Dorothy és a Bhakti-Jógi története

Ma nőnap van. Kerestem, kutattam, hogy melyik jóga szentírásból mit emelhetnék ki, ami a hölgyeket egy kicsit – mondjuk úgy – magasztalja. Mindenképp csak valami rövid írást szerettem volna megosztani. Hát.. ember tervez… Így aztán belefutottam egy egészen más dologba, az egyik híres bhakti-jóga gyakorlótól, Rádhánátha Swamitól, aki Dorothyval való találkozásáról mesél. Ez nem egy habos-babos sztori. Dorothy egy olyan nő, amilyenek mi is vagyunk, vagy lehetnénk. Nagyon erős, de van az a pont, hogy elfogy az ereje és összetörik. Mégis, egy váratlan helyzetben kap egy kis segítséget “felülről”, a Swami személyében. Az ő párbeszédükből, a szeretetteljes tanításokból és a megvalósításaikból áll az alábbi írás. Dorothy tudott élni a lehetőséggel, és egy jó példa lehet számunkra a nyitottsága – nemcsak a nagy nehézségekben, hanem mindig..

Bár ez kicsit más, mint terveztem, engem magával ragadott, annyira tanulságos és szép, hogy ma ezt szeretném megosztani veled (nem rövid, de megéri).

A tombolás

Vártunk. És vártunk. Tikkasztó nyári nap volt a floridai Panhandle-ben. A reggeli nap besütött a repülőtér tágas ablakain keresztül. Egy fiatal, szőke hajú nő, aki kék mellényt viselt a vasalt fehér ing és a hozzá illő kék nadrág fölött, odalépett a pulthoz, félénken végigmérte a helyiséget, majd bejelentette, hogy egyórás késésre számíthatunk. Az utasok nagyokat sóhajtva a mobiltelefonjaikat nyomkodták, és idegesen toporogtak.

Ott állt köztük egy középkorú nő. Szépen fésült vörösesbarna haja volt. Ruhája és viselkedése arra utalt, hogy gazdag, kifinomult hölgy. Ám hirtelen elvörösödött, elhajította a beszállókártyáját, és felkiáltott: “Nem! Ezt nem tehetik velem!”.

Felháborodására a körülötte lévő emberek mind felkapták a tekintetüket, és figyelték, ahogy a hölgy a pulthoz lép, ujjával a recepciós arca előtt hadonászik, és azt kiabálja: “Figyelmeztetem, azonnal tegyen fel arra a gépre!”
A légiutas-kísérő meghátrált. “De asszonyom, semmit sem tehetek. A gép légkondicionáló rendszere elromlott.”
A nő ajka megremegett. A szeme parázslott. Hangosabban rikoltozott: “Ne veszekedj velem, te ostoba gyerek! Nem tudod, hogy ki vagyok. A fenébe is, csinálj már valamit! Most azonnal!” – és tovább tombolt.

Miután befejezte a szavakkal való ostorozást – csak úgy füstölgött -, végigpásztázta a társalgót. Tekintete rajtam akadt meg, amint egyedül ültem a szoba egyik sarkában, sáfrányszínű szvámí ruhámban. Felém igyekezett, miközben mindenki azt figyelte, hogy mi fog történni.
Odaért hozzám, az arca eltorzult a dühtől, és azt kiabálta: “Maga szerzetes?”

Ó, Istenem, gondoltam, miért pont én? Erre igazán nem volt szükségem. Egy fárasztó, előadásokkal és találkozókkal teli hét után csak azt akartam, hogy békén hagyjanak.

“Válaszoljon!” – erősködött. – Maga szerzetes?”
“Valami olyasmi” – suttogtam. Az egész terem figyelt, kétségtelenül örömmel, hogy én lehetek a villámhárító, és nem ők.
“Akkor választ kérek. Miért késik a járatom? Miért teszi ezt velem Isten?”
“Kérem, asszonyom – mondtam. – Üljön le, és nyugodtan beszéljünk róla.”

Dorothy mesél

Leült mellém.
“A nevem Rádhánátha Swami” – mondtam. “Szólíts nyugodtan Szváminak. Kérlek, mondd el, mi nyomja a szíved?” Már ezerszer feltettem ezt a kérdést, de sohasem tudom, hogy mire számítsak, mi lesz a válasz.

