A kérdésre a védikus irodalom válaszát keresi Rémiás Róbert vaisnava teológus hallgató.
Képzeld el, hogy hirtelen belekerülsz a felső tízezer miliőjébe. Megvan minden lehetőséged arra, hogy bármit megtégy. Hatalmas vagyonnal, valamint nagy hírnévvel rendelkezel. Mindened megvan, amire szükséged van az anyagi élet élvezetéhez, még a kisujjadat sem kell mozdítani. Valamint megkapod azt a lehetőséget is, hogy embereket irányíts. Azt hiszed ez az igazi boldogság. Ugye milyen jól hangzik?
De valójában is megkapjuk mindazt, amire szükségünk van? Mi az, amit valójában kapunk ezekkel az anyagi lehetőségekkel? Még ha e gazdagság és hírnév nem is áll rendelkezésünkre, mégis a vágy ott van a szívünk mélyén. Ha minden alapvető szükségletünket teljes mértékben ki tudjuk elégíteni mind érzéki és érzelmi szinten, akkor fogunk érezni boldogságot? Ez az igazi boldogság, vagy csak a vágyaink, az érzékszerveink irányítanak minket? Mikor fogjuk mi igazából irányítani a világot? Ilyen és még számtalan sok hasonló kérdés merülhet fel bennünk. Ezekre a kérdésekre próbálunk választ találni a védikus szentírások alapján.
De mielőtt még belemélyednénk a szentírások végkövetkeztetéseibe, előbb egy ehhez kapcsolódó gyermekkori történetet mesélek el Raghunátha dásza Gószvámíról, aki a vrindávani hat szentek egyike volt. A feltehetőleg 1495-ben Nyugat-Bengáliában született bölcset a lemondás mesterének nevezték, mivel lemondottsága nem ismert határokat. Naponta, több mint huszonkét órán keresztül végzett odaadó szolgálatot, és a maradék másfél-két órában evett, s aludt.
Raghunátha dásza hihetetlen vagyonos és befolyásos család sarja volt. Édesapja, Góvardhana Madzsumdara adószedőként szolgálta a kormányt, aki hatalmas, körülbelül 1 millió aranypénz jövedelemre tett szert. De nemcsak nagyon gazdag volt, hanem jámbor vaisnava is. Az Úr Krisna híve volt, habár voltak még anyagi ragaszkodásai. Egyetlen fiát nagyon szerette, erősen kötődött hozzá, már-már túlzó módon. A legjobbat akarta neki, persze a maga elképzelése szerint: fiának az a legjobb, ha nagyon boldog, azaz mindene megvan, egészséges és védett minden betegségtől. Így Góvardhana Madzsumdara nagyon elkényeztette Raghunátha dászát: a palota valamennyi kijáratánál egy hintó várta, hogy ne kelljen lelépni a földre; a palota mindenhol virágszirmokkal volt telehintve, nehogy a fiú lába megsérüljön. Óvta mindentől Raghunáthát, még attól is, hogy idős, illetve beteg embereket lásson. A legjobbat akarta a fiának, azt, hogy élvezze az élet szépségeit.
Abban az időben élt egy híres szent, Haridásza Thákura, akit „námácsárjának”, azaz a szent név mesterének neveztek. Ő nemcsak lemondottságáról volt híres, hanem arról is, hogy mindennap háromszázezerszer mondta ki a szent nevet. Meghallván, hogy Haridásza Thákura a falu közelében tartózkodik, a jámbor Góvardhana Madzsumdarában felébredt a vágy, hogy a fiát a híres szent megáldja. Megkérte hát házipapját, Balaráma Ácsárját, vigye el a fiút Haridásza Thákurához és kérje áldását. Adott mellé még egy mindenféle ajándékokkal telerakott szekeret is, mivel azt gondolta, hogy a sok szép ajándék láttán igen kedvező áldásban részesül majd a fiú. Emellett még Raghunátha összes szolgáját és a testőrségét is elküldte, hiszen Raghunátha addig sehova nem ment egyedül. A nagy csapat, a fiú, a házipap, a kincsekkel megrakott szekér, a szolgahad és a testőrség útra kelt Haridásza Thákurához. Haridásza Thákura éppen csak rápillantott a szekéren lévő ajándékokra, amelyek kicsit sem érdekelték őt. A házipap sejtette, hogy Haridásza Thákura nem éppen olyan áldásban fogja részesíteni a fiút, mint amilyenre annak apja gondolt. Iszonyatos nagy zajt csapott, amikor az áldás elhangzott: a fiú képes legyen lemondani az egész világról. Ez volt az utolsó dolog, amit Góvardhana Madzsumdara hallani akart volna, ezt pedig a házipap, Balaráma Ácsárja nagyon jól tudta. Mikor visszatértek a palotába, Góvardhana kérdezgetni kezdte a szolgákat, majd a testőröket az áldásról, de senki nem tudott neki válaszolni, mivel nem hallottak semmit. Végül Balaráma Ácsárja azt válaszolta kérdésére, hogy igen meg lett áldva Raghunátha, mivel az áldás szerint uralni fogja az egész világot! Góvardhana olyan boldog lett, szinte eksztázisba esett.
