Olvastam egy idézetet, mely szerint az a legrosszabb abban, ha valaki erős, hogy senki sem kérdezi meg, hogy hogy van. Ebből arra következtethetünk, hogy az erő egy kétélű fegyver, mely valójában relatív, vagyis mindig fel kell tenni a kérdést, hogy mihez vagy kihez képest erős valaki. Mindig van olyan, aki erősebb lesz nálunk, ráadásul, ha erősnek gondoljuk magunkat, akkor az egónkat tápláljuk, és nem kell meglepődni, ha az univerzum gondoskodik arról, hogy valaki bebizonyítsa nekünk: vannak nálunk erősebbek is.
Az erő akkor hiteles és hasznos, ha szerénységgel és alázattal párosul, vagyis az igazi erő gyengédségbe öltözik, a mások iránti érzékenység vezérli, és nem akar uralkodni, meg meri mutatni a sérülékenységét másoknak. Miért? Mert az erő a félelemnélküliségből táplálkozik. Nem a fizikai, mentális, intellektuális vagy akár spirituális fölény viszonylagos mértéke határozza meg azt, hogy mennyire vagyunk erősek, hanem az, és csakis az, hogy mennyire szabadultunk meg a félelmeink uralmától.
A legtöbb, önmagát erősnek mutató ember fél, és a félelmét az ereje fitogtatásával igyekszik palástolni. Akkor érzi magát biztonságban, ha megfélemlít másokat, mert úgy gondolja, hogy jobb, ha tőle félnek, minthogy neki kelljen félnie másoktól. Az összes zsarnoki, diktatórikus rendszer és viszony ebben a világban a félelmen alapszik, az irányítja. Aki félelemből vezet, annak mindig lesznek ellenségei, és minden áron meg akarja majd semmisíteni őket, mert fél tőlük. Az agresszív erő tehát egy destruktív minőség, amely elsősorban önnön lelki békénket semmisíti meg.
Na és mi van azokkal, akiket mások akarnak erősnek látni? Szerintem ez a legkétségbeejtőbb helyzet, főleg akkor, ha belemész a játékba, és elkezded játszani a világ által rád rótt szerepet. Minél inkább azonosulsz vele, annál messzebb kerülsz tényleges önmagadtól, mert a külső elvárásoknak próbálsz megfelelni, és elnyomod a belső késztetéseidet. Az ilyen emberek még magányosabbak, mint a hatalommániás zsarnokok.
Az emberek ugyanis azért keresnek tökéletesnek hitt bálványokat maguknak, hogy elfelejthessék a félelmeiket, és hihessenek benne, hogy egyszer ők is olyanok lesznek, mint képzelt bálványaik. Az erősnek hitt ember fél kimutatni a benne rejlő gyengeséget, mert attól tart, hogy akkor elveszíti népszerűségét. Mit számít, hogy igazából mennyire nem vagy tökéletes, a lényeg, hogy elhiggyék rólad, mert a lúzerekre nem kíváncsi senki, csak azokra, akiknek sikerült.
Most fordítsuk le mindezt jógás vagy spirituális nyelvre: mindenki az isteni erőtől ragyogó, felszabadult, megvilágosodott, karizmatikus mestereket keresni, mert “Ő már megcsinálta, és ha követem, akkor nekem is sikerülni fog”. Arról nem akar tudomást venni a kezdő spiritualista, hogy a legnagyobb szentnek hitt mesternek is vannak emberi gyengeségei, amik főleg akkor akadályozzák meg a spirituális fejlődésében, ha nem veszt tudomást róluk, mert a követői nem szeretnék azokat látni. A őszinteség néha fájdalmas dolog, és nem mindig kifizetődő, legalábbis anyagi értelemben. Viszont megfosztja táplálékától az egót, és segít kikeverednünk az illúzióból.
A valódi erőt senki nem veheti el tőlünk, mert nem is a miénk, hanem Istené, és ha képesek vagyunk eszközök lenni a kezében, akkor rajtunk keresztül megvalósítja mindazt, ami által mi is és mások is boldoggá válhatunk. De menet közben meg kell tanulnunk küzdeni, szembenézni a gyengeségeinkkel, és elfogadni a sebeket, amiket az Élet ejt rajtunk.
Szerző: Gauranga Dásza
www.hotashtanga.com
