Nyugat egy jógi szemszögéből
Az indiai jógamesterről, Selvarajan Yesudianról és a magyar művésznőről, Haich Erzsébetről már olvashattatok néhány szót aJóga magyarországi története 1. és 2. című írásunkban az Ursus Libris kiadó jóvoltából. Most többet is megtudhattok e két csodálatos ember életéről és munkásságáról. A cikk első részében olvashattatok Haich Erzsébet fiatalkori éveiről, a mostaniban pedig részben bemutatjuk Selvarajan Yesudian fiatal éveit, azt követően pedig a találkozásuk utáni éveket közösen tárgyaljuk.
Selvarajan Yesudian
(1916. február 25., Solinghur – 1998. október 26., Zürich)
„A Legfelsőbbet kell kinyilvánítanom. Nem elégedhetek meg kevesebbel, mint a Legfelsőbbel.”1
Selvarajan Yesudian 1916-ban született Dél-Indiában, Madrászhoz közel, egy keresztény orvoscsalád gyermekeként. Nagyon gyenge, beteges kisfiúként kezdte életét, Sport és jóga című könyvében így vall erről:
„Volt egyszer a napsütötte Indiában, Madrász városában egy vézna, beteges kisfiú. Tizenöt éves koráig jóformán minden súlyos betegségen átesett: vörhenyen, tífuszon, kolerán és a trópusi országokban gyakori más betegségeken. Csoda, hogy egyáltalán megmaradt. Megmaradt, de milyen állapotban! Csont és bőr volt, kis arcán kiütköztek a csontok, szeme beesett, melle behorpadt. […] Apja mindent megpróbált vele, hiszen orvos volt, de csak annyit ért el, hogy fiát úgy-ahogy visszaistápolta az életbe. Iskolába is adta – nem kellett többé otthon feküdnie a nyugágyon –, s ettől kezdve a kisfiú éppúgy élt, mint többi társai. Tornából természetesen felmentették, és otthon is kímélték, vigyáztak rá, a széltől is óvták.”2
Tizennégy éves korában mégis tüdőgyulladást kapott, amit valami égi csoda folytán túlélt, de felépülése nagyon sokáig elhúzódott. Mindennek a tetejébe az orvostudomány által gyógyíthatatlannak tartott izomsorvadást állapítottak meg nála.
Élete azonban gyökeresen megváltozott, amikor találkozott hatha-jóga mesterével, Móhan Szingh-gel.
„Egy fülledt őszi estén elszökött hazulról, s a várostól jó néhány kilométerre fekvő mangóligetben végre megtalálta, akit oly áhítozva keresett: egy hatha-jóga mestert!
[…] Két hónap múlva a madrászi orvos nem ismert rá saját fiára. Egyenesen járt, mint a cövek, mellkasa domborodni, válla szélesedni kezdett. Egy év múlva tíz centiméterrel nőtt a mellkerülete, karja, combja szinte kétszeresére vastagodott. Az iskolában, anélkül, hogy az angol sportórákon részt vett volna, máról holnapra ő lett a legerősebb.
Húszéves korában, atyja halála után egy távoli városban még egyszer meglátogatta mesterét, akinek Isten és a szülei után életét, erejét, egészségét köszönhette. Közölte vele, hogy belső indíttatásra hosszú európai útra indul.”3
A jóga áldásos ereje című könyvében olvashatjuk visszaemlékezését a mesterével való utolsó találkozásáról és a Magyarországra való megérkezéséről.
„»Ha Nyugaton vagy, felejtsd el azt a tényt, hogy indiainak születtél. Soha ne mutasd ki meglepődésedet azokon a dolgokon, melyekkel az életben találkozol.« Ezek voltak mesterem utolsó szavai, mielőtt elhagytam India partjait, és Európába jöttem 1937-ben. Őszintén szólva nem értettem szavai mély jelentőségét, amelyekkel megáldott. Mégis lelkem legmélyére hatoltak, mint ahogy addigi tanításai is.
