A palackozott víz-, illetve a csapvízfogyasztás természeti környezetre gyakorolt hatásának vizsgálatát folytassuk a PET palackok problémájának témakörével.
Az emberiség történetének minden egyes korszakában – pl. kő-, bronz-, vaskor, stb. – az újabb és erősebb anyagok fejlődésével, újszerű eszközök és technológiák kezdtek megjelenni, amelyek forradalmasították életünket, és meghatározták a világ működésének módját. A 20. század óta ezt a szerepet a műanyag tölti be. A mesterségesen létrehozott matéria rendkívüli népszerűségének oka – nézz csak körbe egy pillanatra, hány műanyagból készült tárgyat is látsz magad körül(!) –, hogy számtalan kedvező tulajdonsággal rendelkezik. Könnyű, ugyanakkor erős is, sokoldalúan felhasználható (megjelenési formáinak száma szinte végtelen), vízálló és ellenáll a vegyszereknek is. Ezenkívül törhetetlen, könnyű tisztítani és fertőtleníteni, rendkívül tartós és relatíve olcsó is. Nem csoda, hogy életünk szinte valamennyi területén ott találjuk, sőt valószínűleg el sem tudnánk képzelni a létezésünket nélküle. Sokak szerint a probléma valójában nem is magával a műanyaggal van, hanem a vele együtt megjelenő „dobd el” fogyasztói kultúrával, vagyis azzal, hogy az emberiség eddigi legtartósabb termékét a legrövidebb időtartam alatt „használja el”. A műanyagok lebomlási ideje rendkívül lassú, és bár az egyes források eltérő adatokat közölnek erre vonatkozóan – a 300-500-1000 éves időtartamtól a soha nem fognak lebomlani, csak apró darabokra töredeznek” kategóriáig – rémisztő belegondolni, mit is hagyunk magunk után. 
Mi történik a műanyagpalackok egyre növekvő tömegével?
A csomagolóanyag összegyűjtésének módjától és sikerességétől függően az ártalmatlanítás többféle formája ismeretes. Az elhasználódott palackok végezhetik például szeméttelepeken – egy hatalmas globális hulladéktemetővé változtatva lassan az egész bolygót –, vagy szemétégetőbe kerülnek, ahol az eltüzelésük során – a hő mellett – az előbbihez képest bár kisebb térfogatú, de koncentrált károsanyag-tartalmú szilárd égéstermékekkel (salakanyaggal) gyarapítják a lerakókat, illetve mérgező füstgázokkal a légkört. Utóbbinak egyébként főleg a környéken élők egészsége és – lássuk be – pénztárcája látja kárát. Gondoljunk csak például a szennyezés által megbetegített lakók gyógyszerekre, orvosokra költött pénzére, a munkából történő kimaradás miatti bevételkiesésre. De ez utóbbi már át is vezet bennünket a negatív externáliák környezet-gazdaságtanban is előszeretettel használt fogalmához.
A fennmaradó mennyiséget szelektíven gyűjtjük. Ennek aránya hazánkban mindössze 15% körül mozog, és még ennél is szomorúbb adat, hogy csupán 7-8%-uk kerül ténylegesen újrafeldolgozásra. És hogy mennyi palackot töltenek újra? Nem is érdemes említeni.
A szelektív hulladékgyűjtésről – Miért nem igazán jó megoldás az újrafeldolgozás?
A kismértékű gyűjtési kedv mellett – egy átlagpolgár felmérések szerint mindössze nagyjából 100-200 métert hajlandó megtenni kezében a szelektálásra szánt szemetespakkal – többségünk egyáltalán nem megfelelően végzi a szelektálás műveletét, vagyis nem tapossa laposra, nem zsugorítja a kidobásra szánt palackot. Pedig a lábbal végezhető egyszerű taposás is nagyjából ¼-ére csökkenti a csomagolóanyag térfogatát. És hogy ez miért jó? A hulladéklerakókban tárolt pillepalackok zsugorítás nélkül sok levegőt tartalmaznak, ami több helyet igényel – vagyis hamarabb telítődnek lerakóink –, ami egyébként költség szempontjából sem utolsó dolog. A szállítást végző szelektív kukásautó ráadásul így többször fordul a hulladékgyűjtő szigetre, ami több energiát (üzemanyagot) igényel, ez pedig több szén-dioxid kibocsátással jár. (Valószínűleg minden gyakorlott szelektív hulladékgyűjtő bosszankodva tapasztalta már, mennyire gyorsan töltődik fel a sárga műanyaggyűjtő konténer.) Ha végre hazánkban is mindenütt kiépül az új, házhoz menő szelektív gyűjtőrendszer, akkor is érdemes lesz odafigyelni erre az egyszerű, ám annál hasznosabb mozdulatra.
