Oidipusz válasza erre a kérdésre az volt, hogy az ember. Az ember ugyanis szerinte élete hajnalán gyermekként négykézláb mászik, felnőttként két lábon jár, aggkorában bottal sántikál. Oidipusz e válasszal látszólag helyesen válaszolta meg a Szfinx rejtvényét. Csakhogy Lányi András szerint a tragikus hős valójában rosszul oldotta meg a talányt, aminek a bizonyítéka a Thébát pusztító dögvész volt. Az embert ugyanis „járásra használt tagjaival mérni ugyanolyan botorság” mint bármilyen élőlényt, s általában a természetet. Így a dögvész is addig tart, amíg a „Nagy Rejtvényfejtő meg nem fejti önnön létezése rejtélyét.”1 Ez a mai korra is igaz. S hogy miért ez a furcsa bevezető?

Nemrég ugyanis egy dokumentumfilmből láttam egy részletet, és az juttatta eszembe Lányi András előbbi Oidipusz hasonlatát. Ausztráliában ugyanis egy kutatócsoport hálók segítségével krokodilokat fogott ki egy folyószakaszból. A krokodilok száját és lábait vastag ragasztószalaggal kötötték le, majd miután meggyőződtek arról, hogy az állatok nem tudnak elmenekülni, egymás mellé sorba kihelyezték őket a parton, hogy megmérhessék őket, illetve mintát vegyenek belőlük kutatási célból. A kutatók ezzel a módszerrel akarták feltérképezni, jobban megismerni az állomány helyzetét. Miután végeztek, mindegyik hüllőt szépen visszaengedték a folyóba. E tudósok amúgy természet-és állatbarát emberek voltak, csak kutatási célból és jó szándékból tették, amit tettek. Valószínűleg bele sem gondoltak, hogy a ügyködésükkel milyen elmebeli szenvedést okoznak az állatoknak arra az átmeneti időre.

A kis történet jól illusztrálja, hogy jelen korunkban a természetet sok esetben úgy akarjuk megismerni, hogy az elemeit, az élővilág egyes egyedeit megfogjuk, megmérjük, felboncoljuk, feldaraboljuk, és azt reméljük ettől, hogy közelebb jutunk a megértéséhez.

Hasonló módszerrel közelítünk egyébként önmagunkhoz is. De annak ellenére, hogy mindent tudományosan megvizsgálunk, analizálunk, ennyire sohasem voltunk távol az igazságtól. Modernizáció ide vagy oda, még a törzsi életmódot folytató emberek is jobban értették a természetet, mint mi. Nem kellett hozzá kiragadni a környezetből az egyes állatokat, növényeket, elég volt csak alázatosan figyelni és az élet, valamint az azt irányító törvények maguktól megnyilvánultak a megfigyelők előtt. E törvények ismeretében az azokhoz való alkalmazkodás már magától értetődő volt. Ha mélyen meg akarjuk tehát ismerni a természeti környezetünket, s nem utolsó sorban önmagunkat, a legjobb, ha leülünk és csendben figyelünk. Ekkor valóban ráeszmélhetünk, hogy az igazi megértéshez egyáltalán nincs szükségünk centiméterre.

1 Lányi András: Oidipusz, avagy a természetes ember. Liget, 2014/12. http://epa.oszk.hu/01300/01348/00150/pdf/EPA01348_liget_2014_12_3047.pdf

Írta: Dr. Bányai Orsolya, PhD – környezetjogász, egyetemi adjunktus.
Fotók: pixabay.com

A szerző korábbi cikkei:

Képeink forrása: pixabay.com