Forrás: Ursus Libris
„Kergessük el az elménket elfedő babonákat! Legyünk bátrak! Ismerjük az Igazságot és gyakoroljuk azt! Talán távoli a cél, de ébredjünk fel, induljunk és ne lankadjunk, ameddig el nem érjük!” (Szvámi Vivékánanda)
Vivékánanda (1863-1902) az indiai vallásbölcselet klasszikusa, aki elsőként közvetítette a hindu filozófia tanításait és a jóga gyakorlati útmutatásait a nyugati világ számára. Hazájában alakja legendává vált, szellemi hagyatéka pedig a világszerte kibontakozó jógairodalom egyik alappillérének bizonyult. Mertere Srí Rámakrisna volt, akit mindmáig India egyik legnagyobb szentjeként tartanak számon.
Gyermek és ifjúkor
Naréndra Náth Datta, akit később Szvámi Vivékánanda néven ismert meg a világ, 1863. január 12-én született egy előkelő kalkuttai család legidősebb fiúgyermekeként. Apja, Vishvanáth Datta, bőkezű adományairól ismert, jó nevű ügyvéd volt, édesanyja pedig királyi családból származó, rendkívüli intelligenciájú asszony.
Narent már gyermekkorában erős transzcendens élmények érték: „A legkorábbi időktől kezdve, mióta emlékeim vannak, csodálatos fénypontot szoktam látni két szemöldököm között abban a pillanatban, amikor elalvás előtt lehunytam a szemem. Figyelmesen néztem e fény különféle változásait, s hogy jobban lássam, térdeltem az ágyon, olyan testtartást felvéve, mint a hívő, aki a szentély előtt leborul és homloka a földet érinti. A csodálatos fénypont változtatta színét és egyre nagyobb lett, mígnem egy labda alakját érte el, majd szétrobbant és tetőtől talpig fehér, áttetsző fénnyel vonta be testemet. Amint ez megtörtént, elveszítettem külső tudatosságomat és elaludtam. Régebben azt hittem, mindenki így alszik el. Amikor idősebb lettem és elkezdtem gyakorolni a meditációt, ez a fénypont abban a pillanatban feltűnt, amint lehunytam a szemem.”
Náren nyughatatlan természetű gyermek volt, sokat csintalankodott, állandó gondot jelentett féken tartása. Hatéves korában kezdte el az iskolát, ám szinte azonnal kivették rossz magatartása miatt, és magántanárt fogadtak mellé. Az egyhangúságot ki nem állhatta. Amatőr színjátszó társulatot, később tornakört szervezett, mindenféle sportot kipróbált, atlétikából még első díjat is nyert. A nyilvános összejövetelek lelke volt, gyönyörűen énekelt, ártatlan tréfákkal szórakoztatta közönségét. Ahogy telt az idő, megkomolyodott, sokat olvasott és előadásokra járt. Gyakran adott hangot a hallottakkal kapcsolatos kritikájának, s eközben ellenállhatatlan vitakészséget fejlesztett ki magában.
1877-ben Raipurba utazott édesapjával, aki magára vállalta oktatását. Az volt a meggyőződése, hogy a tanítás nem abból áll, hogy mások gondolatait a növendékre erőltetjük, hanem gondolkodásra kell ösztönöznünk őt. 1879-ben visszatértek Kalkuttába. Itt Naren, egy év alatt három osztályt elvégezve, utolérte társait az iskolában, majd felvételt nyert a jogi egyetemre.
Ebben az időben szerezte meg általános műveltségének alapjait, klasszikus angol és bengáli irodalmat olvasott, történelmi könyveket bújt, különös tekintettel India múltjára. Tanulmányait nem korlátozta a kötelezően előírt órákra, elmélyedt a nyugati filozófiában és logikában, Európa népeinek ókori és modern történelmében is.
