Kik vagyunk mi? Honnan ered a tudatunk? Mi történik ezzel a tudattal? Van-e valami a halál után? Az emberi kultúrák sok jelensége visszavezethető ezekre az alapvető kérdésekre adott válaszokra. A Bhaktivedanta Főiskola tanára, Ísvara Krisna Dásza (Dr. Tasi István) azt járja körbe, hogy milyen válaszokat kínál ezekre a kérdésekre a modern tudomány és az ősi indiai, védikus tudás.
Definíció szerint a tudat azt jelenti, hogy az egyén tudatában van a külső és belső ingereknek, azaz a környezeti eseményeknek, testi érzékleteinek, emlékeinek és gondolatainak.
Mi különbözteti meg az élő és az élettelen dolgokat, a tudatos és a tudatlan dolgokat? Itt van ez a szék, ami fém és soha nem él. És ezzel akármi történhet, semmiféle fizikai reakcióktól eltérő reakciót nem fog mutatni. Nem fog felháborodni, nem lesznek érzelmei, nem lesz szerelmes és így tovább. Nincsen semmiféle tudata.
Az emberi lények és a világ összes többi élőlénye, az állatok és a növények különböznek ettől az élettelen természettől. Különböznek az élettelen világtól, éppen abban a tekintetben, hogy a tudatnak valamilyen megjelenését észrevehetjük rajtuk. Legalább a saját tudatunkról mindannyiunknak nagyon határozott egyéni tapasztalata van, hogy igen, ez létezik.
Hogyan tapasztaljuk a tudatosságunkat? Érezzük, hogy kemény a szék, vagy nem kemény, érezzük, hogy éhesek vagyunk, vagy nem vagyunk éhesek. Bennünk összegződnek, fókuszálódnak ezek az érzetek, tapasztalatok, élmények. Tehát tudatosak vagyunk. Mivel mindannyiunknak egyéni tapasztalata van erről, sokat bizonygatni nem kell a tudat létezését.
De az eredete, vagyis, hogy mi okozza ezt a tudatot, mi okozza az élettelen, tudattalan dolgok, valamint a tudatos élő dolgok közötti különbséget, ez már viták forrása lehet. Különböző elméletek léteznek ezzel kapcsolatban.
Tegyük fel a kérdést, hogy honnan származik a tudat? Mi okozza azt, hogy a létező dolgoknak van egy része élő, tudatos, ingerfelfogó és válaszképességgel rendelkezik? A materialista felfogás szerint – ami manapság a tudományon belül domináns – a tudat nem más, mint a különféle kémiai elemeknek, a periódusos rendszer elemeinek valamilyen nagyon különleges elrendezéséből származó jelenség. Minden csak az anyagnak a terméke. Ezért nevezik materializmusnak.
Ami érdekes ezzel kapcsolatban, hogy amilyen népszerű és közkeletű ez a magyarázat, és amennyire nagyon sokan meg vannak győződve róla, hogy ez a tudományos magyarázat, és ez az igazság,
tulajdonképpen semmiféle racionális vagy tudományos igazolása nincs, hogy ez valóban így lenne. Nagyon régóta fáradozik azon a tudomány, hogy élő dolgot hozzon létre, tudatos dolgot hozzon létre tudattalan elemekből, de soha nem sikerült.
Rendkívül fejlett a biológia tudománya napjainkban, ezt mindenki tapasztalja. Manipulálják az élő anyagot klónozással, génmanipulációval és minden mással. De mind a mai napig a sok milliárd dollár, a sok-sok nagy elme, aki ezzel foglalkozik, a sok-sok laboratórium nem volt elegendő ahhoz, hogy a tudomány egy élő sejtet, egy legprimitívebb tudatos viselkedést tanúsító lényt hozzon létre. Szóval a tudatos és a tudattalan közötti határvonal épp olyan átjárhatatlannak tűnik ma, mint évszázadokkal és évezredekkel ezelőtt.
Hogyha az agyunk is szénből, nitrogénből, hidrogénből, oxigénből – mindezekből a dolgokból, a periódusos rendszer elemeiből – áll, amelyek nem tudatosak, akkor hogy van az, hogy amikor itt van a fejünkben, akkor meg tudatos lesz? Mert tudatlan dolgokat egymás mellé rakva, hogyan jöhetne létre egy tudattal rendelkező dolog? Ez egy nagy feladvány, és a mai napig nincs erre válasz, még elméleti szinten sem. Az uralkodó koncepció az, hogy valahogy az agy csinálja, de hogy miképpen azt senki nem tudja megmondani. Ugyanakkor még elképzelni is nehéz, hogy ezek a tudattalan elemek bármi tudatost alkotnának.
Érdekességképpen szeretnék felvázolni egy másik elképzelést, egy másik tudatmodellt is, amely nem új keletű. Nem valami most született, vagy valakinek a kisujjából szopott elmélet, hanem egy olyan felfogás, ami az emberiség kultúrájában nagyon régóta él, nagyon sok kultúrára hatott, és hat napjainkban is.
Nézzük meg azt az értelmezést, amit összefoglalóan dualista magyarázatnak nevezhető. Ez arra utal, hogy itt a létezésnek két kategóriáját állítják fel.
