Tovább folytatjuk a lélekvándorlás tapasztalati bizonyítékairól szóló cikksorozatunkat Carol Bowman munkásságának a bemutatásával.
Carol Bowman (1950-) tanácsadó, regressziós terapeuta a családon belüli reinkarnáció olyan eseteit vizsgálja, ahol pici gyermekek spontán módon, erőltetés nélkül kezdtek el beszélni előző életükről. Átlagos amerikai családokban nevelkedő gyermekekről van szó, olyan családokról, ahol a szülők korábban nem hittek a lélekvándorlásban, de gyermekük története meggyőzte őket annak létezéséről. Bowman saját gyermekei is elkezdtek furcsának tűnő dolgokat beszélni. Állításaikat le lehetett ellenőrizni, így később kiderült, hogy minden részlet pontos volt. A gyermekek az emlékek elbeszélése közben az adott emléket, eseményt alátámasztó érzelmeket éltek át. Miután elmondhatták emlékeiket az őket őszintén végighallgató szülőknek, különös dolog történt, krónikus betegségből gyógyultak meg. Bowman elkezdett keresgélni az előző életek emlékeiről szóló könyvek után, és ráakadt a Dr. Ian Stevenson munkásságát bemutató írásokra. Az olyan gyakorlati dolgokról, hogy mi lenne a szülő feladata ilyen eset előfordulásakor, nem talált sehol semmilyen útmutatást. Ezért aztán saját kutatásba kezdett, képezte magát, majd 1997-ben megírta első könyvét gyermekek előző életeiről, majd a Visszatérés a mennyekből (A családon belüli reinkarnáció különleges esetei) című írását.
A szerző tapasztalata, hogy a családon belüli reinkarnáció sokaknak vigaszt nyújthat. Egy haláleset után többen próbálnak vigaszt nyerni abból, hogy lelkük majd újra találkozni fog valahol valamikor, mindenkinek a maga hite szerinti elképzeléssel. A Bowman által összegyűjtött és feldolgozott esetek között előfordul olyan, amikor egy gyermek korábbi énje a saját elhunyt dédnagyapja vagy nagybátyja volt. Az esetek között előfordult anya-lánya és nagymama-unoka szerepcsere is. Az esetek döbbenetesek, elképesztő, mi mindenre emlékeznek a gyermekek előző életükből, például kedvenc állatokra, ételekre, barátnőkre, különféle tárgyakra és helyszínekre. Többször előfordult az, hogy a szülők nem voltak vallásosak, a gyermek mégis Istenről beszélt. A szerző szerint e gyermekek jelen életbeli indulatai többnyire nem a mostani családtagnak vagy szituációnak szólnak, hanem a múltban történt dolgoknak és azok emlékeinek.
Carol Bowman 1988 óta több száz esetet gyűjtött össze az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában és Európa szerte. A viszonylag ellenséges hangulat miatt ezekben az államokban nehezebb eseteket gyűjteni, mint például Ázsiában. Van, ahol hisznek a lélekvándorlásban és van, ahol nem, de esetek mindenhol előfordulnak. A gyermekek ideális kutatási alanyok, mert minden információ megvan eddigi életükről, ellenőrizni lehet elbeszéléseiket. Kutatómunkája során Bowman megfigyelte, hogy amikor a gyermekek előző életükről beszélnek, előadásmódjuk megváltozik, elveszti gyermeki báját, és komollyá, tárgyszerűvé válik. A részleteket mindig ugyanúgy mondják el. Az eseteknél a jelzések ismétlődése figyelhető meg: tárgyszerű előadásmód, komolyság, pontos kijelentések, jellegzetes fizikai formák, tünetek az elhunyttal megegyezően. Ezek nem öröklődő jegyek, hanem sebek, sérülések. Az apró gyermek, aki pár éves csupán, idegen helyen (bolt, utca) felismeri korábbi életének ismerőseit, rokonait, annak ellenére, hogy jelen életében még sosem látta őket. Kapcsolatuk pedig megegyezik annak a viszonynak a jellegével, amilyen az a múltban volt kettőjük között. Haláluk körülményeit legtöbbször fel tudják eleveníteni, és teljesen természetes módon teszik azt. Részletesen mesélnek olyan dolgokról, amelyekről egy velük azonos korú gyermek még csak nem is hallott, nem is tud.