Szülei szorgalmazták, hogy házasodjon meg, és fogjon bele karrierjének építésébe, ám Naren ellenszegült: „Elalvás előtt két életeszmény jelent meg előttem. Az egyik a jómódú emberé, akit szolgák és hozzátartozók vesznek körül, s aki élvezi magas pozícióját és rendkívüli hatalmát. Úgy láttam magam, mint aki a legkiválóbb a világ nagy emberei között, s úgy éreztem, meg is van bennem az ennek megvalósításához szükséges képesség. Ám a következő pillanatban már úgy képzeltem el magam, mint aki mindenről lemondott a világban. Csupán egy ágyékkötőt viseltem, mindenféle aggodalmaskodás nélkül elfogadtam azt az ételt, ami elém került, egy fa alatt töltöttem az éjszakát, s úgy éltem, hogy tökéletesen megbíztam Isten akaratában. E két életeszmény gyakorta feltűnt előttem, de végül mindig az utóbbit választottam. Ahogy az ilyen élet boldogságán gondolkoztam, elmém elmerült Istenben, én pedig elaludtam.”
Narent mély kapcsolat fűzte a valláshoz, azonban minél több ismeretre tett szert a világról, különös tekintettel a nyugati filozófiára és a tudomány vívmányaira, annál inkább megkérdőjeleződtek számára az ortodox hinduizmus előírásai. Bár mély és ösztönös hittel volt megáldva, elméje intellektuális magyarázatokat is keresett. Lelkes hallgatójává vált Kesab Sen előadásainak, majd tagja lett a Brahmó Szamádzsnak. E mozgalom légkörét azonban csak egy ideig találta kielégítőnek, és arra vágyott, hogy olyan mesterrel találkozzon, aki közvetlenül is megtapasztalta már Isten valóságát.
A mesterrel
Egyik professzorától hallott először Rámakrisnáról. Néhány barátjával ellátogatott Daksinésvárba. Naren – a Mester kérésére – elénekelt két bengáli dalt, s olyan mély átéléssel adta elő őket, amitől az szamádhiba esett. Amikor magához tért, megkérte Narent, hogy kövesse őt egy másik szobába, ahol kettesben beszélgethetnek. Ott sírva fakadt, régen várt barátnak nevezte, és felfedte előtte, hogy nagy feladatok várnak rá. A beszélgetés során Naren szívébe vésődtek Rámakrisna szavai: „Isten megismerhető, úgy beszélgethetsz vele és láthatod Őt, ahogyan mi egymást látjuk.” Összezavarodva tért vissza Kalkuttába. Nem tudta eldönteni, hogy egy megszállottal vagy egy szenttel áll-e szemben.
Egy hónapon belül ismét felkereste Daksinésvárt, ahol újabb különös élményben volt része. Rámakrisna nagy szeretettel üdvözölte, és maga mellé ültette az ágyára. Amikor hozzáért, Naréndra váratlanul elveszítette öntudatát: „Azonnal rendkívüli megtapasztalásban volt részem. Azt láttam, hogy a szobában minden pörög és távolodik, még a falak is, és ezzel egy időben úgy tűnt számomra, hogy éntudatom, az egész univerzummal együtt eltűnik, a hatalmas, mindent elnyelő űrben. Tudatom eme szétesése olyan volt, mint a halál. Képtelen voltam uralkodni magamon, és felkiáltottam:
– Mit tesz velem?! Nem tudja, hogy a szüleim hazavárnak?
Ekkor a Mester hangosan felnevetett, kezével megérintette mellkasomat, és azt mondta:
– Rendben, most hagyjuk abba. Nem kell mindent egyszerre. Folytatjuk majd, ha eljön az ideje. Látomásom olyan gyorsan eltűnt, ahogyan érkezett, én pedig visszatértem normális állapotomba.”
A fenti eset sértette Naren büszkeségét. Képtelen volt elfogadni, hogyan lehet egyetlen érintéssel ennyire felkavarni őt, aki eddig oly erősnek tartotta magát.
