Érdekességek avilág legmagasabb hegyvonulatáról
A Himalája lenyűgöző, 8000 méter feletti csúcsaival a világ legmagasabb hegylánca, és egyben a legfiatalabb is. A geológia mai állása szerint az indiai szubkontinens, Srí Lankát is beleértve, egykor az Ausztráliát, Antarktiszt, Afrikát és Dél-Amerikát magában foglaló őskontinenshez, a Gondwánához tartozott. A hozzávetőleg 180 millió évvel ezelőtt kezdődött folyamatban az óceán medre megrepedezett, Gondwána széthasadt, az Indoausztrál-lemez különvált a többitől, és északkeletre sodródott. Alig 50 millió évvel ezelőtt az indiai félszigetet alkotó, illetve a Ráktérítő két oldalán elterülő földtömeg még a déli féltekén feküdt, és évenkénti néhány centiméteres sebességgel tartott az eurázsiai földtömeg felé, melynek végül neki is ütközött. A Himalája létrejötte tehát India – akkoriban kontinens – és Ázsia közel 30 millió évvel ezelőtti összeütközésének a következménye.
A Himalája több mint 2500 km hosszan húzódik kelet–nyugati irányban a szubkontinens északi részén, a világ legnagyobb tömegű, 6000 m átlagmagasságú hegyvonulataként. Ebben a hegyláncban található kilencvenkettő a világ kilencvennégy legmagasabb csúcsa közül, és itt tornyosul a Föld legmagasabb hegycsúcsa, a Nepál és Tibet határán emelkedő Mount Everest vagy Csomolungma, a maga 8848 méterével. A hegyek még napjainkban is emelkednek, különösen az észak-pakisztáni Karákoram (Karakorum) térségben, ahol szinte mindennaposak a földrengések és a földcsuszamlások.
A Himalája természetes határként szolgál Közép-Ázsia és az indiai szubkontinens között. Számos régiója évszázadokon át teljesen elzárva maradt, s göröngyös útjait szinte kizárólag zarándokok és kereskedők taposták, akik tevéken és öszvéreken szállították áruikat a Selyemúton. Mindeközben már réges-régen megindult a térség kultúrái közötti élénk eszmecsere, s a buddhizmus, melynek őshazája India, szintén ezeken a karavánutakon jutott el Ázsia többi részére. A hatalmas magasságok, a hó és a hideg, valamint a hosszú telek viszonylag elszigetelt területté teszik a Himaláját, melyben a mai napig kultúrák és tradíciók rendkívüli változatossága maradt fenn szinte érintetlenül, barlangjaiban és barlangkolostoraiban pedig hegyi bölcsek élnek.
Szvámí Ráma Élet a Himalája Mestereivel című könyvében így vall erről:
„A perzsák, az indiaiak, a tibetiek és a kínaiak mind megemlékeztek írásaikban e hegyek szépségéről és pompájáról. A Himalája kifejezés a szanszkrit hima (jelentése: hó) és álaja (jelentése: haza, otthon) szavakból származik, és azt jelenti, a hó hazája. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a Himalája nem csupán a hó hazája, hanem emberek milliói számára – vallásuktól függetlenül – a jógikus bölcsesség és szellemiség egyik fellegvárát is jelenti. E gazdag és ősi hagyomány még napjainkban is él, a Himalája egyedülálló hegyeihez hasonlóan, melyek továbbra is e spirituális dicsőséget suttogják mindenki fülébe, akinek füle van a hallásra.
A Himalája völgyei között születtem, és itt is nőttem fel. Ezt a vidéket jártam több mint negyvenöt éven keresztül, tanítóim a hegyi bölcsek voltak. Találkoztam az itt élő és erre vetődő mesterekkel, lábuknál ülve tanultam és részesültem spirituális bölcsességükből. A Pandzsábi-Himalájától a Kumáún- és Garhwál-Himalájáig, Nepáltól Asszámig és Szikkimtől Bhutánig eljutottam azokra a nehezen megközelíthető szakrális helyekre, melyek gyakorlatilag elérhetetlenek a turisták számára. 5800-5900 méteres magasságig másztam fel oxigénpalack és modern hegymászó-felszerelések nélkül.”
