A terhesség vége felé ajánlott a kismamáknak a „sima” kismama jóga mellett egy-egy szülőpozíciós jógaórán is részt venni…
A terhesség vége felé ajánlott a kismamáknak a „sima” kismama jóga mellett egy-egy szülőpozíciós jógaórán is részt venni, ahol megtanulhatnak egy csomó olyan pozíciót, masszázstechnikát, légzéstípust és lazító gyakorlatot, melyek segíthetnek a vajúdás illetve a szülés alatt. Ide azzal érdemes érkezni, aki jelen lesz a szülésnél. Nálunk ez nem volt sosem kérdés (szerencsére): a férjem az. A szülés csak vele együtt értelmezhető számomra. Ez nem csak a nő dolga, nem csak az anya feladata, hanem egy közös projekt. Ha már együtt kezdtük el…:)
Persze az oroszlánrészét kénytelen az végezni, akiben a baba van, ezen nagyon változtatni nem lehet, de ÓRIÁSI segítség a szerető férfi jelenléte.
Friss az élmény, mert épp tegnap voltunk a férjemmel egy ilyen órán. 3 éve is voltunk, amikor Marci fiunkat vártuk, úgyhogy most sok újdonság már nem volt, de mégis jó volt újra átismételni a tudnivalókat, meg aztán együtt hangolódni arra a bizonyos napra…
Amikor először voltunk, akkor mondta az oktató a férjemnek, hogy „figyelj te is nagyon, mert könnyen lehet, hogy bizonyos dolgok majd nem a Zsuzsinak jutnak eszébe ott a szülőszobán, hanem neked”. Azóta kiderült, hogy akkor Ő is és én is arra gondoltunk, hogy „na persze”.
Viszont az élet igazolta ezt a dolgot: a vajúdás alatti egészen különleges tudatállapotban még a triviálisnak mondható bagatell ötlet sem feltétlenül jut eszébe az embernek.
Az első szülésem úgy indult ugyanis, hogy derült égből villámcsapásként (már amennyire a 39. héten „derült az ég”) egyszer csak elfolyt a magzatvíz. Nem is kevés. Marci feje, dugót képezve a méhszájnál, lejjebb került. Miután beértünk a kórházba, és beindultak a fájások, már annyira lent volt, hogy gyakorlatilag nem tudtam ülni. Úgyhogy álltam. Ami meg fárasztó. Pár óra után már remegtek a lábaim a fáradtságtól, mint a nyárfalevél. Ekkor mondta a férjem, hogy „tudod van az a pozíció, amit tanultunk…” és onnantól kezdve, egészen a kitolási szakaszig széles terpeszben térdeltem a szülőágy előtt, az ágyra hajtva a fejem. Így ellazult a derekam, a gravitáció segített, és egészen kényelmes volt (már amennyire lehet kényelemről beszélni a szülés kapcsán). És tényleg Neki jutott eszébe, nem nekem. Pedig én jártam minden héten jógázni, nem Ő. Meg aztán milyen egyszerűnek tűnik, „ha nem tudsz ülni, állni meg fárasztó, akkor térdelj…”
A légzőtechnikák szinte ösztönösen jöttek, nagyon jól tudtam hasznosítani a tanultakat.
És ha már érintettem a témát: apás szülés vagy nem? Még pár mondat erről (tiszteletben tartva mindenki véleményét, aki máshogy gondolja, de nekem ez a sziklaszilárd és már megtapasztalt álláspontom).
Sosem értettem azokat, akik olyasmiktől félnek, hogy a férfi majd megundorodik a nőtől, elveszti szexuális érdeklődését iránta, ha „úgy” látja. Hogy? – kérdem én? Fájdalmak közt, küzdve, a közös gyerekükért szenvedve (mert hát a szülés az kérem szépen kemény dolog… nincs mit szépíteni). De nem egy egyszemélyes történet, ahogy a szülőség sem, a szülés sem. Szerintem. Az apukának különben sem kell a nő széttárt lábai közé bújni… Nem lát semmi „olyat”, ha nem akar. Meg aztán abban a szituációban annyira „nem úgy” nézi a férfi a nőt…
Mik is az általános félelmek a férfiak részéről? A tehetetlenség, hogy azt hiszik, nem tudnak segíteni, hogy csak láb alatt lennének…
De ez egyszerűen nincs így! Nyilván kinyomni nem tudja helyettünk senki azt a gyereket, de a segítséget ennél kicsit tágabban kell értelmezni: szerintem már a jelenlét is segítség, hogy érzi az ember, hogy nincs egyedül. De ennél konkrétabb segítséget is tud nyújtani az apuka. Egyrészt ő észnél van (jó esetben) és lehetnek jó ötletei (ahogy azt feljebb írtam is), na meg segíthet masszírozással, simogatással, bíztató szavakkal, „visszarángathat a földre”, ha épp arra van szükség… Szól, segítséget hív, ha kell valami, szócső az orvos, a szülésznő felé.
A mi, amúgy addig is nagyon jó kapcsoltunk, megerősödött a közös szülésélmény után. Az a pillanat, amikor kibújt a közös gyermekünk, és felemelték és felsírt, és mi ott fogtuk egymás kezét, és együtt sírtunk, na az a pillanat kitörölhetetlen, mindenek fölött álló, megismételhetetlen, ha kihagyjuk bepótolhatatlan. És pár héten belül újra lesz egy ilyen, egy másik megismételhetetlen, egy egészen más, mégis hasonló, egy mindennél jobban várt…
Minden kétkedőnek üzenem (és a férjem is), hogy a szülés minden nehézségével, váratlan helyzetével és tehetetlenségével együtt 100%-osan pozitív élmény volt mindkettőnk számára, és sosem csinálnánk másképp: csak együtt. Mert ez egy kétszemélyes történet… pontosabban három.
