Hogyan lettem türelmesebb?

2015. 04. 28. | Jógainterjúk

Szerző: Tóth Roland
 

Egy örök türelmetlen a kitartásról, alázatról és a jógáról

„Türelem rózsát terem” – így szól a közmondás. Örök türelmetlen lévén, sosem szerettem ezt hallani, azonban a kitartás és a „csak azért is sikerülni fog” hozzáállás is mindig munkálkodott bennem. Így amikor egyszer csak beköszöntött az életembe a jóga, nem is voltam tudatában milyen kihívást jelent majd számomra. Olyan kihívást, ami minden addigi dolognál sokkal több alázatot és türelmet igényelt.

Nem megy, nehéz, mindenki másnak sikerül, csak nekem nem, nincs elég erőm, nem vagyok hajlékony, nem tudok helyesen lélegezni. Aztán vége lett az órának, és szinte lebegtem a föld felett. Nem azért mert elégedett voltam magammal, hanem azért, mert éreztem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, amit csak tudtam, és mert éreztem, hogy ez a jóga bizony „emberére akadt”. Ha másnak is megy, akkor nekem is fog. Csak idő kérdése. Meg alázat, na és persze türelem. Így kezdődött az első leckém a türelemről.

Amikor más mondta nekem, hogy „Légy türelmes!”, nem érdekelt különösebben, megjegyeztem, hogy „én sajnos türelmetlen ember vagyok”, s ezzel le is zártam a dolgot. Nem gondoltam, hogy bármit is változtatnom kéne. Azt sem, hogy bármi baj lenne ezzel. Vannak türelmes és türelmetlen emberek, s én az utóbbiak közé tartozom, és kész. Aztán kezdtem észrevenni, hogy az életem mennyi területét átjárja ez a türelmetlenség, ami addig fel sem tűnt, amíg nem jógáztam. És milyen sok kellemetlen érzés, hogy csak a legkisebb példákat említsem: forgalmi dugóban várva, telefonon beszélve vagy csak a bevásárláskor sorban állva. Nem is beszélve az élet fontosabb területeiről: a párkapcsolatról, a főiskoláról, a munkahelyről, a családról; mindenhol felfedeztem. Először csak feltűnt, majd mások türelmetlensége is egyre inkább szemet szúrt, és egyre inkább zavart. Azután rájöttem, hogy azért zavar, mert ugyanazt csinálom, mint ők. Nem ők zavartak, hanem saját magam. Mint általában, amikor valakivel bajunk van, az azért van, mert tükröt tart elénk, vagyis meglátjuk benne azt, amit magunkban elfojtunk, és sem a másik emberben feltűnő, sem a magunkban jelen lévő tulajdonsággal nem akarunk szembesülni.

Időközben elkezdtem rendszeresen gyakorolni a jógát, ahol szépen sorban jöttek a további leckék kitartásról, alázatról, elégedettségről. Ahogy kezdtem ezeket megélni a jógában, úgy szivárogtak át az életem többi területére is. Először fel sem tűnt, nem voltam tudatában a folyamatnak. Csak az volt szembeötlő, hogy mások olyan máshogyan álltak a dolgokhoz, és nem is értették, én miért nem úgy gondolkozom, mint ők. Nem tetszett és nem értettem, nem is volt kedvem belemenni semmilyen vitába vagy bárkivel is beszélgetni, nehogy újra szembesüljek az eltérő véleményemmel. Aztán némi idő elteltével találkoztam néhány emberrel, aki hasonlóan vélekedett, mint én. Sőt, egyre több ilyen emberrel találkoztam, majd egyre több irányból érkezett ugyanaz az üzenet, és visszajelzés: a türelem és az alázat hiányzik az emberek többségéből, a legtöbb konfliktus és probléma innen ered. De miért hiányzik ez a két fontos tulajdonság a többségből? És miért vonakodunk ezt felismerni és változtatni ezeken? A válaszokat eddig még nem sikerült teljesen megtalálnom, de valószínű, hogy egy része a válasznak az, hogy azért, mert nem tudjuk, hogy hiányzik. Nem tudjuk, hogy milyen fontosak, és hogy mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha nem nehezítenénk meg saját magunknak azt azzal, hogy türelmetlenkedünk és nem tiszteljük embertársainkat. „Aki tökéletes békében van önmagával, az bárkivel együtt tud élni” – olvastam egy cikkben, ami a személyiségfejlődésről szólt. És valóban, gondoltam, ez igazán jó gondolat. Hiszen ha magammal nincsen problémám, akkor nincsen mit kivetítenem a másik félre, és akárkivel meg tudok békélni, mert nem fogom elnyomni a tulajdonságot, amivel nem akarok szembesülni, sem benne, sem magamban, mert már mindennel tisztában vagyok, és egyszerűen el tudom fogadni.

Következtek a további leckék; elfogadás, elengedés, megbocsátás, nem ragaszkodás. Elfogadom, hogy mik a korlátaim, elfogadom a másik embert olyannak, amilyen. Elengedem a múlthoz, elvárásaimhoz és felesleges sérelmekhez való ragaszkodásaimat. Megbocsátok magamnak, és mindenki másnak, aki bármilyen módon rosszat tett. Van egy dolog azonban, ami mindennek az alapja, az összes tanult leckének, az összes tulajdonságnak, minden tényezőnek, de még az életünknek is: ez pedig az idő. Sosem fogjuk tudni befolyásolni az időt, sosem fogjuk tudni megváltoztatni, kiküszöbölni, vagy figyelmen kívül hagyni az időt. Egyetlen dolgot tehetünk tehát csupán: elfogadjuk. Megtanulunk vele együtt élni, mint akárki mással. Ehhez pedig a legerősebb alappillér, ami ezáltal szintén mindennek az alapját képezi: a türelem, amit akár hívhatnánk az idő egyik mértékegységének is. Ahhoz tehát, hogy elfogadhassunk, elengedhessünk, megbocsássunk, vagy fejlődjünk, mindig alkalmaznunk kell a türelem művészetét. Mindig, mindenhol, mindenkivel, egész életünk során, és akkor a leginkább, amikor nem akarjuk, vagy nincs hozzá kedvünk. Akkor pontosan azért kapjuk a nehézségeket, vagy feladatokat, mert arra van szükségünk, hogy gyakorolhassuk a türelmet, mert esetleg addig nem jeleskedtünk benne.

Szerencsére időnk az bőven van, egy egész életen át. A jóga – vagy egyéb személyiségfejlesztő utak és módszerek – ezt kiválóan tudatosítják, valamint segítik abban a tudatos és kutató embert, hogy elinduljon a türelem ösvényén, a fejlődés irányába.

Reimann Dóra
I. éves jógamester hallgató