Melyek egy jól működő kapcsolat kritériumai a védikus hagyományok szerint? Hogyan járul hozzá mindehhez a megfelelő oktatás? Dr. Tóth-Soma László (Gaura Krisna Dásza) cikksorozatának 2. része
Egy jól működő kapcsolat kritériumai
A legfontosabb hindu szentírások szerint anyagi szempontból minimum négy dolognak kell megvalósulnia ahhoz, hogy egy házasság sikeres legyen. Ezek mindegyike fontos mind a két fél számára, de a férj részéről kettőnek, és a feleség részéről is kettőnek hangsúlyozottabban kell érvényesülnie. Természetesen jó, ha ezek a tulajdonságok a szükséges mértékben már eleve, sorsszerűen jelen vannak a házastársak kapcsolatában.
A férj részéről szükséges, hogy 1) kontrollálja az érzékeit, ami azt jelenti, hogy nem válik rabjává az érzékei kielégítésének, bizonyos fajta szenvedélyeknek, s nem használja pusztán érzéktárgyként a feleségét; 2) legyen érzékeny házastársa szükségleteire, s a körülményeihez képest próbálja meg biztosítani azokat.
A feleség részéről ugyanakkor fontos, hogy 1) erényes életet éljen, s minden körülmények között hű támasza legyen férjének; 2) mindemellett legyen elégedett a helyzetével, s ne sarkallja férjét mindig egyre több anyagi dolog megszerzésére.
E kölcsönös egymásra hangoltság biztos alapot nyújthat egy jól működő házassághoz, ahol az „én” és az „enyém” felfogása természetes módon kerül háttérbe az önzetlen odaadás és a lelki törekvések mellett. A családi élet védikus felfogása szerint a házasságkor „a férj testének felét a feleségének, a feleség pedig a férjének adja. A férj a felesége nélkül, a feleség a férje nélkül nem lehet teljes”.
Ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg más szavakkal XIII. Leó pápa az Arcanum Divinae Sapientiae kezdetű, 1880. február 10-én Rómában kiadott, „A házasság fölbonthatatlanságáról” szóló enciklikájában (I.1):
Jézus a zsidók és a tanítványok előtt tanúskodott arról, hogy a házasság alapításától kezdve egy férfi és egy nő kapcsolatában, a kettőből szinte egy test lesz; a házassági kötelék pedig Isten akaratából oly bensőséges és oly erős, hogy emberek közül azt senki föl nem oldhatja vagy el nem szakíthatja.
Megjegyzendő, hogy a házasság a hindu hagyományokban egyike azoknak az ember életében végrehajtandó tisztító szertartásoknak (krijá), amelyek megfelelő formában és tartalommal az embernek örök, lelki eredményt adhatnak (szat-krijá). Ezekre (tehát a házasságra is), kevés kivételtől eltekintve, mindenkinek szüksége van ahhoz, hogy vágyait, késztetéseit az erkölcsös élet keretei között teljesíthesse be. Ezt nevezhetjük a szabad akarat sorsépítő erejének is.
Ha egy fiatal lány és egy fiatal fiú találkoznak, azonnal működésbe lépnek azok a mechanizmusok, amelyekre a védikus írások anyagi energiaként, a valóságot eltakaró illúzióként (májá) utalnak. Ezek hétköznapi nyelven szólva a kialakult párválasztási szokásainkban, érzelmi fellángolásainkban, valamint a hormonjaink működésében nyilvánulnak meg. A kezdeti „rózsaszín köd” gyakran a párok közötti legnyilvánvalóbb össze nem illést is elfátyolozza, s ha valaki nem eléggé elővigyázatos – vagy képzett az emberi társas viselkedés jelenségei terén –, akkor a házasság nagy valószínűséggel még e köd oszladozása előtt megköttetik. Ha ez a „rózsaszín köd” az alapja a házasságnak, akkor a kezdeti időszak elmúltával a férjnek és a feleségnek szinte minden ideje és energiája az egymás közötti disszonanciák kezelésére fordítódik, s nem hogy az élet lelki céljára, de még a gyermekeik megfelelő nevelésére, a róluk való gondoskodásra sem tudnak odafigyelni.