Van az anyag, és van egy e fölött álló szellemi vagy lelki természet. Ez a dualista magyarázat, mind egyes a filozófusok körében, és a legtöbb vallás keretében megtalálható. A teista vallások mind beszélnek lélekről, beszélnek egy nem anyagi természetű világról, túlvilágról, mennyországról, lelkivilágról, satöbbi. És beszélnek arról, hogy az emberi lénynek is van egy nem anyagi összetevője, amit úgy nevezhetünk, hogy lélek, ami magasabb rendű az anyaghoz képest. De éppen a tudat jelensége az, ami utal a létezésére.
Az egyik elválaszthatatlan tünete ennek a nem anyagi tényezőnek (nevezhetjük léleknek, vagy szanszkrit kifejezéssel átmának, szellemnek, kinek hogy tetszik) éppen ez az elidegeníthetetlen tulajdonsága, hogy tudatos. Örökké tudatos, elválaszthatatlan tőle a tudat. És az anyagot egy bizonyos formájában (az élő testek formájában) éppen az teszi tudatossá, hogy ez a tudatos tényező benne van.
A test, az anyag nem rendelkezik ezzel a képességgel saját magában. De amikor – egy védikus hasonlattal élve – a lélek áthatja a tudatnak a sugaraival a testet, ahogyan a Nap beragyogja az eget és a világnak egy területét, ugyanúgy ragyogja be a lélek a testet a tudatnak a sugaraival. Amíg ez a transzcendens tényező – vagy akár nevezhetjük felsőbbrendű tényezőnek is – benne van a testben, addig a test tudatos. Azért, mert az érzékeken keresztül mindazok az információk, amiket kapunk, a lélekhez futnak össze. Ő tapasztalja, ő éli meg ezeket. Akkor azonban, mikor a lélek függetlenné válik a testtől – akár egy testen kívüli tapasztalat keretében, akár egy végleges testen kívüli tapasztalat, a halál esetében –, akkor az anyag megmutatja a valódi természetét. Azt, hogy igazából tudatlan, tétlen, tehetetlen, mert csak a léleknek a jelenléte és a tudata az, ami mozgatja és élőnek láttatja velünk.
Egy egyszerű példa, amit használnak erre, az autók példája. Ahogy egy autó önmagában áll, csak egy nagy vasdarab, még hogyha nagyon ügyesen is van összerakva, vagy szép a formája. Amikor egy tudatos lény beleül, egy ember, akkor ez az autó elindul. Akkor úgy tűnik, hogy mozog, csinál valamit, kvázi mintha élne.
Persze a védikus írásokban nem a Toyoták példája szerepel, hanem ott a lovas szekér van leírva, de ezt a hasonlatot alkalmazzák. Felvetődik a kérdés, hogy akkor melyik az igazi énünk?
A védikus megközelítés, amelyet én leginkább ismerek, az, hogy az élőlény maga ez a tudatos tényező. Én egy örök lélek vagyok. Ezt mondják, hogy én a tudat maga vagyok, az a létező, amitől elválaszthatatlan a tudat képessége. Aztán a Bhagavad-gítá felsorolja a lélek a jellemzőit, például: „Az elpusztíthatatlan, mérhetetlen, örök élőlény anyagi teste mindenképpen megsemmisül, de ami áthatja az egész testet az elpusztíthatatlan.” Ez volt az alapvető elképzelése a hinduizmusnak, illetve mind a mai napig ez: az egyéniség az egy örök, tudatos létező, ami fölötte áll az átmeneti anyagi kategóriáknak vagy az anyagi testnek.
Az én elhatározottságom a védikus elképzelés mellett egyrészt értelmi forrásokból származik, másrészt pedig érzelmi forrásokból. Az értelmieket nagyjából felsoroltam a cikkben. Nem csinált, és nem csinál a tudomány anyagból tudatot, nem tud egy tudattalanná vált testet újra tudattal felruházni.
Az érzelmi megközelítésem pedig abból fakad, hogy a tudat anyagi magyarázata nagyon céltalanná teszi az emberi létezést. Meglehetősen kilátástalanná. Azt hiszem, hogy nyomós szerepe van ennek abban a depressziós hangulatban, ami a modern fogyasztói társadalmakat áthatja. Mondanék egy idézetet egy Monod nevű tudóstól, aki a tudat anyagi koncepcióját vallotta, és hogy ebből adódóan milyen következtetésre jutott a létezésünk céljára vonatkozóan: „Nincsen olyan terv, természetes erkölcs, természetes etika, természeti törvény, amelynek engedelmeskednünk kellene. Az embernek, mint a véletlen termékének, el kell ismernie totális elhagyatottságát, gyökeres idegenségét, aki értelem és cél nélküli cigányként vándorol a világmindenség peremén.”
Ez lesz így az emberiség önmagáról alkotott képe. Itt vagyunk egy univerzumban, vándorlunk a peremén a kis batyunkkal. Fogalmunk sincs, hogy mi értelme az egész létezésünknek, mi értelme a tudatunknak, és amilyen értelmetlenül létrejött, ugyanolyan értelmetlenül el is fog pusztulni. Ez egy elég kiábrándító kép. Számomra az értelmi érvek mellett vonzó az a magyarázat, amely szerint a tudatnak van egy magasabb rendű forrása. Örök természettel rendelkezik, a világ tervszerűen létezik, és a mi létezésünknek is meghatározott célja és értelme van. Ez pedig végső soron nem más, mint a legmagasabb, legtisztább tudattal rendelkező lénnyel való elfelejtett kapcsolatunk felébresztése.