India tájait át meg átszövik a mítoszok, földjén istenek lábnyomait találjuk, amerre csak járunk. A Himalája keletkezésének mítoszai között találunk egyet, melynek főszereplője a bölcs Manu, a „Gondolkodó”, a történet pedig rendkívüli módon emlékeztet a bibliai Noé történetére. Egy szép napon Manu a szent folyóban halászott, kifogott egy aprócska halat, de az addig kérlelte, míg végül visszaengedte a vízbe. Hálája jeléül a hal elmondta Manunak, hogy hatalmas árvíz fenyegeti a földet, és sürgette, hogy építsen erős bárkát, ő pedig visszatér majd, hogy elvezesse arra a vidékre, ahol biztonságra lelhet. Teltek az évek, a hal hatalmasra nőtt, és egy napon elérkezett az özönvíz. Manu a bárkára menekítette a szent iratokat és az akkor élt hét bölcset (az indiaiak még napjainkban is nekik tulajdonítják a születéssel, házassággal és halállal kapcsolatos hindu rituálék hagyományvonalát). A történet egy másik változata szerint Manu – a hal utasítására – a föld összes állatfajából összegyűjtött egy-egy párt, hogy megmentse őket, rajtuk kívül pedig a hétfajta rizs magvait menekítette ki zsákokban az árvízből. A hal addig vezette a bárkát a háborgó vizeken át, amíg egy, a mindent elárasztó vízből kiemelkedő hegycsúcshoz nem értek. Manu ehhez a csúcshoz kötötte ki a bárkát, és ott biztonságban kivárta, hogy a vízözön elvonuljon. Ekkor a hal Brahmáként, a teremtés isteneként fedte fel magát (máshol Visnuként, a Fenntartóként). A néphit szerint a vízből kiemelkedő szikla a mitikus égi hegy, a világegyetem középpontja, a Méru földi megnyilvánulása, amelyet napjainkban leginkább a Nyugat-Tibetben található Kailásza (vagy Kailász, Kailás) heggyel azonosítanak. Érdekes, hogy modern geológiai kutatások is alátámasztják: a hely, ahol a Kailásza áll, szinte pontosan azon a törésvonalon található, ahol a két kontinens az ütközéskor találkozott, ily módon a hegy valóban az elsők között volt, mely az ütközés eredményeképpen kiemelkedett, és akkoriban a térség legmagasabb pontjának számíthatott. Az is bizonyítottnak látszik, hogy az ütközés után Tibet egy ideig víz alá került.
A hatalmas kiterjedésű, festői szépségű Himaláját, lenyűgöző tájaival, páratlan állat- és növényvilágával, völgyeiben élő népeivel leírni túl nagy feladat lenne, szót szeretnénk azonban ejteni néhány, a Himalájában – azon belül is a Garhwál térségben – található fontos hindu zarándokhelyről, ám elsőként a hindu, buddhista, dzsaina és bon vallás hívei számára egyaránt roppant fontos helyet elfoglaló Kailászáról.
A számos himalájai zarándokhely közül is kiemelkedik a Kailásza. A négyarcú Kangrinpocse – a Kailásza tibeti neve – sokak szemében Ázsia legszentebb helyének számít. A tibetiek legendája szerint Tönpa Senrap, a bon vallás alapítója erre a hegyre szállt alá a mennyekből. A hegy lábánál remeték és bölcsek meditáltak – és teszik azt a mai napig –, és jelenlétük emléke még szentebbé tette a helyet. Elzarándokolni a Kailászához sok tibeti ember életének legnagyobb álma, mint ahogy az is, hogy megmártózzanak a közelében található szent Mánaszaróvar-tóban, mely nemcsak a zarándok minden bűnét mossa el, de ősapáikat is feloldozza bűneik alól, akik ezáltal megszabadulnak a pokol tüzéből. A Kailásza Tibet leghíresebb hegyistene, nőisten párja pedig Mánaszaróvar, tó képében. A Kailásza szentségének jelentőségét tovább növeli, hogy közelében ered a Himalája négy fontos folyója, ráadásul az iránytű négy égtája felé. Az Indus északra, a Karnáli délre, a Jarlung Cangpo – amelyből majd a Brahmaputra lesz – keletre, a Szatledzs pedig nyugatra. A tibeti mitológia szerint a négy folyó négy állat szájából indul útjára, az Indus egy oroszlánéból, a Karnáli egy elefántéból, a Jarlung Cangpo egy lóéból, míg a Szatledzs egy páváéból.