Azt mondta, hogy Dorothynak hívják, ötvenhét éves, háziasszony, és a keleti parton lakik. Boldogan élt a családjával, amíg… és ekkor elkezdett sírni. Egyik zsebkendőt a másik után húzta elő a táskájából, kifújta az orrát, és tovább sírt.

“Tragikus volt” – mondta. – Egyszerre vesztettem el a férjemet – ezzel a harminc éve tartó házasságomat -, és a három gyermekemet. Most teljesen egyedül maradtam. Nem tudom elviselni a fájdalmat.”
Megmarkolta a székének fogantyúját. “A bank elárverezte a házamat, és az utcára kerültem. Látod ezt a táskát? Ez minden, ami megmaradt.”

Közelebbről szemügyre véve az arcát, észrevettem, hogy rendezett külseje mellett az arcbőre sápadt, a szemöldöke megfeszült, és az ajkai szomorúan lefelé húzódtak.

Dorothy tovább magyarázta, hogy ha ez a nehézség nem lenne elég, nemrég rákot diagnosztizáltak nála. Egy hónapja volt hátra. Kétségbeesetten igyekezett megmenteni az életét, és rátalált egy rákklinikára Mexikóban, amely azt állította, hogy talán tudnak segíteni. De még ma be kellett jelentkeznie és, ha lekési a washingtoni átszállását, a túlélési esélyei elúsztak.

Sok minden mellett az életem része az is, hogy az egyik indiai kórházban rendszeresen lelki támogatást nyújtsak elesettebb embertársaimnak. Próbáltam már segíteni terrorista bombák, földrengések, szökőárak, nemi erőszak, trauma, betegség, szegénység és mindenféle szívfájdalom áldozatainak, de nem emlékszem, hogy Dorothynál nagyobb gyötrelem íródott volna emberi arcra.

“És most ez a járat késik – mondta. – Elszáll az utolsó esélyem az életre. Próbáltam jó feleség és anya lenni, járok templomba, jótékonykodom, és soha senkit nem bántottam szándékosan. De most már senkit sem érdekel a világon, hogy élek-e vagy meghalok. Miért teszi ezt velem Isten?”

A kellemetlenségtől az együttérzésig

Percekkel ezelőtt még felhördültem Dorothy ellenszenves viselkedésén. Milyen könnyű az embereket a külsőségek alapján megítélni. De azáltal, hogy megértettem, mi van a felszín alatt, együttérzés árasztotta el a szívemet. Amikor látta, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, a hangja megenyhült.

“Úgy tűnik, talán érdekel” – mondta.

Mit tehettem volna? Túl gyengének éreztem magam ahhoz, hogy bármit is tegyek. Lehunytam a szemem, és imádkoztam, hogy Isten használjon eszközként Dorothy segítésére.

“Dorothy, tényleg együtt érzek veled. Te egy különleges lélek vagy.”

“Különleges.. kidobtak, mint egy értéktelen szemetet, és meg fogok halni. De elhiszem, hogy különlegesnek tartasz, és ezt köszönöm neked.”

“Lehet, hogy semmit sem tehetsz a történtek ellen – mondtam – de megválaszthatod, hogyan reagálsz. Az, hogy hogyan reagálsz, befolyásolhatja a jövőt.”

“Ezt hogy érted?”

“Siránkozhatsz, hogy a világ milyen kegyetlenül becsapott téged, és azzal töltheted a napjaidat, hogy átkozod az életet, kellemetlen helyzetbe hozol másokat, és értelmetlenül halhatsz meg. Vagy elmélyülhetsz ezekben a tapasztalatokban, és spirituálisan fejlődhetsz.”

Eszembe jutott a templomba járással kapcsolatos megjegyzése.
“Nem azt mondja a Biblia: “Keressetek és találtok”, és azt is, hogy “Zörgessetek és ajtót nyitnak nektek”? Inkább depresszióban vagy hálában halnál meg? A te döntésed.”

A keze megremegett, és megragadta az alkaromat.

“Annyira félek, Szvámi. Annyira félek a haláltól. Kérlek, mondd el nekem, mi a halál.”