A szabad akarat megfelelő használata és az oktatás
Úgy gondolom, hogy az ember jövőbeni sorsát meghatározó szabad akaratát akkor tudja megfelelően és következetesen alkalmazni, ha felnőtté válása során egyrészt megfelelő képzésben és oktatásban részesül, amely tudatformáló szerepénél fogva felkészíti őt a jövőbeli döntéseire, másrészt pedig ha képes megismerni önmagát és általában az emberi természetet.
A megfelelő képzés és oktatás tudatformáló szerepét nem lehet vitatni. A tudat határozza meg életünk miértjeit, a házasság kontextusában pedig azt, hogy a testi vonzalom, az anyagi érdek, az érzelmi ragaszkodás vagy a lelki törekvésekben való közös haladás szellemisége lesz-e a döntő ok a párválasztásban.
A védikus társadalomban a házasságkötés, tehát az ún. családos (grihasztha) élet előtt a gyermekek, leginkább a fiúk 5–25 éves koruk között a lelki tanítómester iskolájában (gurukula) éltek és szisztematikus oktatást kaptak. Ezalatt az idő alatt a gyermekek egyrészt az anyagi érvényesülés lehetőségeiről (pl. hogy milyen jellegű munka felel meg nekik leginkább a természetük szerint), másrészt pedig a lelki élet fontosságáról, tehát a vallásról, annak gyakorlatáról és céljáról is tudást szereztek. Így a tanulók az élet mindkét területéről elegendő információt kaptak ahhoz, hogy biztos alapokkal lépjenek ki az életbe. Az anyagi érvényesülés lehetőségeinek felkutatásánál sem a tanító, sem a szülő, sem pedig a gyermek számára nem az a fő szempont, hogy éppen mely szakmák, hivatások divatosak éppen, hanem az, hogy mely területen tudják az ifjak a legjobban kihasználni képességeiket és vonzalmaikat.
A tanulásnak ez az időszaka a diákok számára önmegtartóztatásban, cölibátusban telt, s ennek segítségével megtanulták azt, hogy életük fő értékei ne az érzéki élvezet talajából csírázzanak. Így nem az érzékeik szolgáivá, bábjaivá, hanem azok irányítóivá váltak. Mindeközben megtanulták, hogy az anyagi érvényesülésükre kialakított terveik megvalósítása közben is életük az önmegvalósítás, a lelkiség talaján álljon. Valójában komoly, szilárd jellemre tettek szert, amely a tökéletes úriemberek jellemzője. Az iskola elvégzésével aztán a többségük a házasélet lelki alapokra helyezett útjára lépett, s megfelelő foglalkozást elsajátítva a társadalom hasznos tagjaként élt.
Hadd idézzek egy ezzel kapcsolatos gondolatot ismét XIII. Leó pápa Arcanum Divinae Sapientiae enciklikájából (III.2), jelezve, hogy e gondolatok általános érvényűek minden, lelki célokat szem előtt tartó kultúrában vagy irányzatban:
A vallás nélküli házasság következménye a válás. Mi jó származhat olyan házasságokból, melyekből kitessékelik a vallást, mely minden jó szülője, az erények táplálója és a lelket magasztos értékekre serkentő ösztöke? Ha elűzik a vallást, a házasság szükségszerűen a bűnös emberi természet és az érzéki vágyak gonosz uralmának rabszolgája lesz, és a természetes tisztesség aligha fogja megvédeni. Ebből pedig sokszoros veszedelem származik nemcsak a családokra, hanem a társadalomra nézve is.
Természetesen e kijelentéssel sokan vitatkoznak, de ez a néhány sor mindenképpen utal arra, hogy a közös transzcendentális cél nélküli házasságok végkifejlete nagyon gyakran az elhidegülés, a háború, a hűtlenség és gyakran a formálisan is megtörténő válás. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem létezhet harmonikus házasság lelki célok nélkül. Természetesen létezhet, de bárki megmondhatja, hogy ez rendkívül ritka.
Önmagunk és általában az emberi természet megismerése többek között önismereti–személyiségfejlesztési oktatás keretében történhet általában. Nem kétséges, hogy nagyon hiányzik ma az oktatási rendszerünkből egy olyan jellegű képzés, amely alapszinten a férfi és a nő alaptermészete közötti különbségeket ismerteti, s az emberi személyiség titkait legalább általánosan feltárja. Teljesen más egy párkapcsolatot úgy elkezdeni, hogy már az elején tisztában vagyunk azzal, hogy „sohasem lesz minden tökéletes”, hogy önálló személyekként mindig lesznek olyan élethelyzetek, amelyek során tudnunk kell önzetlenül viszonyulnunk egymáshoz.