A Kailásza–Mánaszaróvar zarándoklat igen fontos helyet foglal el a hindu vallási tradícióban is, mivel a hegyben Siva isten és hitvese, Párvatí lakhelyét tisztelik, míg a buddhisták a buddhák és a bódhiszattvák gigantikus mandalájának megjelenését látják benne. A dzsainák azt állítják, hogy a történelem hajnalán első törvényhozójuk, Risaba a Kailászán nyerte el a megvilágosodást, akkoriban, amikor a Gangesz (Gangá) még szent folyó volt az égben, és háromszor folyta körül Brahmának, a teremtés istenének a Méru-hegy tetején álló városát. Gangá a Himalája lányaként az istenek társa volt, és mindaddig az égben maradt, amíg Bhagíratha, a hatalmas erővel rendelkező aszkéta – és Risaba leszármazottja, aki ezzel a tettével meggyilkolt őseit akarta megszabadítani a rájuk kimondott átok alól – kivételes önsanyargatással rá nem vette Brahmát, parancsolja meg Gangának, hogy alászálljon a földre. Gangának egyáltalán nem volt ínyére elhagyni az eget, és hatalmas dühében arra készült, hogy olyan erővel fog lezúdulni, amilyennel csak képes, elmosván a földet, és lesodorva magával a Pátálába, az Alvilágba. Ám Bhagíratha újabb önsanyargatással elnyerte Siva kegyét, aki beleegyezett, hogy saját hajával fogja fel a folyó vizét. Gangá, amikor Siva hajára zúdult, lecsendesedett, és hét külön folyamra szakadt, mely szent folyamok egyike a Gangesz, ahogyan ma ismerjük. A Gangeszben való megmártózás a hinduk vallásának központi szertartása, mivel hitük szerint megtisztítja őket bűneiktől, sőt a rituális fürdő őseiket is megszabadítja, ahogy az Bhagíratha esetében történt. Ezenkívül a szent folyó magába fogadja a halottak hamvait, lehetővé téve ezzel, hogy a lélek nyugodtan felkészülhessen a következő születésre.
A szent helyekhez, templomokhoz, szentélyekhez való zarándoklatot az ősi hindu vallási tradíció jatraként ismeri. A jatra Isten keresése céljából tett utazás. Indiában Kanjákumárítól a Himalájáig, az Industól a Brahmaputráig számtalan szent helyet találunk, ahol templomokat vagy szentélyeket emelnek Istennek. E helyek legtöbbjének eredete az ősidők homályába vész, legendáikat pedig a régmúlt himnuszai és a szent iratok őrzik.
A Garhwál-Himalájában, Delhitől északkeletre található az a terület, amely a hindu zarándokok egyik legkedveltebb célpontja. Itt fekszik Hardwár, a hét legszentebb hindu város egyike. A Sziwálik-hegylánc lábánál elterülő várost, ahol a Gangesz elhagyja a hegyeket, és megkezdi hosszan tartó, lassú útját a síkságon át egészen a Bengáli-öbölig, úgy tartják számon, mint átjárót az istenek világába. Bhagíratha ezen a helyen vezekelt, és a mítosz szerint a Gangesz itt hagyta el az eget, hogy India legszentebb folyójává váljon. Minden tizenkettedik évben Hardwárban rendezik meg India legnagyobb vallási fesztiválját, a Kumbha Mélát, amelyet felváltva tartanak még Allahábádban, Uddzsainban és Nászikban, és amelyre zarándokok milliói érkeznek minden alkalommal. Hardwár leghíresebb temploma a Daksa Mahádéva templom, mely – a legenda szerint – annak az áldozatnak a helyszíne volt, amelyre Daksa, Szatí apja nem hívta meg Sivát, és ahol – ennek következtében – Szatí eldobta magától a testét.
