Magyarországon népbetegség a lúdtalp és a talp boltozatainak más süllyedései is. Mivel ezen a kis felületen oszlik el testünk egész súlya állás és járás közben, a talpunk állapota egész testünkre jelentős hatással van. Ferenczi András, a BHF jógamester szakos hallgatója saját magán próbálta ki, hogy a mezítláb járás milyen hatást gyakorol a testre, és A lábfej a jógában című szakdolgozatában be is számolt kísérlete eredményeiről.

A mezítláb járás közben a lábfejet eredeti funkciójában tudjuk használni. Nem korlátozza a mozgását cipő, és ebben a formában tudunk igazán kapcsolódni a talajhoz. A modern edzés világában létezik erre egy kifejezés: „földelés”. Ez azt jelenti, hogy bőr a földdel érintkezik, igazi kapcsolatba kerülünk a természettel. Azt a kérdést, hogy bármilyen energiaáramlás történik-e az ember és a természet között, kutatni nem volt lehetőségem, de tény, hogy a mezítláb járás fiziológiailag pozitív hatással van az emberre.

A házon belül található burkolatokon való mezítláb járás (például parketta, linóleum, díszkő), kifejezetten káros. Ezek mesterségesen kialakított sík felszínek, és a rajtuk való állás, járás közben kevesebb izommunkára van szükség, így a testsúly a passzív stabilizáló rendszerre nehezedik. Ezzel szemben a természetben fellelhető ingergazdag felületek (például fű, homok, kavicsos talaj), aktivitásra ösztönzik a láb izomzatát.

2019 nyarán az Everness fesztiválon önkénteskedtem, és elhatároztam, hogy amennyi időt csak tudok, mezítláb fogok tölteni a kemping területén. Akkor már kiválasztottam a jelenlegi szakdolgozati témámat és úgy voltam vele, számomra a leghitelesebb kísérlet az, amit saját magamon végzek. Arra voltam kíváncsi, hogy több mint egy hét, napi legalább 4-5 óra mezítlábazás milyen hatással lesz a lábfejemre.

Kezdetben nagyon nehéz volt. Fájt a lábam, a bőröm nem volt elég erős. A legelső változás, amit tapasztaltam, az a járásom technikájában következett be, valamint abban, hogy többször néztem tudatosan a lábam alá. Cipőben az ember általában figyelmetlenül sétál, hiszen bármire rálépünk, azt a cipő jó eséllyel tompítja. Mezítláb ennél sokkal éberebbnek kell lennünk, mind a talpunkkal, mind a szemünkkel egyaránt. A sarkamat sokkal óvatosabban helyeztem a talajra és jobban figyeltem, hova, mire lépek.

Egy idő után a bőröm elkezdett hozzászokni a terheléshez és már nem okozott problémát a meleg aszfalt vagy az apró kis kavicsok. A hét végére sokkal erősebbek lettek a talpizmaim.

Ezt akkor vettem észre, amikor hazaérve – ugyanabban a közegben, ahol előtte már ismerősen sétáltam mezítláb –, egészen más élmény volt közlekedni ez után az egy hetes „lábtorna” után.

Járjunk mezítláb egyenetlen, természetes talajon, amennyit csak tudunk (Idy Tanndy fotója a Pexels oldaláról)

Ugyanezen a kempingezésen megismertem az önkéntes főnökömet, Haulik Áront. Az első, ami feltűnt rajta, hogy folyamatosan mezítláb volt. Sokat beszélgettünk, és mint megtudtam, régen hátfájásai voltak, ezért ajánlotta neki egy ortopéd szakorvos a sok mezítlábazást. Emellett régebben a trópusokon élt, és idővel rájött, hogy a mindennapi életben nincsen szüksége cipőre. E két dolog miatt döntött úgy, hogy amikor csak teheti, mezítláb fog közlekedni, és ezt a szokását 10 éve tartja. A hátfájásai szerencsére elmúltak, és azóta is jó egészségnek örvend.

Nyáron Magyarországon, télen pedig Spanyolországban él családjával, így nagyjából egész évben mezítláb van. A gyerekeit szintén erre szoktatja, de mint elmondta, igazából ilyen fajta nevelésre nincs is szükség.

A gyerekek maguktól tudják, hogy mikor szeretnének mezítláb lenni, és mikor kell felvenni a cipőt.

Sok helyen járt már, és ha valaki megkérdezi tőle, hogy miért csinálja ezt – mint a mezítláb járás hírnöke –, szívesen beszél róla. Volt, hogy elvitt gyerekeket túrázni mezítláb az erdőbe, és elmondása alapján a gyerekek nagyon élvezték. Sok helyen tapasztalom én is, hogy a szülők ódzkodnak, ha a gyermek mezítláb szeretne lenni. A gyermek pedig ösztönösen szedi le a cipőjét újra és újra. Ez egy örök harc lehet szülő és gyermek között.

Szerintem az egészséges fejlődéshez elengedhetetlen, hogy ilyen módon érintkezzünk a talajjal, de a cipő nyújtotta védelem is fontos. Arra kell figyelnünk, hogy ezek aránya ne boruljon fel.

Amikor a cipőhasználatról kérdeztem, azt mondta, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tudomány kialakít egy anatómiailag tökéletesebb „lábalátétet”, mint amit a természet, a folyamatosan változó tereppel. Mesélt még arról, hogy a cipőhasználat státusszimbólummá vált, emiatt van egy nagyon erős társadalmi kötődés. Fontos a cipő kinézete, színe, márkája és ára. Erre van is egy mondás: „Mutasd a cipőd, megmondom ki vagy.” Említette, hogy a társadalomnak természetesen szüksége van cipőre, mert éghajlattól függően védelmet nyújt a hideg ellen és szükséges a munkavégzéshez.

Ő a cipőt úgy használja, mint a kabátot. Ha szüksége van rá, felveszi, de nincs állandóan rajta. Így fogalmazott: „Az emberi test elképesztő dolgokra képes, csak hagyni kell alkalmazkodni.”

Véleményem szerint a cipőhasználat elterjedésének a városok útburkolata, a naponta megtett nagy távolságok és a technika fejlődése – ezáltal a kényelem – a fő oka. Az útburkolatok rendezetté teszik a városokat, azonban több érv szól ellene, mint mellette. Nem véletlen, hogy Krisna-völgyben és az egyéb ökofalvakban csak a legfontosabb utakat burkolják le. Sem a klímának, sem a természetnek, sem pedig az embernek nem tesz jót.

(Borítókép: Anna Guerrero fotója a Pexels oldaláról)