Az arca szinte teljesen elfehéredett. Mit tehettem volna? Annyira alkalmatlannak éreztem magam. Bárcsak meglenne a hatalmam, hogy meggyógyítsam a betegségét. De nem volt. Mégis, a szerzetesként eltöltött éveim megtanítottak arra, hogy mindannyiunknak megvan a hatalma, hogy a bennünk rejlő szeretet segítségével megnyugtassuk egy másik ember szívét. Úgy éreztem magam, mint egy sebész a műtőben, és némán felajánlottam egy imát, mielőtt újra megszólaltam volna.

Ki vagy te? – a Szvámí mesél

“Ahhoz, hogy megértsük a halált – mondtam -, először az életet kell megértenünk. Gondolj erre a kérdésre: Ki vagy te?”

“A nevem Dorothy, amerikai vagyok…”

“Dorothy, amikor csecsemő voltál, mielőtt nevet kaptál volna, nem voltál-e már akkor is személy? Ha ma megmutatnád nekem az egyik babakori képedet, azt mondanád: “Ez én vagyok. De a tested megváltozott. Az elméd, az értelmed és a vágyaid megváltoztak. Mikor vágytál utoljára anyatejre? Minden megváltozott benned, mégis itt vagy. Megváltoztathatod a neved, a nemzetiséged, a vallásod, és a mai technológiával még a nemedet is megváltoztathatod. Tehát melyik részed nem változik? Ki a tanúja mindezen változásoknak? Ez a tanú te vagy, a valódi te.”

“Nem biztos, hogy értem, amit mondasz – mondta Dorothy. “Mi az igazi én?”

“Te vagy a tudatos személy, az életerő, a lélek a testben, aki átéli ennek az életnek a tapasztalatait. A szemeddel látsz, a nyelveddel ízlelsz, az orroddal szagolsz, az agyaddal gondolkodsz – de ki vagy te, az a személy, aki mindezeket a benyomásokat fogadja? Ez a lélek. A test olyan, mint egy autó, és a lélek a sofőr. Nem szabad elhanyagolnunk a lélek szükségleteit. A test és az elme szükségleteit buzgón tápláljuk, de ha elhanyagoljuk a lélek szükségleteit, akkor lemaradunk az emberi élet igazi szépségéről.”

“Folytasd csak” – mondta Dorothy.

“Az állatok és más nem emberi fajok az ösztöneik szerint reagálnak a helyzetekre. Az oroszlánok nem etikai okokból döntenek úgy, hogy vegetáriánussá válnak, és a tehenek sem válnak húsevőkké. Lényegében az emberen kívüli élőlényeket a fajuk ösztönei vezérlik az evés, az alvás, a párzás és a védekezés szükségleteinek kielégítésére. Az emberre egy felbecsülhetetlen értékű ajándékot bíztak, amely vagy a legnagyobb hasznára válik és felemeli, vagy rossz irányba viszi és lehúzza. Ez az ajándék a szabad akarat.
A szabad akarat áldásának azonban ára van, mégpedig a felelősség. Megválaszthatjuk, hogy szentek vagy bűnözők leszünk, vagy bármi a kettő között, de felelősek vagyunk e döntések következményeiért.”

Bűntudat helyett válaszd a kegyet

“Szóval mit is kellene ebből magammal vinnem? – kérdezte Dorothy. – Ha minden, ami velem történt, az én hibám, az én karmám, akkor nem értem, hogyan kerülhetném el, hogy bűntudatba fuldokoljak.”

Dorothy érzelmileg ki volt éhezve, és úgy éreztem, hogy a vele való találkozás a saját lelki felismeréseim próbája is.

“Ahelyett, hogy bűntudatba fulladnál, értékes lehetőséget kaptál arra, hogy záporozhasson rád a kegy. A karma filozófiája arra hivatott, hogy felemeljen minket, és arra bátorítson, hogy örömben és szenvedésben egyaránt helyes döntéseket hozzunk. A depresszió akadályozza a fejlődésünket.