Hardwártól 25 km-re, szintén a Gangesz partján található a költői szépségű Risíkés, a jóga fővárosa, amely számos ásramnak ad otthont, köztük a Szvámí Ráma által létrehozott Himalájai Tradíció két ásramjának. A hindu zarándokok általában innen kelnek útra, amikor a négy nagy szentélyt – „Csára dháman” –: Badrínáthot, Kédárnáthot, Gangótrít és Dzsamnótrít kívánják felkeresni. Badárínáth ősi szentélye az Alakanandá folyó partján fekszik, és azt tartják róla, olyan öreg, mint maguk a Védák. Évszázadokon keresztül a buddhisták szent helye volt, míg a nyolcadik században Sankarácsárja el nem zarándokolt ide. Ettől kezdve hindu zarándokhely lett. Csodálatos kőszentély áll Kédárnáthban: a Kédár- (Siva-) templom a Mandákiní folyó forrásánál. A hely története a nagy indiai eposzhoz, a Mahábháratához kapcsolódik, a Pándava fivérek és a Pusztítás Urának találkozásához. A Kédár-templom egyike a Siva-hívők tizenkét legszentebb helyének. A legenda szerint a 3140 méteren fekvő Gangótri volt az, ahol Siva csillapította a Gangá égből való alászállásának rettenetes lezúdulását. „Siva haja” látható is ezen a helyen egy szikla alakjában, amelybe csodálatos formákat vésett a lezúduló víz. Gangá istennő temploma a Bhagírathí folyó – a későbbiekben Gangesz – jobb oldalán áll. A Gangesz eredési pontja ugyanakkor a 3892 méteren található Gómukh (Tehénszáj), amely a Bhagírathí csúcsok lábánál, a festői Sivling heggyel, Siva fallikus megjelenésével szemközt található. Dzsamnótri a Dzsamná (Jamuná) folyó forrása, amely egy 4421 méteren található jeges gleccsertóból indul útjára. Dzsamnótri istennő temploma a folyó bal oldalán épült.
A hegyekből alázúduló négy fontos folyó, a Gangesz, a Dzsamná, az Alakanandá és a Mandákiní szintén a Garhwál régióban találkozik; összefolyásuk a hinduk egyik legszentebb helye.
Említést kell tennünk még a Himalája nagy misztikus folyójáról, a láthatatlanul hömpölygő Szaraszvatíról, mely állítólag Allahábádnál folyik össze a Gangesszel és a Dzsamnával. A folyók találkozási pontja (a prajága) a hinduk számára hatalmas lélektisztító erővel bír, és emiatt fontos zarándokhely. A Szaraszvatíról szóló legenda szerint a Manu által kimentett hét bölcs is e folyó partján meditált, s olyannyira megihlette őket csodás csobogása, hogy himnuszokat írtak hozzá. A Vjásza Guha nevű kis barlangról pedig azt állítják, hogy a bölcs Vjásza itt gyűjtötte és rendezte össze a hinduk legősibb szövegeit, a Védákat.
A Himalája szépségeit, csodáit sorolni a végtelenségig lehetne. Végezetül ehelyett álljanak itt Szvámí Ráma sorai, aki több mint négy évtizedet élt ebben a szent régióban:
„Ha az ember reggelente és esténként kiül a hegyek csúcsára, magával ragadja az őt körülölelő látvány. Ha szellemi emberről van szó, megértheti, hogy e szépség a szatjam, a sivam, a szundaram (igazság, örökkévalóság, szépség) attribútumait viselő Úr elválaszthatatlan aspektusa. Ez a vidék a dévák hazája. A Himalájában a pirkadat (usá) és az alkonyat (szandhá – amikor a nappal egybekél az éjszakával) sem csupán a föld forgása révén születő pillanatot jelenti, hanem mély, szimbolikus jelentéssel bír.”
Forrás: Jóga – India világa 2. A Himalája Mesterei
A szöveget Szvámi Ráma: Élet a Himalája Mestereivel (Harmónia Alapítvány, Budakeszi, 2004); Gordon Johnson: Az indiai világ atlasza (Helikon Kiadó – Magyar Könyvklub, Budapest, 1998); Veronica Ions: Indiai mitológia (Corvina, Budapest, 1991), Shankar Barua: The Himalayas (A Himalája) (Lustre Press Pvt. Ltd., 1993) és Dipti Sharad: Kailash-Manasarovar. A Travelogue and Yatra Guide (Kailás–Mánaszaróvar. Útirajz és jatrakalauz) (Disha Publication, Chennai, 1998) felhasználásával összeállította: Veszprémi Kriszta
