszi, hogy ettől lehet félelem nélküli, hiszen így büntetés sincsen. Ezek a materialista és ateista emberek mindig egyre több hatalomra vágynak, egymással is harcba szállva érte. Ez a külső energia (prakriti) valódi ereje, aki mesterien bánik a három kötőerővel (gunával) és a háromféle anyagi szenvedéssel, mert ezek a démonikus természetű lelkek (dzsívák) még így is inkább az ő hálójában maradnak, mert nem tudnak engedelmeskedni. Nem tudják feladni ragaszkodásaikat, nem akarják megismerni az eredeti önvalójukat. 

Sríla Prabhupáda azonban világosan leírta az Isten és az Ő energiái című ezen esszéjében, hogy bár az Istenség Legfelsőbb Személyisége (purusa) nagyon kegyes minden szerves részéhez, mégis azokat részesíti előbb kegyében, akik képesek teljesen meghódolni Neki és elfogadni az Általa kinyilatkoztatott szentírásokat. Csak így lehet megszabadulni a külső energia (prakriti) szorításából. A legfontosabb szolgálat pedig ezek után az, hogy aki már felszabadult, az hirdesse az Úr Krisna Szent Nevét, felébresztve más lelkekben (dzsívákban) a lelki élet és a lelki világ iránti vágyódást.