A következő találkozás sem végződött másképp. Ezúttal Rámakrisna sétálni hívta a kertbe, majd révületbe esett. Ebben az állapotban megérintette Narent, aki minden elővigyázatossága ellenére, megint elveszítette kapcsolatát a külvilággal. Rámakrisna később így beszélt erről a találkozásról tanítványainak: „Miután Naren elveszítette személyes tudatát, számos kérdést tettem föl neki, olyanokat, mint hogy ki ő valójában, honnan jött, meddig marad ebben a világban és így tovább. Megnyitottam előtte az utat, hogy belépjen legbelsőbb lényébe, s ott választ kapjon kérdéseimre. Ezek a válaszok megerősítették, amit látomásaimban már megtudtam róla. Mindazokról a dolgokról tilos beszámolnom. Azt viszont elmondhatom, hogy azon a napon, amelyen felismeri, ki ő valójában, nem marad többé ebben a világban. Naren rendkívüli lélek, tökéletes a meditációban.”
1884 elején váratlanul elhunyt Naren édesapja, a család fenntartója. Kiderült, hogy a bőkezű ember jelentős adósságokat hagyott maga után, így a hat főből álló család szűk esztendők elé nézett, még kilakoltatás is fenyegette őket. Eltartásuk terhe Naréndra vállára nehezedett, lévén ő a legidősebb fiú. Eddig gazdag apa állt mögötte, most pedig éhezett, helyzetüket kilátástalannak találta.
„Már a gyász előírt időszakának vége előtt munka után szaladgáltam. – írta erről később. – Az éhségtől szédelegve hivatalról hivatalra vándoroltam, mezítláb a perzselő napon. Mindenütt visszautasításra találtam. Ebből megtudtam, hogy az önzetlen rokonszenv ritka ezen a világon, nincs itt hely a szegénynek és a gyengének. Még azok is, akik néhány héttel azelőtt szerencsésnek érezték volna magukat, ha szívességet tehetnek nekem, most savanyú, kelletlen arcot vágtak, pedig könnyedén segíthettek volna rajtam, ha akarnak. Ebben az időszakban történt, hogy addig járkáltam a napon, mígnem talpam felhólyagosodott. Teljesen kimerülve le kellett ülnöm a Maidanon lévő Ochterloney emlékmű árnyékában. Egy barátom, aki történetesen velem volt, vigasztalásképpen énekelni kezdett:
Ímhol fúj a szél, Brahman lélegzete
S mi érezzük kegyelmét
Mikor meghallottam ezt a dalt, úgy éreztem, mintha fejbe vágtak volna. Anyám és testvéreim elesettségére gondoltam, s bosszúság és kétségbeesés töltött el:
– Hallgass! – förmedtem rá. – Ez a sületlenség talán helyénvaló azoknak, akik fényűzően élnek, akiknek fogalmuk sincs az éhségről, akiknek hozzátartozói és szerettei nem rongyokban járnak és koplalnak. Nem kétséges, hogy számukra ez igaznak és gyönyörűnek hangzik, ahogy nekem is annak tűnt a régi szép időkben. De most már látom, milyen az élet valójában. Ez a dal csak szemenszedett hazugság.
Mondhatom, szavaim rendkívül megbántották barátomat. De hogyan is érthette volna meg azt a gyötrő nincstelenséget, ami kiváltotta őket belőlem? Volt olyan reggel, amikor azt vettem észre, hogy nem jut elég étel mindegyikünk számára. Azt mondtam ilyenkor anyámnak, hogy egy barátom meghívott ebédre. Ezeken a napokon semmit sem ettem, hiszen zsebeim üresek voltak. Túl büszke voltam ahhoz, hogy ezt családomon kívül bárkinek elmondtam volna. Időnként gazdagok hívtak meg otthonukba, hogy énekeljek és zenéljek összejöveteleiken, s én elmentem, ahogy azelőtt. Legtöbbjük nem törődött azzal, hogyan boldogulok. Igen kevesen kérdezték csak meg, miért vagyok olyan sápadt és szomorú.
