Kinek mit jelent a jóga? Pékó Zsanett, vaisnava jógamester szakos hallgató díjnyertes írásából megismerhetjük a szerző jógáról vallott gondolatait.
Hogy mi a jóga?
Csoda. Ezerarcú.
Mindig más, mindig új és mindig több. Támasz, kitartás és mindig mosoly. Csüggedésben kitárt karú ölelés, vigasztaló zsebkendő-hegyek, ugrásra kész terapeuta. Örömben trambulinon ugráló gyermek, aki megfogja a kezem, bölcsen bólogató na látod szólamok hada, megkönnyebbült sóhajok mindent elsöprő ereje. Minden nap, minden percben zsebben hordható, miközben ő hordoz engem, s ha elfeledkeznék róla, megböködi a vállamat: mi kell még?
Tényleg, mi más kellene még? A jóga mindig ott van velem, s egyre inkább bennem is. Ott van a mozgásban, ott a lélegzésben, ott az éneklésben, ott a zenében. Ott van, ha járok-kelek, ha főzök, ha olvasok, ott van, ha csak úgy vagyok. Ott van és vele ott a kapcsolat is, valakivel, valamivel, mindenkivel, mindennel, az Eggyel, az Egységgel. Ott van benne a helyem a világban.
De én vajon hová tűnök jóga közben? Hová tűnik az elmém, hová lesz mindaz, amiről azt hiszem, hogy én vagyok?
Honnan merítem az erőt, hogy olyan ászanákat próbálgassak, amik néhány hónapja még elérhetetlen álomnak tűntek? Honnan jön az egyensúly, hogy hosszú pillanatokig tudjak állni fél lábon és közben még nyújtózzak is fölfelé? Honnan a csend, amikor leborulva nincs se múlt, se jövő, se kint, se bent, csak a végtelen jelen árad és áramoltat magában a végtelenségig? Honnan az egyre jobban lazuló vállöv, a kitárulkozás felszabadító érzése, ami képes megnyitni a szívemet? Honnan a belső bölcsesség és szeretet, amellyel át tudom adni másoknak, amit megtapasztaltam? Honnan az érzékem a belső hanghoz, amely mindennél tisztábban szól hozzám? Honnan a könnyűség a belégzés és kilégzés folyamában, amikor testem és elmém szinte köddé foszlik? Honnan a bizalom, hogy mindig újra és újrakezdem, bármi is történik? Honnan a könnyek, amiket eddig nem ismertem? Honnan a minden mást elfelejtek érzése, miközben bhadzsanát[1] ajánlok Krisnának? És honnan a hitem, hogy elfogadja? Honnan a szilárdság, a nyugalom, az elfogadás, az önátadás?
Tőle? A jógától? Belőlem? De hisz ez mind ugyanaz.
Ez voltam én: gondolkodás, elemzés, kérdezés, gondolkodás, megfejteni akarás, megelégedettség, elégedetlenkedés, gondolkodás, kétségbeesés, megfelelni akarás, visszavonulás, gondolkodás, méricskélés, menekülés, keresgélés, gondolkodás, akarás. Sok-sok hosszú éven, talán életen át.
Nem akarok gondolkodni többé. És nem akarok akarni sem. Csak jógázni szeretnék: hálásnak lenni, érezni, sírni, ászanázni, szemlélődni, odaadni, befogadni, elengedni, létezni, szeretni, örülni, a határokon túllépni, alkotni, lélegezni, magamat megadni, váltani, alázattal köszönni, megnyílni, befelé fordulni, átadni, menni, újrakezdeni, hagyni, megelégedni, mantrázni, békésnek lenni, megújulni, lemondani, tiszta szívvel élni, tanulni, csak a célt látni, hinni, hazaérni…
Csak jógázni. Elmerülve benne, a végtelenségig, életeken át és még azután is. A jógának ezerféle, millióféle, már megnyilvánult és még megnyilvánulatlan módján. Ahogyan ő szeretné. Tőlem, velem, itt és most.
Szerző:
Pékó Zsanett
a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola vaisnava jógamester szakos hallgatója
A cikk a Jógapont online jógamagazin cikkíró pályázatának nyertes írása.
Illusztráció: a szerző alkotása
Kép: sheknows.com
[1]Amikor Krisna neveit a hívek ülve, az előénekes énekére válaszolva, másokkal közösen éneklik. A szent név éneklésének végső célja az önzetlen, tiszta istenszeretet elérése.