Bármilyen helyzetben is találjuk magunkat, lehetőségünk van arra, hogy átalakítsuk, hogyan látjuk azt a helyzetet. Az odaadó, lelki élet nem szüntet meg minden nehézséget, de segíthet abban, hogy a nehézségeket egy új szemszögből láthassuk, és gyakran ez a mélyebb látás egy elégedettebb lelkiállapothoz vezet. Én ezt már évek óta gyakorlom, és tudom, hogy ez segített abban, hogy mindenben meglássam Isten kezét.

Mi emberek teremtjük a saját sorsunkat. Szabadon hozhatunk döntéseket. De ha egyszer cselekszünk, akkor kötődünk tettünk karmikus következményeihez. Választhatod, hogy felszállsz egy Washingtonba tartó repülőgépre, de ha a gép egyszer felszáll, nincs választásod, hogy hová érkezel meg.”

Hirtelen a hangszórókon keresztül a légiutas-kísérő hangja hallatszott, amely bejelentette, hogy újabb egy órát késik a járat. Dorothy nyöszörgött. Próbáltam együttérzően mosolyogni rá.

A lélek vágya

“Itt van megint ez a választás: vagy a sorsunk nyomorúságaira koncentrálunk, vagy átalakítjuk, ahogyan a sorsunkat látjuk. Legtöbbünkben a sors karmikus magjainak hatalmas keveréke várja, hogy kicsírázzon. De a Bhagavad-gítá legfontosabb tanítása az, hogy örök lelkek vagyunk, túl a karmán. Ezt nagyon megnyugtató tudni, mert még a nagy nyomorúság közepette is boldogok lehetnek azok az emberek, akik örök természetükről tudatosan képesek élni.
A Biblia azt mondja nekünk, hogy Isten országa belül van. Az igazi boldogság a szív megtapasztalása. Mi az, amire a szív vágyik?”

Dorothy szomorú tekintete az enyémet kutatta.

“A szívem a szerelem után vágyik” – mondta.

“Mindannyian így vagyunk ezzel” – mondtam. – A szeretet és a szeretve lenni vágyunk az Isten iránti veleszületett szeretetünkből ered.”

Teréz anya szavait idéztem, amelyeket évekkel korábban mondott nekem.
“A világ legnagyobb problémája nem a gyomor éhsége, hanem a szív éhsége. Az egész világon szenvednek a gazdagok és a szegények egyaránt. Magányosak, éheznek a szeretetre. Csak Isten szeretete képes kielégíteni a szív éhségét”.

Teréz anya és Rádhánátha Swami találkozása (Kalkutta, 1971.)

“A bhakti, az Isten iránti szeretet felélesztésének az eszköze, ami nem feltétlenül szünteti meg az anyagi helyzetünket – mondtam – de legalább ad valami mást, amire a keserűségünkön kívül összpontosíthatunk. És ami még fontosabb, amikor megnyílunk a “kegyetlen sors”-on kívüli más magyarázat lehetősége előtt, talán rájövünk, hogy van egy szerető Legfelsőbb Lény, aki gondoskodik rólunk. Jelenlegi állapotodban, Dorothy, úgy fordulhatsz Istenhez, ahogyan senki máshoz.”

Egy mantra a meditációhoz

A beszélgetésünk egyre mélyült. Dorothy sok intelligens és lényeges kérdést tett fel, én pedig válaszoltam rájuk, arra alapozva, amit szeretett gurumtól, Sríla Prabhupádától, és a több mint három évtizedes lelki vezetői tapasztalatomból tanultam.

Végül lehunyta a szemét, és megkérdezte: “A ti hagyományotokban van olyan meditáció, amely segít nekünk Istenhez fordulni?”.

“A meditációnak sokféle formája van – mondtam neki. – Nekem adtak egyet, amelyet ősidők óta gyakorolnak a lélek szunnyadó szeretetének felébresztésére. Megtaníthatom neked?”

“Kérlek.”

“Ez egy mantra. A szanszkrit nyelvben a man az elmét jelenti, a trayate pedig a felszabadítást.
Az elmét egy tükörhöz hasonlítják. Millió születéseink során újra és újra hagytuk, hogy a por befedje az elme tükrét – por: a végtelen tévképzetek, vágyak és félelmek.
Ebben az állapotunkban csak a port látjuk, és így azzal azonosulunk. Ennek a mantrának a kimondása, éneklése, egy olyan folyamat, amely megtisztítja az elme tükrét, és visszahozza természetes tisztaságát, ahol láthatjuk, kik vagyunk valójában: tiszta lelkek, örökkévaló, tudással és boldogsággal teli részei Istennek.

