Gauranga Dásza elgondolkodtató írása.
Visszagondoltam a Re-alivecímű filmre, ami arról szólt, hogy a főszereplőt lefagyasztották, majd ötven év múlva újraélesztették és kapott egy bionikai cuccokkal feltuningolt testet a régi rákos teste helyett. Erről már volt egy bejegyzés, viszont most egy olyan témáról szeretnék írni, amit a fim remekül illusztrál: az elmékekről. A filmben a főhős visszaemlékezett “előző” élete minden egyes részletére, és mivel az életében szereplő fontos személyek már mind meghaltak, rendkívül magányosnak érezte magát. Ez is mutatja, hogy mennyire meghatároznak bennünket az emlékeink, a közösen szerzett élmények, tapasztalatok. Ha egy nap felkelnénk, és mindent elfelejtenénk, ami eddig történt velünk, akkor nem igazán tudnánk, hogy kik is vagyunk, mivel a testünkkel, az elménkkel és a testünkben átélt, az elménkben lenyomatot képző emlékeinkkel azonosítjuk magunkat.
A film végén a főszereplő öngyilkos lesz (legalábbis ő azt hiszi), de azután még egyszer újraélesztik, másodszorra azonban már nem követik el azt a hibát az orvosai, hogy visszaadják neki az összes emlékét. Így tulajdonképpen új életet kezdhet, de a kívülállók számára mégis úgy tűnik, hogy visszahozták a halálból, mivel a teste a régire hasonlít.
Az elménk minden egyes élményt, benyomást rögzít, amit valaha átéltünk. Nem csak ebben de számtalan előző életünkben is. Persze, minél régebbi egy emlék, annál nehezebben tudjuk felidézni, ez még a jelen életünkben is igaz a gyermekkorunkra. Nekem valahol 3-4 éves köröm környékéről vannak még meg az első emlékeim, de nem sok. Már gyermekkoromban is eléggé befelé élő ember voltam, annak ellenére, hogy a környezetem meglehetősen extrovertáltnak és középpontban lévőnek tart.
Persze az emlékek (szamszkárák) már a létrejöttük pillanatában szubjektív színezetet kapnak, tehát az elménk már akkor is megszűri az érzékszervekből bejövő információt. A szamszkárák azután bekerülnek a tudatalattiba, hiszen nincs szükség rájuk minden pillanatban. Amikor próbálunk visszaemlékezni egy múltbeli esemény részleteire, akkor rángatjuk elő a lenyomatot a tudatalattiból, néha sikerrel, néha nem. Viszont egy emlék felidézésekor az elme tovább színezi azt, tehát az aktuális, vagy az emlék létrejötte óta eltelt benyomásokból kialakult vászaná (feltételekhez kötött természet) algoritmusa alapján ismét feldolgozza és interpretálja azt. Ennek persze jó oldala is van, hiszen a múltbeli eseményeket már nem tudjuk meg nem történtté tenni vagy megváltoztatni, és annak karmikus visszahatásait sem helyezhetjük hatályon kívül. Viszont megváltoztathatjuk a viszonyulásunkat hozzá, “feldolgozhatjuk a traumát”, ahogy a pszichoterápiában mondják. Ennek van jelentősége a jelenlegi feltételekhez kötött reflexeink módosításában.
Mi történik, amikor meghalunk, majd újjászületünk egy következő testben? Nagyjából ugyanaz, mint a Re-alive film végén, vagyis az előző életünkkel kapcsolatos emlékek mélyre kerülnek a tudatalattiban, és általában nem tudjuk felidézni őket. Persze állítólag léteznek rá módszerek, például a reinkarnációs hipnózis, vagy a meditatív állapotban végzett reinkarnációs utazás, de ezzel kapcsolatban két kérdést kell feltennünk: 1. Megbízhatóak-e az ilyen módon felszínre hozott emlékek? 2. Hasznos-e a felidézésük, vagy csupán mentális voyeurködésnek tekinthető?
