Yoga-sūtra I.15. magyarázat 3. A lemondás (vairāgya) hiányának eredményei

Vannak emberek, akik naponta több órát meditálnak, vagy mindennap eljárnak a templomba, van, aki minden nap elolvassa a teljes Bhagavad-gītāt, vagy van, aki órákat áll a templomi mūrtik, istenszobrok előtt imákat mondva, de ami igazán fontos, az az, hogy közben valójában mire gondolnak. Anélkül, hogy távol tartjuk magunkat fizikai és mentális szinten is az érzékek tárgyaitól nem tudunk „leszokni” az anyagi gondolatokról, mert a vágyaink – a szabályozásukra való képtelenségünk miatt – kontrolálhatatlanul eltérítenek az adott tevékenység tényleges céljátólés szellemiségétől. Hányan gondolnak a lelki gyakorlataik közben az éppen aktuális üzleti tevékenységükre, elszenvedett sérelmeikre, szemlélik és értékelik a környezetükben lévő embereket, vagy akár a tájat, amelyre a tekintetük éppen esik, stb. A száj mechanikusan ismételheti az imát, vagy a mantrát úgy hogy az elme közben ki tudja, merre vándorol. A mai korszakban élő emberek közül egyre többen vágynak a lelki életre, s gyakran el is fogadják egy-egy irányzat útmutatásait. Sajnos azonban a megfelelő képzés és iránymutatás hiányában, vagy éppen a lelki tanulmányaik elhanyagolása miatt a lelki gyakorlataik egyszerűe n átalakulnak egy „érezzük magunkat jól” hangulatú társadalmi életté, melyben a transzcendentális cél másodlagossá válik. Az efféle lelki élet nem más, mint az anyag-világ egy kifinomultabb élvezete, amely nem kedvez a vairāgya elvének.

A vairāgya elvének követése, ahogy említettük, nem jelent feltétlenül azonnali vágytalanságot. A vairāgya révén megtanulunk eltávolodni az érzéktárgyaktól és az elme rájuk irányuló vágyakozásától azért, hogy életünket és főként a lelki gyakorlatainkat a legminimálisabb mentális és érzékszervi izgatottság és eltérülés közepette tudjuk megvalósítani. Patañjali úgy fogalmaz az I.15. sūtrában, hogy a vairāgya egy olyan akaratlagosan szabályozott tudatállapot (saṁjñā), amelyben az ember a megfelelően képzett lelki intelligenciája segítségével legyőzi (vaśīkāra) az anyagi érzéktárgyak (viśaya) élvezetére irányuló vágyait, és a külvilág tapasztalására ösztönző szomját (tṛṣṇā). Lehet, hogy ott vannak még a vágyak a szívében, de uralja őket, s nem hagyja, hogy azok határozzák meg a tetteit, illetve a gondolkodását. Amint valaki megteszi az első lépéseket a lemondás útján, a szabadság „illata” azonnal megérinti őt, s a soha meg nem szűnő lelki boldogság birodalmába segíti őt belépni.

A vairāgya gyakorlása által megtanuljuk elengedni a félelmeinket, a hamis identitásunkat és megszabadulhatunk az érzéktárgyakhoz fűződő ragaszkodástól és az irtózástól is. Nem a vágyaink elnyomásáról van szó, hanem azok önmagunkban való tudatosításáról, és egy magasabb rendű cél érdekében történő félretételéről. Vācaspati Miśra kijelenti, hogy a vairāgya nem pusztán a vágyak hiányát jelenti, hanem az anyagi vágyakkal szembeni semlegességet. Ezeknek a vágyaknak a tárgyai lehetnek e földi világból valók, vagy akár mennyeiek, ezen univerzum felsőbb régióinak részei[1]. Kṛṣṇa ezt a semlegességet a következőképpen fogalmazta meg: „Csak akkor szilárd valaki az önmegvalósításban, és csak akkor hívják jóginak [vagy misztikusnak], ha teljesen elégedetté vált megszerzett tudása és annak megvalósítása által. Az ilyen ember transzcendentális szinten áll, s önfegyelmezett. Mindent egyenlőnek lát, legyen az kavics, kő vagy arany.”[2]

Megjegyzés: Ahogy haladunk előre a Yoga-sūtra tárgyalásában egyre több olyan fogalom és gondolat kerül elő, amelyek a korábbi sūtrákra és a magyarázatokra épülnek, s azok ismeretében válnak érthetővé. Ha az a terved, hogy rendszeresen olvasod ezeket a kis “közleményeket”, akkor javaslom, kezdd el az elejéről olvasni a bejegyzéseket: www.gaurakrisna.hu

Szerző: Gaura Krisna Dásza