Nem volt tehát meglepő, hogy elkezdtem indulatosan győzködni az embereket: » Isten nem létezik, s ha mégis, akkor sincs semmi haszna hívni őt, mert nem jár eredménnyel.« Nem is csoda, hogy hamar elterjedt a pletyka, hogy ateista lettem, sőt mi több, rossz jellemű emberekkel érintkezem, kétes hírű házakat látogatok. Ezek a hazugságok csak még agresszívabbá tettek. Most már mindenkinek mondogattam, azoknak is, akik nem voltak kíváncsiak véleményemre, hogy semmi kivetnivalót nem találok abban, ha valaki lerészegedik vagy elmegy a bordélyházba, amennyiben ez segít neki, hogy elfeledkezzen súlyos terhéről ebben a fájdalmas világban. De, visszatekintve, mi is volt az én ateizmusom? Semmi egyéb, mint egoizmus és büszkeség.
Elmúlt a nyár és elkezdődött az esős évszak. Továbbra is munkát kerestem. Egyik éjszaka, amikor bőrig áztam, és egy napja nem ettem már, fáradtan tértem haza, elmém még testemnél is kimerültebb volt. Olyannyira elnyűtt voltam, hogy egyetlen lépést sem tudtam már tenni. Elnyúltam egy szomszédos ház tornácán, mint egy kutya. A külvilág talán el is tűnt egy időre, mindenféle gondolatok és képek cikáztak át elmémen. Hirtelen úgy éreztem, mintha a sors kegyelme folytán ellibbent volna a fátyol szemem elől és a gyötrő problémák – hogyan áll összhangban Isten ítélete és kegyelme, miért létezik rossz a jóságos teremtésben –, egyszerre megoldódtak. Magamon kívül voltam az örömtől, s amikor hazatértem, úgy találtam, hogy testemben nyoma sincs már a fáradtságnak, elmémet végtelen békesség és erő töltötte el. Éppen pirkadt.
Ettől fogva teljesen hidegen hagyott a világ dicsérete vagy szemrehányása. Meg voltam győződve arról, hogy nem pénzkeresésre, családfenntartásra vagy a világi élvezetek hajszolására születtem. Titokban arra készültem, hogy visszavonulok a világtól, nagyapámhoz hasonlóan. Elérkezett a nap, amikor úgy határoztam, hogy vándorszerzetesi életet kezdek. Hallottam, hogy ugyanezen a napon Rámakrisna Kalkuttába érkezik. Nagyszerű, gondoltam magamban, látnom kell őt, mielőtt örökre búcsút mondanék otthonomnak. Ám abban a pillanatban, ahogy találkoztam vele, ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy vele kell mennem Daksinésvárba. A szekéren nem sokat beszéltünk. Miután megérkeztünk, a Mester kezébe fogta kezemet, és könnyhullatva énekelt:
Félek szólani,
Félek nem beszélni,
Mert lelkemet átjárja a rettegés,
Hogy elveszítelek téged.
Mindeddig elfojtottam a bennem felgyülemlő érzelmeket, de most már nem bírtam tovább. Hullani kezdtek az én könnyeim is. A többiek megdöbbentek viselkedésünkön, egyikük megkérdezte tőle, mi a baj. Ő mosolyogva válaszolt: »Olyasvalami, ami csak kettőnkre tartozik. « Aznap este elküldte a többieket, magához hívott, és azt mondta: »Tudom, azért jöttél a világra, hogy az Anya munkáját végezd. Soha nem élhetsz világi életet, ám a kedvemért maradj a családoddal addig, amíg életben vagyok.«”
Naren ezt meg is ígérte, majd hamarosan talált néhány alkalmi munkát. Anyagi gondjai némileg enyhültek, de nem oldódtak meg. Ezért hát úgy határozott, megkéri Rámakrisnát, imádkozzon nevében azért, hogy a család megszabaduljon anyagi nehézségeitől. A Mester azt válaszolta, hogy ezt neki magának kell megtennie: „Menj éjszaka a templomba, és imádkozz, az Anya megadja, bármit kérsz. Ígérem neked.”