Amikor tizennégy éves beteges fiúként találkoztam vele, és megkérdeztem tőle, mit tegyek, hogy meggyógyuljak vissza-visszatérő betegségeimből, melyek ágyhoz kötöttek, ő a szemembe nézett, és végtelen gyöngédséggel így szólt: »Azt gondoltad, hogy beteg vagy. Most gondold magad egészségesnek!«
Milyen furcsa, gondoltam először, hogy az orvostudomány gyógyíthatatlannak tartja az izomsorvadást, a Mesterem mégsem erősítette ezt meg. »Most gondold magad egészségesnek!« – ennyi volt egyszerű tanácsa. A szavaiba és a magamba vetett hittel éveken át dolgoztam az irányítása alatt, amíg végül teljesen meg nem gyógyultam. Még az orvoslásban képzett szüleim sem tudtak merész vállalkozásomról, mert a titkot senkinek sem mondtam el. Tudatosan szembeszálltam a természet és a tudomány törvényeivel. Haldokló izmaim új életre keltek, és én bebizonyítottam a szellem tagadhatatlan hatalmát az anyag felett. Következetesen megtanultam, hogy a természet hozzáigazítja magát a szellem igényeihez – az anyag szolgálja a szellemet, és soha nem ellenkezőleg. Számomra a test a szellem külső burka volt, és bármit parancsoltam neki, ő vakon engedelmeskedett.
Később számos alkalmam nyílt rá, hogy ezt igazoljam. A sors messze repített Indiától, s európai földre, Magyarországon tett le. Sok boldog és békés évet töltöttem Budapesten, és elfelejtettem, hogy egy másik nemzethez tartozom. Nem volt nehéz az új környezethez, a szokásokhoz, a nyelvhez és a mentalitáshoz alkalmazkodnom, mert hamar rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a világ egyik legősibb nyelvét beszélem, hanem egy olyan néppel vegyülök el, mely több mint ezer évvel ezelőtt érkezett ide Északnyugat-Indiából. Sok keleti eredetű szót fedeztem fel a magyarban…”4
Selvarajan Yesudian Budapesten találkozott Haich Erzsébettel, akivel együtt létrehozták Európa első jógaiskoláját. Yesudian a magyarországi évek alatt indult munkájáról a következőket írta:
„Amikor megérkeztem Nyugatra, a legkisebb hajlandóság sem volt bennem arra, hogy jógát tanítsak. Orvosi és testnevelési tanulmányaim miatt jöttem, s hogy a nyugati rendszereket öszszehasonlítsam az indiaiakkal, a világon a legősibbekkel, mivel az orvoslásban jártas szüleim azt szerették volna, ha általam tovább él a családi orvosdinasztia. Mivel a nyugati rendszer teljesen különbözik az indiaitól, néha felkértek, hogy ismertessem az általam osztott elképzeléseket és meggyőződéseket. Eközben bizonyos mértékig kifejtettem a hatha- és a rádzsa-jóga tanítását, mint az emberi elme és test legkiválóbb eszközeit. Az indiai orvostudomány, az ájurvéda arra törekszik, hogy az embert egészként kezelje, és ily módon lehetővé tegye, hogy a betegségek valódi okait megállapításuk. Barátaim közül sokan érdeklődni kezdtek a jóga iránt, és megkértek, hogy tartsak előadásokat és írjak e témakörben. A néhány rövid cikk azonnal visszhangot keltett, én azonban bátortalan voltam a nyilvánosság előtt, és inkább visszatértem tanulmányaimhoz. A sorsnak ugyanakkor más tervei voltak. Bármennyire is vonakodtam, semmi sem tudta megállítani a társadalom minden rétegéből érkező érdeklődők áradatát. Számos barátom szívélyes segítségével megjelent a Sport és jóga című könyv. A sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán kapcsolatba kerültem a Védák, az upanisadok, a Bhagavad Gítá és a jógafilozófia egyik legnagyobb nyugati értelmezőjével, olyasvalakivel, aki a nyugati filozófiában szintén járatos volt, és kitűnően ismerte a Bibliát. E nagyra becsült tanító Haich Erzsébet volt, akinek hatalmas műtermében közösen nyitottuk meg első jógaiskolánkat.”5
Megismerkedésükről további részleteket tudhatunk meg Selvarajan Yesudian Steh auf und sei frei– Gedanken und Gespräche über Yoga6 című könyvéből, mely 1989-ben jelent meg Svájcban.
„Egy nap, amint Budapesten az Orvosi Főiskoláról hazatérvén a lift felé tartottam, egy hölgy kezdett hangosan kiabálni mögöttem: »Állítsák meg! Állítsák meg!«, mintha egy tolvajt akarna elkapni. Megijedtem, hogy akaratomon kívül belekeveredtem valamibe, elszaladtam olyan gyorsan, ahogy csak bírta a lábam, és elrejtőztem egy kis sötét, piszkos fülkében a lift alatt. A hölgy, aki felfedezte rejtekhelyemet, izgatottan megkérdezte:
– Ön Yesudian úr?