A szülők megpróbálnak ugyan logikus magyarázatot találni mindenre, de végül mégis a reinkarnáció lehetősége marad az egyetlen lehetséges magyarázat. Az érintett családok környezetében élők sokszor nem értik meg és őrültséggel vádolják őket.[1] A szülőknek tanácsra van szükségük, hogy mit tegyenek a gyermekkel előző életbéli emlékeinek felbukkanásakor. Milyen a helyes reagálás ilyenkor? Ezeket a gyakorlati problémákat felismerve döntött úgy Bowman, hogy ezekkel kíván foglalkozni. Többféle kommunikációs csatornát is kiépített – honlap, fórum, email –, hogy a tanácstalan szülők el tudjanak jutni hozzá, és általa a többi szülő tapasztalatát megismerhessék. A tapasztaltak után jelentkező első hatás, hogy eloszlik a szülőkben a halálfélelem. A vizsgált esetekre jellemző, hogy a kisgyermek, kinél különböző emlékek törnek fel, nem érti helyzetét a jelenben, úgy viselkedik, mintha még az előző életének valóságában élne. Nem érti, hogy bizonyos dolgokat miért kell újra végigcsinálnia, hisz a múltban már keresztülment azokon. Bowman úgy véli, a szülőknek az a szerepük, hogy átsegítsék gyermekeiket az újabb leckéken, miközben maguknak is fejlődniük szükséges, mert az útjuk közös.
A szerzőt az a gondolat is foglalkoztatja, hogy milyen folyamat által alakul ki az embernek a következő élete, magunk választjuk-e ki szüleinket. A vizsgálatba bevont gyermekek közül többen beszéltek a két élet közti létről is, és néhány gyermek elmesélte azt, hogyan választotta ki jelenlegi szüleit. Nem mindenki vesz részt aktívan szülei kiválasztásában, ez érettségtől, tudatosságtól függ. Szeretettel csak itt a Földön lehet fejlődni, itt van feladat, még ha sok fáradozással jár is. Bowman egy Stevenson esetet említett meg példaként erre. Ez egy alaszkai történet, amelyben egy Victor Vincent nevű személy közölte unokahúgával, hogy halálát követően majd az ő fiaként fog újra testet ölteni. Közölte azt is, hogy veleszületett jegyekkel fog világra jönni az a fiú, olyanokkal, melyek őrajta vannak. Ezek sebészeti beavatkozás miatti elváltozások, illetve hegek voltak. Victor halála után tizennyolc hónappal megszületett Corliss, az unokahúg gyermeke. Testi jegyei valóban megegyeztek Victoréval, korábbi életéből, azaz Victor életéből embereket ismert fel és eseményekre emlékezett. Corliss viselkedésében is nagyon hasonlított Victorra.[2]
A gyermekek sokszor igen meglepő kijelentésekkel állnak elő. Bowman könyvében az egyik fejezet témája a gyermekek anyaméhben eltöltött élete. Az egyik leírt történet szerint egy kislány azt közölte az anyjával, hogy „ott voltam a nagyi hasában veled együtt, de nem akartam fiú lenni, ezért nem maradtam tovább”. Egy másik történetben a gyermekek, akik jelenleg unokatestvérek, korábbi életükben ikrek voltak egy anya méhében, de az anya elvetélt, és az ikrek meghaltak. Jelenlegi életükben, mivel unokatestvérek, bármikor találkozhatnak és beszélgethetnek egymással. Egyszer az egyikük azt kérdezte a másiktól, miért nem engedte ő akkor, hogy megszülessenek. Egyikük ugyanis meg akart születni abban az életben, de a másik nem ahhoz a családhoz akart tartozni. A gyermekek emlékeztek erre a történésre, és még arra is, hogy milyen házban laktak akkor, bár ők még csak az anyjuk méhében voltak. Attól a pillanattól kezdve, hogy egyikük anyja elhitte és elfogadta mindazt, amit a gyermek mondott, többé nem veszekedtek gyermekével, pedig addig ez napi szinten jellemző volt rájuk.[3]