Amint Naren belépett a templomba, egyszerre meglátta, hogy az Isteni Anya valóban él. Megrendülten újra és újra leborult a szentély előtt, s így kiáltozott: „Anya, részesíts a megkülönböztetés képességében, részesíts szenvedélytelenségben, add meg nekem az isteni tudást és önátadást, add meg, hogy akadálytalanul, mindig láthassalak téged!”
Amikor visszatért a templomból, Rámakrisna megkérdezte tőle,hogy imádkozott-e családja jólétéért. Naren meghökkent: tökéletesen megfeledkezett a dologról. A Mester ekkor arra kérte, hogy gyorsan menjen vissza és imádkozzon. Naren engedelmeskedett, de újra megittasult a mennyei boldogságtól, elfelejtette eredeti szándékát, és ismét csak szenvedélytelenségért, önátadásért és tudásért fohászkodott.
– Ostoba fiú! – rótta meg Rámakrisna. – Nem tudnál egy kicsit uralkodni magadon és emlékezni arra az imára? Menj vissza újra, és mondd el az Anyának, mit akarsz. Ne késlekedj!
Ezúttal Naren nem felejtette el az imát, ám amikor harmadszor érkezett a szentély elé, mély szégyenérzet töltötte el, mivel amit kérni szándékozott, az szánalmasan hétköznapinak és értéktelennek tűnt. „Olyan volt – emlékezett vissza később –, mintha egy aranyat osztó király fogadott volna, s én dinnyét és tököt kértem volna tőle.” Így hát újra csak szenvedélytelenséget, önátadást és tudást kért. Amikor kilépett a templomból, hirtelen az a gyanúja támadt, hogy Rámakrisna csak a bolondját járatja vele.
– Uram, bizonyosan te voltál, aki mámoromat okoztad. Most legalább mondj egy imát helyettem, hogy anyám és testvéreim soha ne lássák szükségét ruházatnak és élelemnek.
– Gyermekem – válaszolt Rámakrisna gyengéden –, tudod, hogy én soha nem ajánlhatok ilyen imát senkiért, a szavak nem hagynák el az ajkamat. Megmondtam neked, hogy bármit kérj az Anyától, azt megkapod, de te sem tudtad ezt kérni. Nem olyan ember vagy, hogy világi javakért fohászkodj. Mit tehetnék én ez ügyben?
A Mester végül, engedvén Naren sürgetésének, így szólt:
– Rendben, soha nem szenvednek hiányt ételben és ruházatban.
S a kijelentés igaznak bizonyult.
Azzal, hogy Naren elfogadta az isteni Anyát, Mesterével is eggyé vált, a beavatás befejeződött. Szívét Rámakrisna korlátlan bizalma és szeretete hódította meg.
„Egyedül a Mester volt az – mesélte később –, aki mindig hitt bennem. Más senki, még saját anyám és testvéreim sem. Hite és szeretete örökké hozzá fűz. A Mester volt az egyetlen, aki tudta, hogyan kell szeretni, és aki valóban szeretett is.”
Naren számára jogi tanulmányai egyre inkább már csak kínt jelentettek. Gyakran megtörtént, hogy belső feszültségei enyhítésére a Mesterhez menekült, aki nem sokkal halála előtt megbízta a többi tanítvány vezetésével, és ismételten tudtára adta azt, hogy fontos feladatok várnak még rá.
Úton
A Mester halála után a tanítványok, elhagyván a szülői házat, Naren vezetésével kolduló szerzetesi közösségben éltek, idejüket főként az imáknak, szellemi gyakorlatoknak, valamint a keleti és a nyugati filozófia elsajátításának szentelték. Hamarosan Szarada Déví is csatlakozott hozzájuk.