– Igen – feleltem óvatosan.
– Elnézést az ügyetlenségemért. Virág Ilona vagyok – mondta, miközben alig kapott levegőt. – Hónapok óta keresem önt, mióta olvastam az önnel készült interjút egy magyar újságban. Senki sem tudta megmondani, hol lakik, és akkor most véletlenül beleütközöm magába! Meghívhatom egy teára?
Udvariasan visszautasítottam a fiatal hölgy meghívását, mert nem tudtam, miben sántikálhat még.
– Nagyon érdekel a jóga, és szeretnék néhány kérdést feltenni – kérlelt.
Ismét visszautasítottam, mire ő így folytatta:
– Egy jó ismerősöm, befutott szobrász-, festő-, és zongoraművésznő, otthonosan mozog a jóga és a keleti filozófia területén. Minden hétfőn előadásokat tart egy ezoterikus körben, ahol orvosok, tudósok, papok, és egyéb szellemi érdeklődésű emberek találkoznak. Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülne, ha fogadhatná önt. Haich Erzsébetnek hívják.
Amikor a »jóga« szót meghallottam, a virtuóz művésznő összes egyéb képességei kitörlődtek a memóriámból, és elfogadtam a meghívást egy teára. Másnap pontban négy órakor csöngettem a Lórántffy Zsuzsanna u. 2.-ben. Maga Haich asszony nyitott ajtót. Az egyetlen elegáns ruhámat vettem föl, egy világoskék pulóvert világosszürke nadrággal. Először nagyon izgatott voltam egy ilyen prominens személyiséggel szembetalálva magam, de utána Haich aszszony egyszerű és természetes stílusának köszönhetően teljesen önmagamat tudtam adni. Az első pillanattól otthon éreztem magam a családjával, a férjével és a fiával. Mivel Haich asszony sosem szegezett nekem személyes jellegű kérdéseket, így jó viszony alakulhatott ki köztünk. A havonta tartott előadásain főleg az indiai filozófiáról és a jógáról beszélt. Rögtön felismertem, hogy itt sokat tanulhatok.
Virág Ilona, aki bemutatta nekem Haich asszonyt, rendelkezésemre bocsátotta a tornatermét. Ott tartottam meg az első jógaórámat harmincöt embernek Haich asszony ezoterikus köréből. Amikor utána megkérdezték, mivel tartoznak, zavarba jöttem. Indiában egyetlen tanító sem fogadna el pénzt szellemi tanításért. Válaszomra, hogy az óra ingyenes, csodálkozva néztek egymásra a résztvevők. Egy hét múlva már csak tizenöt, azt követően pedig csak hét ember jött el az órára. Egy nap, óra után odajött hozzám Haich asszony, és barátságosan elmagyarázta, hogy Nyugaton az emberek hozzá vannak szokva ahhoz, hogy kevésre értékeljék az ingyen kapott dolgokat. Úgy gondolta, hogy egy szerény összeget nem kellene visszautasítanom.
– Tegyük fel, hogy vajat szeretnél venni, de a bolt tulajdonosa ajándékba adna egyet, mit gondolnál erről?
– Feltételezném, hogy régi áruról van szó.
– Épp ilyen furcsa az embereknek, ha az órákért nem kérsz pénzt – jegyezte meg mosolyogva.
Egyáltalán nem voltam meggyőzve. Amikor látta, hogy mennyire habozva reagálok, azt mondta:
– Jól van, a munka adminisztratív részét rám hagyhatod.
