I. 27. sūtra fordítás és magyarázat 1.
Gaura Krisna Dásza írása
I.27 sutra fordítása és magyarázatagyarázat 1.
tasya vācakaḥ praṇavaḥ
Őt (az Urat) fejezi ki a szent oṁ szótag. [I.27.]
Amikor egy önmegvalósításra törekvő jógi a Legfelsőbb Úrra gondol, vagy meg akarja szólítani Őt, akkor Hozzá fordulva odaadó hangulatú imákat ajánl fel Neki. Ezek az imák és mantrák számos olyan néven szólítják meg Istent, amelyek a Védák általi kinyilatkoztatás révén mind örök nevei Istennek.
Ezek a nevek, Rá utaló szavak, az Abszolútum valamely aspektusát szólítják meg, tartalmazva mindazt az erőt, amelyet Isten maga is megnyilvánít az adott aspektusában. Így vannak nevek, amelyek az Ő sat (öröklét) aspektusára utalnak (Brahman), vannak, amelyek emellett a cit (a tudatosság és teljes tudás) aspektusát (Paramātman) is, s megint mások, amelyek az ő teljes (sac-cid-ānanda) aspektusát (Bhagavān) fejezik ki hangsúlyosan.
E sūtrában Patañjali arról beszél, hogy a Legfelsőbb Urat transzcendentális hangvibráció (praṇava) fejezi ki, illetve képviseli. A praṇava kifejezés szűkebb értelemben az oṁ mantrára utal, amely a transzcendenst és Istent általánosan leíró szócska, tágabb értelemben viszont minden olyan kinyilatkoztatott, szigorúan transzcendentális mantrára vagy szent névre is utalhat, amelyet az Úrral kapcsolatban a Védák megemlítenek.
Az oṁ (a-u-ṁ) szótag a teremtés első pillanatától a Legfelsőbb Urat és a transzcendentális szférát képviselő (valójában ezekkel azonos) hangvibráció, mely a Legfelsőbb Úr minden energiáját magában foglalja. Ez az energia oly mértékben nyilvánul meg az önmegvalósításra törekvőkben, amilyen mértékben megértik, hogy az oṁ maga az Úr.[1] Amíg az anyagi nevek és tárgyak közötti kapcsolat megegyezésen alapul és ideiglenes, addig az olyan transzcendentális mantrák, mint az oṁ és Isten között örök a kapcsolat. Ilyen minőségében e hangvibráció képes az anyagi szintről a transzcendentális tudás szintjére emelni és Isten-tudatúvá tenni a lelki gyakorlót. Erről a következő sūtrákban tesz említést majd Patañjali.
A Māṇḍūkya-upaniṣad (9-12) szerint az oṁ (a-u-ṁ) mantra-meditációban történő ismétlése közben a kiejtett „a” hang a feltételekhez kötött élőlények ébrenléti állapotát (jāgrat) jelképezi, az „u” az álom (svapna) állapotát, az „m” a mélyalvás (śuṣupti vagy nidrā) tudatállapotát, a bindu vagyis a pont az „m” felett pedig a transzcendentális tudatállapotot (turīya) jelképezi.[2] Az oṁ szankszkrit jelében (!) a jel bal felső íve az ébrenlétet, bal alsó íve az álommal teli alvást, a jobb oldali íve pedig a mélyalvást jelképezi. A fektetett „c” betűhöz hasonló rész az illúzió fátylát jelenti, amely a tökéletességet még el nem ért élőlény és a transzcendens közé áll. Ezt a transzcendenst a jel feletti pont (bindu) jelképezi.
A védikus jógahagyományok úgy tartják, hogy amikor valaki az oṁ-ról a Legfelsőbb Úrral kapcsolatban meditál, őt ez a meditáció a háromféle anyagi tudatszintről tiszta transzcendentális tudatszintre emelheti. A transzcendentális hang abszolút, ami azt jelenti, hogy a hangvibráció birtokolja annak a nem anyagi „tárgynak” valamennyi tulajdonságát, amelyet kifejez. Ahhoz, hogy ezt megértsük, s lássuk a jelentőségét, beszéljünk egy kicsit a hang védikus értelemben vett tudományáról.
[Tekintettel arra, hogy ebben a bejegyzésben már a Yoga-sūtra előrehaladottabb elemzése olvasható, annak érdekében, hogy a kedves olvasó teljességében megérthesse, szükséges a korábbi aforizmák, illetve magyarázatok áttanulmányozása: www.gaurakrisna.hu]
Jegyzetek:
[1] Kṛṣṇa világosan erre tanítja Arjunát a Bhagavad-gītāban (7.7.): „[…] én vagyok az oṁ szótag a védikus mantrákban.”, s e sūtrában Patañjali is ezt erősíti meg.
[2] Az ébrenlét, az álommal teli alvás, a mélyalvás és a transzcendentális tudatállapotok között lévő átmeneti tudatszintek az unmanī, az aladani, és a samādhi.
Szerző: Gaura Krisna Dásza