Ahogy az elme egyre tisztábbá válik, az önvaló isteni tulajdonságai felszínre törnek, miközben a tudatlanság és minden társa elhalványul. Ahogy közeledünk ehhez az állapothoz, megtapasztalhatjuk Isten bennünk rejlő szeretetét. Ahogy az Isten iránti szeretet felébred, úgy spontán módon megnyilvánul a feltétel nélküli szeretet minden egyes élőlény iránt. Rájövünk, hogy mindenki a testvérünk, és szeretett Urunk része.”

A hangszóró recsegett, és a teremben mindenki felélénkült. Úgy bámulták a légiutas-kísérőt, mint a rabok a szabadlábra helyezési bizottságot, arra vágyakozva, hogy hátha végre szabadon engedik őket.

“Sajnálom – jelentette be a nő -, de még nem javították meg a légkondicionálót, és még egy órát késni fog a járat”.

Dorothy a homlokára csapott.
“Szvámi, taníts meg a mantrára!”

“Szvámí, taníts meg a mantrára!”

“Kérlek, ismételj utánam minden egyes szót. Haré . . .  Krisna . . . Haré . . . Krisna . . . Krisna . . . Krisna . . . Haré . . . Haré . . . Haré . . . Ráma . . . Haré . . . Ráma . . . Ráma . . . Ráma . . . Haré . . . Haré . . .”

Dorothy megrázta a fejét, és a kezével elhessegette: “Erre soha nem fogok emlékezni.”
“Akarod, hogy leírjam neked?”

Belenyúlt a táskájába, és elővett egy papírt és tollat. Miután lejegyeztem neki a mantrát, meditálni kezdett rajta.

Végül eljött az ideje, és felszállhattunk a repülővel. Amikor pedig megérkeztünk, csodálatos látvány fogadott. A rohanó tömegben, az emberek között békésen ült Dorothy az általa kért kerekesszékben, nagyon mosolygott és integetett. Az utasok ledöbbenve nézték, hogy Dorothy felszállás előtti állapotához képest milyen változáson ment keresztül.. milyen boldog volt. Megálltam, hogy elköszönjek tőle.

“Szvámi – mondta -, megállás nélkül mondtam a mantrát az egész repülőút alatt. Nem emlékszem, hogy mikor voltam utoljára ilyen boldog.”
Átnyújtotta nekem a papírt a mantrával. “Írnál nekem egy üzenetet, hogy emlékezzek rád?”
Elvettem a tollát, leírtam, hogy mennyire nagyra értékelem őt, és egy kis imát is írtam. A cetlit a szívéhez szorította, és mosolygott, miközben könnyek gördültek végig az arcán. Aztán olyasmit mondott, amit soha nem fogok elfelejteni.

“Most már élni vagy meghalni – mondta -, csak részlet kérdés. Tudom, hogy Isten velem van. Köszönöm.”

A késés, ami megéri

Beszaladtam a terminálba, és felnéztem egy monitorra. A légitársaságomnak volt egy utolsó járata Hartfordba, tíz perc múlva indult egy másik terminálról. Még volt esélyem. Láttál már szvámit galoppozni a repülőtér folyosóin?

Egy férfi rám kiáltott: “Miért nem használja a varázsszőnyegét?”.
Futás közben eszembe jutott, hogy elfelejtettem elkérni Dorothy mobilszámát. Hogy fogom megtudni, hogy mi történt vele? A mai napig bánom az ostobaságomat.

Épp akkor értem a kapuhoz, amikor az záródott, öt másodperccel később már lekéstem volna.
A Hartfordi Kulturális Központban a házigazdáim a késésemhez igazították a programot. Megkérdeztem, hogy van-e konkrét téma, amiről beszélnem kellene.
“Amit csak akarsz” – válaszolták.
“A ma esti előadásom címe – jelentettem be -, Miért késtem ennyit az előadásról“.

Eredeti cikk: iskconnews

(Borítókép: Phil)