Mennyire megkönnyebbültem! És 1941 óta a mai napig Haich asszony vállalja a jógaiskola ügyvezetéséért a felelősséget.”7
A Sport és jógahatalmas sikert aratott, három hónap alatt elfogyott az első kiadás ötezer példányban, és kevesebb, mint tizennyolc hónapon belül a könyv eljutott a kilencedik kiadásig. Napjainkig több mint négymillió példányt adtak el belőle a világon, s több mint húsz nyelvre fordították le. Az itt következő idézet részlet a szerző második kiadáshoz írott előszavából:
„… Az az őszinte érdeklődés, amelyet Sport és Jóga című munkám a magyar olvasóközönség körében keltett, s a hozzám érkező nagy tömeg levél, valamint az a körülmény, hogy könyvem tízezredik példánya ma hagyja el a sajtót, igen nagy örömmel tölt el, mert megerősíti egy régi hitemet: a magyar és az indiai nép közötti rokonszenvet és láthatatlan lelki kapcsolatot. A Keletről jött magyarság Nyugat civilizációja és anyagiassága ellenére is megőrizte magában az ősi puszták romlatlan lelkületét, a Természet nagy titkai iránti lelki fogékonyságát, az Igazság iránti csodálatos érzékét. Ezért megérti India ősi üzenetét, egészségszabályait és több évezredes »sportját« is, melyeket könyvemben eléje tártam. Adja az ég, hogy a Hatha-Jóga áldásos tanításai még szélesebb körben terjedjenek el a baráti magyar nemzet körében. Könyvem második kiadását a magyar ifjúságnak, a magyar sport-, levente- és katonai oktatóknak ajánlom a nemes magyar nemzet iránti szeretetem jeléül. […]”
Budapest, 1942. augusztus 1., Selva Raja Yesudian
Haich Erzsébet és Selvarajan Yesudian együtt vészelték át a második világháború borzalmait, bár egy időre elszakadtak egymástól, amikor Yesudiant az oroszok hadifogságba hurcolták, ahonnan szerencsére épségben hazakerült.8
A szörnyű megpróbáltatások közepette azonban egy nagyon fontos megtapasztalásban részesült:
„Az elkövetkező éjjelek egyikén különös sorsomon eltűnődve üldögéltem. Nem tudtam megállni sírás nélkül, nem az önsajnálat vagy a reménytelenség miatt, hanem azért, mert annyira szenvedtem a metsző hidegtől. A testem nemigen birkózott meg a kegyetlen tél megpróbáltatásaival. Ekkor valami különös dolog történt. Dermedt állapotot érzékeltem, mely a fejemtől indult, és fokozatosan terjedt a lábujjaim felé. Olyan volt, mintha a testem többé nem tartozna hozzám. Milyen csodálatosan jött el hozzám a halál – gondoltam –, hogy megszabadítson a szenvedéstől, mely nagyobb annál, mint amit el tudok viselni! Miközben arra készültem, hogy elhagyom a testet, múltam filmkockái peregtek le előttem, mintha az egész egy mozivásznon jelenne meg. Majd a jelen és a jövő villant át az agyamon. Hogy ez percek vagy órák alatt zajlott-e le, azt nem tudnám megmondani. Úgy tűnt, az idő és a tér kitágult, de mivel voltak még teendőim és visszafizetendő adósságaim, hatalmába kerített a vágyak fergetege. Láttam az eljövendő dolgokat: hatalmas tömegeket magam mögött, akik mind a távoli látóhatár felől jövő fénysugár felé fordultak. Egy ellenállhatatlan kényszer mágnesként húzott vissza úgyszólván élettelen testembe. »Soha ne mutasd ki álmélkodásodat« – hallottam belülről újra meg újra, az égzengésnél is hangosabban. Úgy éreztem magam, mintha nem lennék egyéb, mint egy hatalmas, lüktető szív. Leírhatatlan béke telepedett rám, s más emberként keltem fel a helyemről. Ez után az élmény után ráébredtem, hogy az ember számos életet átélhet egyetlen életen belül. A határtalan szenvedés felgyorsíthatja a szellemi fejlődést anélkül, hogy ismételt születésekre lenne szükség.
Ilyen váratlan viszontagságok idején tanultam meg megvalósítani azokat a csodálatos igazságokat, melyeket Mesterem erdei remeteségében kaptam. Az igazságot először halljuk, majd látjuk, végül pedig felismerjük – tanították a régi korok bölcsei. Az igazság az élet harcmezején válik szükségessé. Az, amit gyermekkoromban több százszor elismételtem, azon a napon felismerésemmé és meggyőződésemmé vált – saját Önvalóm segítségül hívása:
Vezessen engem a valótlanságból a Valóságba,
a sötétségből a Fénybe,
a halálból az Életbe!
Egy beavatási folyamaton mentem keresztül. Az egyiptomi nagy piramis beavatási kamrája helyett ez milliók tömeges beavatása volt, akik a halál torkában voltak, és halhatatlan lelkekként léptek ki belőle. Lényegtelen, hogy valaki tudatosan éli meg ezt a nagy átalakulást, vagy sem. Mindazonáltal ez minden emberi lényben végbemegy számos élet folyamán, amikor szembe találja magát a rá kirótt tapasztalatokkal. Én fenntartás nélkül engedelmeskedtem a bennem lakozó magasabb erő parancsainak. Éreztem védelmező szárnyait körülöttem, miközben átvezetett a halál árnyékának völgyén, és semmitől sem féltem.