Az első kérdésre a válaszom bizonytalan, hiszen fentebb láttuk, hogy már az emlékek létrejöttét is mennyi szubjektív vonás kíséri, a felidézésükről nem is beszélve. Vagyis nincs garancia arra, hogy a regressziós technika során felszínre kerülő emlékeket valóban átéltük a múltban, vagy valóban úgy, ahogyan azok felidéződnek. Könnyen meglehet, hogy ezen emlékek egy részét az elme a terápia közben gyártja le a jelen életünkben szerzett benyomások (olvasmányok, filmek, kalandok stb.) alapján. Ezt persze valamennyire le lehet ellenőrizni, de ne feledjük, hogy az elme bármikor képes olyan fantazmagóriák összeállítására, mint amilyeneket az álom közben szokott produkálni. Az érzékszerveink által nem elérhető információkat éber állapotban, bizonyos meditációs technikákkal meg lehet szerezni ugyan, de ez nem egy könnyű folyamat.
Van, amikor az így felidézett előző életbeli emlékek nagyon valóságosnak tűnnek, sőt, tovább megyek: bizonyos kutatók utána is eredtek, hogy valóban tényszerűen bizonyítható, korábban élt emberek életéről számolnak-e be ilyenkor a páciensek. Nekem például volt egy ismerősöm, akinél az jött elő, hogy Mozart volt valamelyik előző életében, és valóban le tudott játszani néhány Mozart-darabot anélkül, hogy megtanulta volna ebben az életében, sőt Mozart aláírását is le tudta utánozni (persze anélkül, hogy előtte lecsekkolta volna a levéltárban). Egy másik, asztrológia-vendégem szentül meg volt győződve róla, hogy előző életében ő volt Sztálin. De ne is folytassuk a példák sorát, van erről bőséges szakirodalom.
A második kérdés az érdekes a számunkra: előbbre visz-e bennünket ezeknek az emlékeknek a felidézése? Személyes tapasztalataim szerint nem igazán, főleg, ha a terapeuta nem egy képzett pszichológus, aki megfelelő terápiás közegben fel tudja oldani a felszínre került traumákat. Ezek újbóli átélése ugyanis nem mindig elegendő ahhoz, hogy az általuk létrehozott feltételekhez kötöttséget megváltoztassuk. Néha csak bűntudatot vagy frusztrációt eredményeznek az ilyen emlékek. A hiba felismerése ugyanis egy első lépés lehet a kijavításához, de önmagában nem elegendő. Tovább is kell menni. A probléma viszont ott van, hogy a “hivatalos” pszichoterápia nem igazán hisz az előző életekben, és ezért csak a gyermekkori, vagy legfeljebb magzati traumákra igyekszenek visszavezetni mindent. Viszonylag szűk azon szakembereknek a köre, akik ismerik a reinkarnáció törvényeit, vannak megbízható és biztonságos módszereik az előző életbeli emlékek felidézésére, és megfelelő segítséget tudnak nyújtani a felmerülő traumák kezelésében.
Ha nem találunk egy ilyen szakembert, akkor nem biztos, hogy érdemes megbolygatni azt, amit a Természet a tudatalattinkba süllyesztett. A múlt helyett jobban járunk, ha a jelenre koncentrálunk, és tudatosítjuk a mindennapi döntéseinket, valamint felelősséget vállalunk rájuk. A múltból hozott karmánkkal kapcsolatban elegendő, ha sejtéseink vagy megérzéseink vannak, bár az asztrológia némileg segíthet belelátni abba, hogy mi várható, milyen karmikus visszahatások fognak megérni és ránk zuhanni az életünk következő éveiben. Mindazonáltal sose feledjük, hogy nem áldozatok vagyunk,még ha el is szenvedjük a múltbeli hülyeségünk következményeit. A magunk sorsának a kovácsai vagyunk, szabad akarattal rendelkező személyek, akiknek az a célja, hogy egyszer megszabaduljanak a karma béklyói közül. Hogy ezt milyen eszközökkel érhetjük el, arra majd a következő blogbejegyzésekben térünk ki.
Szerző: Gauranga Dásza