A rend fiatal tagjai nemsokára elérkezettnek látták az időt arra, hogy – az ősi hagyományt követve – vándorolni kezdjenek. Így volt ezzel Naren is, aki 1888-ban már elég szilárdnak érezte helyzetüket ahhoz, hogy ő és néhány rendtársa útnak indulhasson tapasztalatokat gyűjteni és önállóságot tanulni. Elhagyta Kalkuttát, és addig vándorolt, amíg leromlott egészsége hazatérésre nem kényszeríttette. Egy év múlva megint útra kelt, ezúttal is a Himalája felé. 1891 februárjától kezdetét vette legendás vándorlása, mely két évig tartott. Minden terv nélkül járta az országot, folyamatosan Istenre összpontosítva elméjét. Mindenféle életkörülményt megismert, egyik nap hercegek és miniszterek látták vendégül, másnap páriák adtak neki szállást. Lelkét teljesen feldúlta az országot sújtó mélységes nyomor és szegénység megtapasztalása. Útját India legdélibb pontján, Kanjakumáriban fejezte be. Itt leborult a helyi Kálí-templomban lévő képmás előtt, később átúszott egy közeli szigetre, és háromnapos meditációba merült. Ekkor fogalmazódott meg benne az a terv, amelyről így beszélt később:
„Olyan sokan vagyunk szanjászinok, kik vándorolnak és isteni bölcsességet tanítanak az embereknek! Őrület! Hát nem szokta-e mondogatni Mesterünk, hogy éhesen korgó gyomorral nem létezhet igazi vallásosság? Az pedig, hogy a szegény emberek úgy élnek, mint az állatok, a tudatlanságnak köszönhető. Minden korban csak a vérüket szívtuk és eltapostuk őket. Képzeljünk el néhány önzetlen szanjászint, akik igyekeznek jót tenni másokkal, faluról falura járnak, kiveszik a részüket az oktatásból és különféle módokon azon fáradoznak, hogy javítsanak mindenki körülményein, még a páriákén is. Mi nemzetként elveszítettük méltóságunkat, ez az oka minden bajnak Indiában. Vissza kell adnunk a nemzetnek egyéniségét, segítenünk kell a népen, akiket a hinduk, a mohamedánok és a keresztények mind csak eltiportak. Hogy ezen változtassunk, elsősorban emberekre van szükségünk; másodsorban pedig anyagi eszközökre.”
Naren elhatározta, hogy Amerikába utazik és a Nyugat segítségét kéri az Indiában élő tömegek anyagi helyzetének javításában. Madrászba ment, ahol sok emberrel találkozott, elkezdődött nyilvános szereplésének időszaka. Felhívása nem maradt válasz nélkül, lelkes fiatalok csoportjai csatlakoztak hozzá. Ekkor merült fel az az ötlet is, hogy el kellene látogatnia a Chicagóban hamarosan megrendezésre kerülő Vallások Parlamentjébe.
1893 márciusában és áprilisában tanítványaival együtt azon munkálkodott, hogy előteremtse az utazásához szükséges anyagiakat. Elutazása előtt még ellátogatott Khetri maharadzsájának udvarába, tőle kapta a Vivékánanda (jelentése: „kiválasztott üdvözült”) nevet. 1893. szeptember 11-én nyitották meg Chicagóban a Vallások Parlamentjét, ahol a különböző vallások képviselői gyűltek össze. Jelen voltak a keresztény egyházak, a buddhisták, a hinduk, a teozófusok és sokan mások. Amikor a bemutatkozások alkalmával Vivékánandára került a sor, a következő rövid beszédet mondta:
„Amerika fivérei és nővérei! Elmondhatatlan örömmel tölti meg szívemet, hogy felállhatok és válaszolhatok a meleg és szívélyes fogadtatásra, amelyben részesítettek bennünket. A világ legrégibb szerzetesrendje nevében mondok köszönetet; a vallások szülőanyja nevében mondok köszönetet, valamint a különböző osztályokhoz és felekezethez tartozó hinduk milliói nevében mondok köszönetet.