Ez után az egyedülálló élmény után, hogy ilyen tudatosan találkoztam a halállal; azután, hogy felismertem: az isteni Önvaló nem ismeri a halált, hiszen maga az Élet; azután, hogy felismertem azt is, hogy szellem vagyok, mely soha nem született, és ebből következően soha nem is fog meghalni, meg voltam győződve arról, hogy orosz fogságom már nem tarthat soká.”9
Bár a háború véget ért, Haich Erzsébet rettenetes lelki gyötrelmeken ment keresztül, miközben fia sorsáért aggódott, aki annak idején repülőtisztként vonult be, ám hírt nem kaptak felőle. A megpróbáltatások arra kényszerítették, hogy teljes lényével Isten felé forduljon. Éjszakákon keresztül folyamatosan Istenhez fohászkodott, s egyetlen gyermekét az Ő kezébe helyezte. Ekkor nyílott meg előtte az Istenhez vezető út, melyen végighaladva eljutott a következő felismerésig:
„Én vagyok a beteljesülés, az élet, a sugárzó, örök, halhatatlan létezés… Nincs már küzdelem, nincs megbánás, nincs szenvedés, többé nincs vétség, nincs mulandóság, nincs halál! Az összes születőben én kezdek új életformába, a halhatatlan, és az összes elmúlóban magamba térek vissza én, a teremtő, megtartó, a mindent megújító, örök isteni önnönvaló.
Felismerem, hogy a tér és az idő csupán a teremtett világ őrületes sebességgel forgó korongjának szélén létezik. Én azonban magamban vagyok az idő és tér nélküli örökkévalóság. És miközben magamban nyugszom, örök létemmel kitöltöm a teret, és mindent, ami abban él:
Én Vagyok
Az Egyetlen Valóság,
Én Vagyok Az Élet,
Az Vagyok, Aki Vagyok!”10
A háborús éveket követő várva-várt béke sajnos nem jelentett békés időszakot azoknak, akik a keleti tanokat kívánták tanítani vagy akár azzal foglalkozni.
Haich Erzsébet és Selvarajan Yesudian 1948-ban Magyarország elhagyására kényszerültek. (Erzsébet 51, Yesudian 32 éves volt ekkor.)
„A jógaiskola és a családi ház részleges újjáépítése után visszaköltöztünk régi épületünkbe. A jóga iránti kezdeti érdeklődés egy kicsit sem lankadt. Ellenkezőleg, egyre nőtt, és mindez olyan mértékben, hogy tevékenységünk érdekelni kezdte az új kormányt. A kommunista rezsim számos tagja járt az óráinkra, akik úgy találták, hogy a jóga nem áll ellentétben elképzeléseikkel és eszményeikkel.
A későbbiekben nyilvános előadásaink nagyobb tömegeket vonzottak, mint valaha. A politikai körök ugyanakkor bizalmatlanná váltak, és megtagadták az engedélyt arra, hogy a jóga elképzeléseit és igazságait nyilvánosan hirdessük. Bár én fogadkoztam, hogy a jóga minden politikai tényezőtől mentes, erőfeszítéseim hiábavalónak bizonyultak, és iskolánkat bezárták. Az ellenszegülés helyett úgy döntöttünk, hogy visszavonulunk, és hagyjuk, hogy azon általunk elvetett mag önként növekedjen azon emberek ezreinek a szívében, akik jártak hozzánk. Haich asszony és jómagam szomorúan váltunk el minden kedves barátunktól és a nagy családtól, amit létrehoztunk, és készülődni kezdtünk Kalifornia felé. A Védánta Központban tett rövid látogatásunk után Indiába szándékoztunk menni, és a faj megújításán munkálkodni.