Az általa összegyűjtött esetek fényében úgy vélekedik Bowman az abortuszról, hogy bár a lelket nem pusztítják el vele, de kerülőútra kényszerítik. Egy gyermek elmesélte, milyen volt egy előző létezésben az abortuszon átesnie. Jelen életében újra ahhoz az anyához ment vissza és született meg, aki korábban elvetette őt. El tudta mondani anyja akkori döntésének indokait, megértette azokat, nem maradt benne harag emiatt. Bowman szerint egy ilyen történés talán egy tanulási folyamat a lélek számára. A legfontosabb kérdés az említett esettel kapcsolatban, hogy melyik az a pillanat, amikor egyesül a lélek és a test. A szerző könyvében ír arról, hogy egy kutató vizsgálatokat végzett hipnózisban több emberen e témakör megismerése céljából. Az eredmény az lett, hogy az alanyok magzatként általában még nem azonosították magukat a testükkel. Az egyének 11%-a állította azt, hogy a fogantatástól számított hatodik hónaptól volt tudatában testének, a terhesség első harmadában viszont még senki sem. Magzati létükbe visszavezetve a vizsgált személyek elmondták, hogy lélekként ki-be járkáltak az anyaméhből a terhesség alatt. Az anyjuk felett lebegtek, és pontos információik voltak arról, hol vannak, és mi történik anyjukkal.[4] Bowman írt arról az érdekes megfigyelésről is, hogy az anyáknál úgynevezett bejelentkező vagy figyelmeztető álmok jelentkeznek a terhesség alatt vagy a szülés előtt a megszületendő gyermekkel kapcsolatban. Van olyan eset, amikor fogantatás előtt érzi meg az anya valakinek a lelkét maga körül.[5] Bowman úgy véli, egy családon belüli újraszületés segítheti egy múltbéli bűn jóvátételét. Könyvében példaként említette azt az esetet, amikor egy anya nagyon rosszul bánt a gyermekével, és a fiú tizenkilenc évesen meghalt. Az anya harminckilenc évesen újra szült, és a korábban elhunyt gyermekének lelke született meg az új testben.[6]
Bowman végkövetkeztetése a megannyi eset tanulmányozása után, hogy mindannyian szellemi lények vagyunk, és a szeretet ereje legyőzheti a halált. Meghatározott céllal találkozunk más lelkekkel, azért, hogy együtt fejlődhessünk megbocsájtásban, együttérzésben, szeretetteljességben. „A reinkarnáció szépsége éppen abban áll, hogy számtalan lehetőséget kapunk, hogy legyőzzük emberi gyarlóságainkat.”[7] A szerző úgy gondolja, a világegyetem törvényei nem is olyan szigorúak. Azok a szülők, akik nyitottak a lélekvándorlás létezésének elfogadására, csodában részesülnek. A gyermekek viszont sokat veszítenek, ha nem mondhatják el élményeiket, emlékeiket.
Cikk forrása:
Szijártó Rita Éva: A lélekvándorlás tapasztalati bizonyítékai. Szakdolgozat. Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, 2015
Képek forrása: www.rd.com
[1] Bowman 2002: 33. alapján.
[2] Bowman 2002: 167.
[3] Bowman 2002: 173–191.
[4] Bowman 2002: 191–202.
[5] Bowman 2002: 203–228.
[6] Bowman 2002: 229–248.
[7] Bowman 2002: 259.