Büszke vagyok arra, hogy olyan valláshoz tartozom, amely türelmet és egyetemes elfogadást tanít a világnak. Mi nem csupán az egyetemes toleranciában hiszünk, hanem minden vallást igaznak fogadunk el. Büszke vagyok arra, hogy olyan nemzethez tartozom, amely menedéket nyújt minden vallás és nemzet üldözötteinek és menekültjeinek. Büszke vagyok arra, hogy elmondhatom: befogadtuk a zsidóság leghithűbb csoportját, amely Dél-Indiába jött, és nálunk lelt menedékre ugyanabban az évben, amikor szent templomukat porig rombolták a római zsarnokság alatt. Büszke vagyok arra, hogy ahhoz a valláshoz tartozom, amely menedéket nyújtott a hatalmas zoroasztriánus nemzetnek, és máig is segíti azt. Barátaim, idézni fogok néhány sort egy olyan himnuszból, amelyet kisgyermekkoromtól fogva mondogatok, s amelyet minden nap emberek milliói ismételnek el: »Ahogy a különböző folyók más-más helyről erednek, ám a vizük a tengerben eggyé válik, ugyanígy a különböző, kanyargós vagy egyenes ösvények, amelyeket az emberek eltérő hajlamaik szerint választanak, mind Tehozzád vezetnek, ó Uram!«
A jelen gyűlés, amely egyike a legmagasztosabb összejöveteleknek, amit valaha tartottak, önmagában is igazolása, kinyilvánítása a világ előtt annak a gyönyörű hittételnek, amelyet a Gítá hirdet: »Bárki jön hozzám, bármilyen formában, én eléje megyek. Minden ember olyan ösvényen küzd, amely végül hozzám vezet.« A szektásság, a vakbuzgóság és szörnyű szülöttük, a fanatizmus, régóta bitorolja ezt a gyönyörű Földet, erőszakkal árasztva el, és oly gyakran emberi vérrel áztatva azt. Leromboltak civilizációkat, egész nemzeteket taszítottak kétségbeesésbe. Ha nem lett volna kiszolgáltatva ezeknek a szörnyű démonoknak, akkor az emberi társadalom most sokkal előrébb tarthatna. Ám idejük lejárt, s én szívből remélem, hogy a harang, mely megkondult ma reggel eme gyűlés tiszteletére, lélekharangja lesz minden fanatizmusnak, minden karddal vagy tollal való üldöztetésnek és minden szívtelen érzésnek az emberek között, akik ugyanazon cél felé tartanak.”
Már a megszólítással elbűvölte hallgatóságát. Beszéde után felállva tapsolt és ünnepelt a tömeg. Ő volt az első, aki a formaságokat mellőzve közvetlenül szólt a részvevőkhöz. Mondanivalója mellett magával ragadó egyéniségének is köszönhette, hogy a gyűlés legünnepeltebb szónoka lett, a sajtó is róla cikkezett a legtöbbet. Még a konzervatív újságok is prófétaként, látóként emlegették. A New York Herald megjegyezte, hogy micsoda balgaság misszionáriusokat küldeni Indiába, ehhez a tanult nemzethez, ahol az emberek ilyen szinten viszonyulnak a valláshoz.
Sikerének híre hamarosan bejárta Indiát is. Ám akármilyen naggyá nőtt népszerűsége, egyetlen pillanatig sem feledkezett meg arról, hogy segítséget kérjen a nyomorban élő indiai tömegek számára. Hogy ezt az ügyet jobban szolgálja, elfogadta egy előadássorozatok szervezésével foglalkozó iroda ajánlatát, és körútra indult az Egyesült Államokban.