Haich asszony sokszor beszélt nekem a Jungfrauról, egy gyönyörű svájci hegyről, amelyen Európa legmagasabban fekvő hegyi vasútja fut, a tengerszint felett 3300 méter magasságban. Így amikor azt javasolta, hogy menjünk el egy hétre szabadságra Svájcba, én el voltam ragadtatva az ötlettől.”11
A sors játéka folytán végül mégis Svájcban telepedtek le, ahol számos jógaiskolát hoztak létre, többek között Zürichben – mely hamarosan Nyugat-Európa legismertebb jógaiskolája lett –, Bernben, St. Gallenben, Luzernben, Baselben, Oltenben, Lausanne-ban, Genfben, és minden nyáron nemzetközi tábort tartottak először Diano Marinában, Olaszországban, majd az 50-es évek elejétől Ponte Tresában, a Lugano-tó partján. A svájci évek alatt számos publikációjuk megjelent, és a világ minden részéről látogatták óráikat a lelkes jógatanítványok.
Abban az időben Magyarországról csak keveseknek adatott meg a lehetőség, hogy Nyugatra utazzanak. Selvarajan Yesudian és Haich Erzsébet szívügyének tartotta, hogy itthon maradt tanítványaikkal folyamatosan ápolják a kapcsolatot. Yesudian Yoga, az önnevelés iskolája címmel megjelentett kiadványai is ezt a célt szolgálták. A kiadvány négy számot ért meg, és a későbbiekben a többi között ezekből az anyagokból készült az a gyűjtemény, amely magyarul A jóga áldásos ereje címmel jelent meg. A negyedik és egyben utolsó számban Yesudian a következő szavakkal szólítja meg magyar olvasóközönségét:
„Kedves Barátaim!
Eredetileg az volt a szándékom, hogy iskolaújságunkat háromhavonként megjelentetem. Sajnos előre nem látott és elkerülhetetlen akadályok ezt a tervet meghiúsították. Egész nap az iskolában tanítok, nyilvános előadásokat tartok, és új írásokat készítek elő, azonkívül hetenként legalább száz levélre kell felelnem. Így az alvásból kellett naponta több órát ellopnom, hogy a folyóiraton dolgozhassak. A szellem készséges, de a napnak sajnos csak 24 órája van. Így kénytelen voltam megbilincselt kezekkel fogadni a gondolatok rohamát és a felvillanó sugallatokat, mert képtelen voltam őket tartós formába rögzíteni e hasábokon. Nem hiszek legyőzhetetlen akadályokban, sőt, csak annál inkább ösztökélnek, s nincs addig nyugtom, amíg túl nem jutok rajtuk. De ekkora tömegű munka megköveteli, hogy teljes figyelmemet egyetlen gyújtópontba vonjam össze, mert szeretek egy munkát teljes odaadással elvégezni. Ezért nem akarom a bimbót erőszakkal felnyitni, hanem időt akarok hagyni a fának, hogy lassan kifejlődhessen, azért, hogy létrehozhassa legnemesebb gyümölcsét. Olvasóim megértésére és beleegyezésére számítok, amikor e folyóiratot beszüntetem, hogy később esetleg könyv formában jelenjen meg újra.”12
Haich Erzsébet egészen nyolcvankilenc éves koráig aktívan részt vett az oktatásban; Selvarajan Yesudian pedig életének utolsó éveiig tanított a zürichi iskolában. A Ponte Tresában működő – nagy népszerűségnek örvendő – nyári nemzetközi tábort előrehaladott életkoruk miatt 1989-ben bezárták, a St. Gallenben működő iskolát pedig régi tanítványuk és barátjuk, Rolf Heim vette át 1990-ben, aki feleségével Suzyval és fiával, Victorral viszi tovább.
Selvarajan Yesudian és Haich Erzsébet munkája nagy elismerést vívott ki mind svájci, mind nemzetközi körökben. A Svájcban eltöltött ötven év tiszteletére és emlékére a svájci Yoga Journal egy teljes számot szentelt Selvarajan Yesudiannak, Leben und Wirken von Selvarajan Yesudian (Selvarajan Yesudian élete és munkássága) címmel.
Mindketten Zürichben hunytak el, Haich Erzsébet 1994 nyarán kilencvenhét évesen, míg Selvarajan Yesudian négy évre rá, 1998 őszén, nyolcvankét éves korában.
1 Selvarajan Yesudian: Jóga hétről hétre
2 Selvarajan Yesudian: Sport és Jóga
3,4,5,8,9,11 Selvarajan Yesudian: A jóga áldásos ereje
6,7 Állj fel és légy szabad! Gondolatok és beszélgetések a jógáról (Drei Eichen Verlag, 1989)
10 Haich Erzsébet: Beavatás
12 Selvarajan Yesudian, 1955, Zürich
Forrás: Selvarajan Yesudian és Haich Erzsébet öröksége. In: Jóga – India világa 1.