A vallásos élet oktatása ugyancsak hiányzik a modern társadalom életéből, tekintve, hogy az állami oktatás keretébe már jó ideje nem fér bele a vallásos gondolkodás és életvezetés tanítása. A védikus kultúrában, s Indiában még ma is az alapvető önismereti képzés mellett (amely gyakran a vallásos élet és a vallásos oktatás keretei között valósul meg hosszú éveken keresztül) egy sajátos módszert alkalmaznak arra vonatkozóan, hogy a leendő párok anyagi természetét, érzelmi beállítottságát és sorsát (karma), egyszóval összeillését megvizsgálják.
Ennek eszköze Indiában még ma is az asztrológia. Bár az asztrológia védikus tudománya alkalmazhatóságának számtalan korlátja van, azt ma már kevesen vitatják, hogy a születés dátuma és a hozzá kapcsolódó égitestek helyzete stb. információt adhat az ember természetéről. Ezt kihasználva a módszerrel hajlamokat, specifikus vonzódásokat, lehetséges képességeket valószínűsítenek, s ezeket az információkat segítségül hívják annak eldöntésében, hogy egy kapcsolat hosszú távon is működő lehet-e vagy sem. Természetesen a módszer alkalmazásakor azt is figyelembe veszik, hogy mindenki egy önálló, saját karakterrel rendelkező személy, akinek egyéni választásai és elképzelései vannak. Tehát magától értetődően még kiváló érzelmi és természetbeli kompatibilitásnál sincs garancia arra, hogy minden megfelelően fog működni, sőt! A megoldást, úgy tartják, a megfelelő képzésen és önismereten túl leginkább az egymással szembeni tolerancia és a közös lelki cél jelentheti majd’ minden helyzetben. Úgy tartják, hogy így válhat a párválasztás és a házasság nemcsak „egyszerű” sorseseménnyé, hanem a szabad akarat előre mutató választásává is.
A cikksorozat első része itt érhető el.
Szerző: Dr. Tóth-Soma László (Gaura Krisna Dásza)
Cikk forrása: Dr. Tóth-Soma László (Gaura Krisna Dásza): A házasság mint sorsesemény a védikus hagyományokban. Tattva: Létkérdés Konferencia 2005-2006. X. évfolyam. Különszám. 2007. 77-87.
http://tattva.hu/index.php?inc=article&id=24#article
Képek forrása: siam-legal.com, wallpaperscraft.com
Felhasznált irodalom:
Bhaktivedanta Swami (ford.), Śrīmad-Bhāgavatam II., IV., VII. ének, BBT, Budapest, 1995.
Bhaktividya Purna Swami, A.V., Daiva-varnāśrama – Tanuló és családos élet a védikus társadalomban, Tattva Könyvek, Budapest, 1998.
Büchler Pál (ford.), Manu Törvényei, Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog- és Társadalomtudományi Szakosztálya, Budapest, 1915.
Gartner Pál, Van-e szabad akarat?, Nyugat-konferencia, 1933. I. 24–27. (htp://hu..wikipedia.org/wiki/Szabad_akarat).
Leó pápa, XIII., Arcanum Divinae Sapientiae kezdetű, a Házasság fölbonthatatlanságáról szóló enciklika (I.1, III.2), Róma, 1880 február 10.
Maslow, A. H.: Motivation and Personality. (2nd ed.), New York, Harper and Row, 1970.
Sinha, Jadunath, Indian Psychology. Vol. II. Emotion and Will, Motilal Banarsidass, Delhi-Varanasi-Patna-Madras, 1986.
Tóth-Soma László: Veda-Rahasya. Bevezetés a hinduizmus vallásfilozófiájába, Bába és Társa Kiadó, Szeged, 1997.
Tóth-Soma László, Személyiségfejlesztés felsőfokon. Felülemelkedés önmagunk és környezetünk korlátain, Lál Kiadó, Somogyvámos, 2005.
Vedavyasa, Badarayana, The Vedanta-sutras of Badarayana with Commentary of Baladeva. Translated by Rai Bahadur Srisa Chandra Vasu, Munshiram Manoharlal, New Delhi, 1979.
Weninger Antal, Az idő partján. Jóga és személyiség, Tankönyvkiadó, Budapest, 1986.