De még ha mindenkit sikerülne is rávenni, hogy szelektíven gyűjtse a palackokat – főleg, ha a kukásautó házhoz jön majd –, akkor is kérdéses, miként tud majd lépést tartani az újrahasznosítás a keletkező hulladékmennyiséggel.
Szilágyi László (HUMUSZ Szövetség) egyik korábbi nyilatkozatát idézve “a jelenlegi tendencia sajnos az, hogy a gyártókat, forgalmazókat bizony itt nem érdekli, mi történik a piacra kikerülő csomagolóanyagokkal. A forgalmazók és szövetségeik (…) ugyancsak keményen lobbiznak azért, hogy véletlenül se terhelje őket nagyobb felelősség az újrahasznosítási és begyűjtési százalékokra vonatkozó uniós kötelezettségeken túl”.
Tehát mindenképpen erősebb hatósági beavatkozásra volna szükség. És, hogy mi lenne a megoldás? A betétdíjas rendszer bevezetése, vagyis inkább újbóli alkalmazása, amely több európai országban is sikeresen működik – Horvátországban az újrahasznosítás mértéke például 98%(!) –, vagy a házhoz menő szelektív gyűjtés? A vitákat is kiváltó kérdés hátterében a környezetvédelmi szempontok mellett persze a financiális tényezők – vagyis a rendszer kiépítésének költsége és az abból származó várható bevétek – is meghatározó szerepet játszanak. Mindenesetre egyre többen jönnek rá, a hulladékfeldolgozás jól jövedelmező üzlet is lehet, érdemes tehát a szelektív gyűjtést propagálni. Gondoljunk csak bele abba, mekkora haszon lehet egy-egy márkásabb polárpulóveren, amelynek „anyagigénye” lényegében 27 db 1,5 literes PET palack újrafeldolgozásának költsége. Biztosan megéri… De készülhetnek építőipari szigetelőanyagok, párnák tömőanyaga, cérna, esőkabát, és virágcserép is műanyag flakonból.
Az előbbiek ellenére én mégis azt mondom, legyünk mérsékeltek, ami a szelektív gyűjtést és a hulladék újrafeldolgozását (hasznosítást) illeti. Persze, amit szelektíven lehet gyűjteni, azt feltétlenül gyűjtsük szelektíven. Valójában azonban érdemes lenne a fogyasztás csökkentésére (megelőzésre) koncentrálni, és inkább a csapvizet választani. Miért is?
- Annie Leonard kisfilmjére visszatérve, a „Palackozott víz történetének” kitalálója arra felfedezésre jutott, hogy az Egyesült Államokban szelektált (valójában leselejtezett) palackok sorsa az, hogy rakományszámra elárasszák velük a fejlődő világ országait (pl. Indiát), hatalmas műanyag szeméthegyeket generálva. A szegény országok lakóinak pedig valószínűleg nem sok beleszólásuk lehet környezetük hulladékkal történő elárasztása ellen.
-
De még ha a mi szemetünk országhatáron belül marad is, akkor is felvetődik két további érv a palackok használata ellen:
- Környezetvédelmi szempontból a leglogikusabb és a legkézenfekvőbb az lenne, ha a regranulátummá alakított palackból ismét palackot – élelmiszeripari minőségű, az eredetivel közel megegyező anyagot – gyártanánk (újrahasználat). Csakhogy annak ellenére, hogy ilyen eljárás már létezik, az igen költséges, tehát nyomós gazdasági érv szól ellene.
- A műanyag újrahasznosításának gondolatával egyébként az az egyszerű, alapvető probléma, hogy az ásványvizes palackból készült termék (pl. a polárpulcsi) végeredményben ugyanúgy műanyag, tehát ugyanúgy szennyezi környezetünket, mint az eredeti termék. És hiszem, hogy a polárpulcsik fogyasztásának is létezik egy maximuma, ami nem igényel végtelen mennyiségű alapanyagot.
A PET palack ellenes környezetvédelmi érveket megerősítendő még egy érvet fogok majd felsorakoztatni a következő részben, illetve szó lesz a műanyagok – így a belőle készült flakonok – egészségünkre gyakorolt hatásáról is.
A cikksorozat záró, harmaik részét itt olvashatják.
Írta: Hári Beáta
Kép forrása: http://vallalkozas.hulladekboltermek.hu/hulladek/hulladekhierarchia/ujrafeldolgozas/