Az elkövetkező néhány év szinte szakadatlan utazásokkal telt. A legtöbb időt Amerikában töltötte, emellett háromszor járt Angliában, megfordult Európa számos más országában is. Nagyon sok nyilvános előadást tartott, de közben arra is szánt időt, hogy kinevelje követőinek egy szűkebb táborát, akik egyben lejegyezték és sajtó alá rendezték előadásait. Sorra láttak napvilágot a védánta filozófiáról, a jóga különböző útjairól szóló könyvek, amelyek nagy sikert arattak, és tömeges érdeklődést keltettek a téma iránt a nyugati olvasóközönség köreiben.
Megalakult a Védánta Társaság, elsősorban azzal a céllal, hogy folyamatos eszmecsere induljon meg a Nyugat és Kelet között. A terv az volt, hogy nyugatról természettudomány és technikai vívmányok segítik majd India felemelkedését, keletről pedig a szvámi rendtársai adnak szellemi tanításokat, melyek a nyugat számára a befelé fordulásban, önvizsgálatban és elmélkedésben mutathatnak utat. Később meghívták a Harvard keleti filozófia tanszékének, valamint a Columbia Egyetem szanszkrit tanszékének vezetői posztjára is. Miután hasonlóképpen sikeres körutat tett Angliában és Franciaországban, megérezve India hívását, 1897 januárjában, több mint négy év után hazatért.
A nyugati világban kifejtett tevékenysége felnyitotta sok indiai értelmiségi szemét is, megmutatva nekik vallásuk valódi értékeit. A tömegek pedig valósággal a legendák hőseinek kijáró ünneplésben részesítették. Ez a fogadtatás még jobban meggyőzte arról, hogy India felemelkedését a vallási megtisztulás hozhatja meg.
1897 májusában létrejött a Rámakrisna Misszió, amelynek elsődleges feladata a Mester tanainak terjesztése volt, de amely minden más olyan tanítást is támogatott, amely az emberek gazdasági és szellemi épülését szolgálja. Ebbe az ipari és művészeti tevékenység felkarolása éppúgy beletartozott, mint a Védák és más vallási tanítások terjesztése. Emellett célul tűzték ki vallási központok létrehozását. Létrejött a régóta tervezett himalájai ásram is.
Távozóban
Ezután még egy rövidebb nyugati utazás következett, de ezalatt már a Szvámi figyelme a világi feladatoktól egyre inkább az Istenanya felé fordult. Hazatérése után visszavonult a nyilvános szerepléstől, a többi tanítványának engedve át az ügyek intézését. Utolsó hónapjait a Belur Mathban lévő ásramban töltötte. Többnyire meditációba merült, vagy sétált a kertben. Úgy tűnt, hogy már csak arra a napra vár, amikor elköltözhet testéből. Ez 1902. július 4-én következett be, harminckilenc éves korában.
Egyik, nem sokkal halála előtt írt levelében így vetett számot életével: „Nagyon, nagyon jól vagyok lelkiekben. A lélek nyugalmát jobban érzem a test nyugalmánál. A csatákat elveszítettem és megnyertem. Összecsomagoltam, és várok a nagy szabadítóra. Ez az én igaz természetem. A munkák és a tevékenységek, jót tenni és így tovább – mindezek csupán külsődleges dolgok. Örülök neki, hogy megszülettem, örülök, hogy így szenvedtem; örülök, hogy nagy hibákat vétettem, és örülök, hogy belépek a békébe. Végül is én csak az a fiú vagyok, aki elragadtatott bámulattal hallgatta valaha Rámakrisna csodálatos szavait Daksinésvárban a banjan-fa alatt. Nem hagyok hátra és nem viszek magammal kötelékeket. A munkám mögött becsvágy, a szeretetem mögött személyiség, a tisztaságom mögött félelem, az útmutatásom mögött hatalomvágy volt. Most ezek eltűnnek, s én tovalibbenek. Jövök, Anyám, jövök…”
Forrás: Szvámi Vivékánanda: A cselekvég és a szeretet jógája
