HARC – a természeti környezet megóvásáért

2018. 10. 29. | Ökojóga

 

A Sustainable Human legújabb videójában [1]  arra világít rá, hogy jellemzően valamennyien olyan közegben nevelkedtünk fel, amelyben nem volt részünk feltétel nélküli szeretetben. Ennek hatására az elutasítástól, kitaszítottságtól való félelem rabszolgái lettünk.

A félelem rabjaiként inkább egymás ellen harcolunk, a saját igazunkért élünk-halunk, még akkor is, ha ezzel csak pusztítunk. Tesszük ezt ahelyett, hogy változtatnánk önmagunkon, vagy tennénk valamit a világért (a cikk írójának megjegyzése) annak érdekében, hogy valóban boldogok lehessünk.

Elgondolkodva ezeken a sorokon arra jutottam, hogy mindez nincs teljesen így. Ha az anyagi szüleink által talán nem is, de valamennyien feltétel nélkül szeretve vagyunk Isten által. A védikus írások szerint két világ létezik: az anyagi és a lelki. Eredendően a lelki világhoz tartozunk, de azért, hogy megtapasztalhassuk, hogy milyen az, ha mi vagyunk a középpontban és nem Isten, rendelkezésünkre áll az anyagi világ. Ebben tetszésünk szerint istent játszhatunk mindaddig, amíg bele nem fáradunk, vagy rá nem jövünk, hogy vissza akarunk térni igazi otthonunkba, Istenhez. Anyagi világbeli sodródásunk során eredeti helyzetünkről teljesen elfeledkeztünk, így mostanra már azt hisszük, hogy minket nem is szeretnek. Mi fordultunk el Istentől, mégis kiválóan meggyőztük magunkat arról, hogy áldozatok vagyunk. Úgy gondoljuk, hogy a Legfelsőbb szeretete híján, árva gyermekekként valahogyan meg kellene tanulnunk egymást feltétel nélkül szeretni, ha meg akarjuk úszni azt a poklot, amit magunk köré teremtettünk ezen a Földön. Ezért aztán az „árva” gyermekek egyik csoportja azt mondja: legyél jó, empatikus, együttműködő, védd a környezetet! Míg a másik csoport: én nem leszek jó, és a környezet állapota sem érdekel! Az egyik klub meg akarja győzni a másikat, de eredménytelenül: vég nélkül megy a harc.

virágA valóság az, hogy a Legfelsőbb, bár óvott bennünket ettől az anyagi világbéli tapasztalattól, mi mégis belevágtunk. Mint a kisgyermek, akit az apja figyelmeztet arra, hogy legyen óvatos a késsel, mert megvághatja magát. De gyermekként nem hallgattunk rá. Mégiscsak játszottunk a késsel, és meg is vágtuk magunkat. Mi a tanulság? Apánk, a Legfelsőbb figyelmeztetett, mi mégsem hallgattunk rá. Tudja, hogy a seb egyszer majd begyógyul, mi meg egyszer s mindenkorra megtanuljuk a leckét: a kés veszélyes tud lenni, apánkban, a Legfelsőbben bízhatunk, jót akar nekünk, és feltétel nélkül szeret bennünket. Ezzel a tudással és tapasztalattal értelmét veszti a harc, hiszen a megoldás nem az, hogy árva gyerekként eljátsszuk a felnőttet, és vég nélküli harcba bonyolódunk egymás között. Ehelyett hagyjuk, hogy fülünkben csengjen a Legfelsőbb hívó hangja arról, hogy kik is vagyunk, hova is tartozunk, még akkor is, ha ezt ólomsúlyú belső ellenállás próbálja kizárni. Ezzel az állhatatos alázattal jelezzük ugyanis, hogy készen állunk visszatérni hozzá.

Írta: Dr. Bányai Orsolya, PhD – környezetjogász, egyetemi adjunktus.

Fotó: Endes Anikó

[1] Sustainable Human: The need to be right. https://www.youtube.com/watch?v=prv7gz4a1ao