Balaráma Ácsárja valójában nem hazudott, mert megértette Haridásza Thákura szavainak a mély jelentését. A fiú képes lesz uralni az egész világot, mert nem lesz semmi ebben a világban, ami ő felette tudna uralkodni, hiszen le fog mondani az egész világról. Aki pedig le tud mondani erről a világról, azt nem tudja semmi sem elcsábítani ebben a világban, sem egy szekér drágakő, arany, pozíció vagy hatalom. Semmi nem tud minket elcsábítani, ha tudjuk az érzékeinket kontrollálni.
Bhaktivinoda Thákura szavai szerint az embernek a türelem minőségében először saját magán kell tudni uralkodnia, aztán az egész világon. Mert ha valaki magán tud uralkodni, akkor nincs semmi ebben a világban, ami uralkodni tudna rajta. Ez a rejtett jelentése annak a magyarázatnak, amit Balaráma Ácsárja mondott Góvardhana Madzsumdarának. Mielőtt más dolgokat próbálnánk uralni a világon, illetve mások felett uralkodni – ha hatékonyak akarunk lenni és segíteni is akarunk nekik –, akkor először saját magunk felett kell uralkodnunk.
Az érzékek és a vágyaink feletti önuralom csakis akkor valósulhat meg igazán, ha csakis annyit veszünk magunkhoz, amire tényleg szükségünk van. Ahogy a Bhagavad-gítá mondja. „A békét nem az éri el, aki igyekszik vágyait beteljesíteni, hanem egyedül az, akit nem zavar a kívánságok szakadatlan özöne, melyek úgy ömlenek bele, mint folyók az állandóan töltődő, ám mindig mozdulatlan óceánba.”
Az érzékeke feletti uralom gyakorolásának fontosságát erősíti meg Sríla Rúpa Gószvámi is: „Az a józan személy, aki képes eltűrni a beszéd késztetését, az elme ösztönzését, a düh tetteit, valamint a nyelv, a gyomor és a nemi szervek késztetését, alkalmas arra, hogy tanítványokat fogadjon el az egész világon.” Tehát az a személy, aki tudja kontrollálni a hat késztetést (beszéd, elme, düh, nyelv, gyomor és nemi szerv), az tekinthető józannak. A józan személy pedig békés tud lenni, nem hatnak rá az anyagi világ történései. Ez a békesség pedig a türelem alapköve, amelyet egy lelki gyakorlónak el kell sajátítania ahhoz, hogy folyamatosan tudjon fejlődni az odaadó szolgálat végzésében, amely a kulcsa az igazi boldogság elérésének.
Rémiás Róbert
vaisnava teológus hallgató
Felhasznált irodalom:
Bhaktivedanta Swami, A. C.: Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. The BhaktivedantaBook Trust International, 1996.
Bhaktivedanta Swami, A. C.: Tanítások nektárja. The BhaktivedantaBook Trust International, 1990.
Bhaktivinoda Thákura: Sri Bhaktyaloka.
A történet forrása: 2013.03.31 Niranjana Swami Maharaja esti leckéje a Türelemről (részlet), MKTHK Budapesti Templom
Kép: pixabay.com
