A somogyvámosi Krisna-völgyben eddig csak zarándokolni jártam, megforogni a szépség és a kellem pihe-puhaságában, de ebben az évben kivételes lehetőségem adódott.

Hazaérkezvén a Farmról szöszmötölnöm kellett egy ideig, jönni és menni, hagyni rendeződni az emlékeket, hogy leülepedjen az élmény, hogy végiggondolhassam mit is éltem meg ebben a három napban. Mert nem úgy van az, hogy történik veled valami, és te egyből csak vonod le a konzekvenciákat, úgy automatice, meg kell ám várni, óvatosan rázogatva a szitát, míg kiválik a homokból az a néhány szem arany, amiért az ember nekivág kincset keresni, amiért vállára veszi a kis kockás batyuját.

Mint ahogyan példának okáért most én is. Amint egy ismerősömtől meghallottam, hogy lehetőség nyílik önkéntes szolgálatot vállalni a Krisna-völgyi búcsúban, naná, hogy rögtön kedvet kaptam. Hiszen, amúgy is mentem volna búcsúnézni, imádkozni, társulni a bhaktákkal (bhakti=Isten odaadó szolgálata, bhakta= Isten szolgája), nem még így, hogy munkámért cserébe három napra adott a szállás, a praszádam (napi háromszori étkezés), és ráadásként még visznek, meg hoznak is a bhakta busszal Budapest – Somogyvámos vonalon. (Ez a lehetőség a lelkes „külsősök” előtt is nyitva áll.) Igazán nagyszerű barter-gondoltam-, és fejben máris csomagolni kezdtem.

− Előzmények:

A szolgálatra történetesen duplán regisztráltam föl egy tündéri bhakta – barátom segítségével, ő is feltett, én is beírtam magam véletlenségből, így aztán igazán senki nem mondhatja, hogy nem hagytam nyomot a rendszerben. Ám a sors fintoraként a duplikálás ellenére hiába vártam, megerősítő e-mail nem érkezett viszonzásképpen a részletekről. Úgy látszik, rám már nem maradt kapacitás, előfordul az ilyesmi. Nem bíztam azonban magam teljesen a véletlenre. A busz indulási idejét, helyét telefonon leegyeztettem, így csütörtök este ott sorakoztam kis rózsaszín bőröndömmel, egy piros párnával, na meg egy takaróként szolgáló gyapjú stólával felszerelkezve Csillaghegyen, a csillogó szemű bhakták és egyéb kedves személyek számomra is meglepően méretes kupacában, menetre készen.

Körbepillogtam, s találtam pár ismerős arcot a társaságban. Volt, akikre csak látásból, a főiskoláról emlékeztem, vagy egyéb Krisnás fesztiválokról, előadásokról, netán Facebook – bejegyzésekből. És régi- új ismerősökre is leltem, bhakta lányok személyében, akiket röviddel ezelőtt vállalt szolgálatként Gauranga kekszet osztani fuvaroztam autóval, és itt, most újra megörülhettünk egymásnak.

− Irány Somogyvámos!

Bepakoltuk csomagjainkat (megbámészkodtam a bhakta fiúk módfelett praktikus műanyag ládáit a legszükségesebb holmiijaikkal, – mekkora ötlet!), a busz kezdett megtelni, én az utolsó kis, maroknyi csoporttal elegyedtem beszélgetésbe, lányokkal, akik megérkezésünkkor életükben először látják majd Krisna-völgyet, mivel külsősként pár napja hallottak csupán eme nagyszerű szolgálati lehetőségről, és úgy döntöttek, hogy belevágnak, kipróbálni magukat a hívogató ismeretlenben. Jó kedvvel, kíváncsian nézelődtünk immáron együtt, majd egyikőjükkel, Fannival egymás mellé huppantunk, és átbeszélgettük az utat lefelé.

Tudom, sokan írnak erről a Krisnás fesztiválról tájékoztató-, dokumentum jelleggel, úgyhogy én ettől most eltekintek, és kizárólag a saját, szubjektív tapasztalataimmal szembesítelek benneteket.

Besötétedett, mire megérkeztünk, nem sokat láttunk a környezetből, a busz utazóközönsége apránként leszállt, mindenki szétszéledt a faluban és a völgyben lévő szállásaik felé.

Bennünket, három újoncot egy kedves helyi fiatalember várt, a szállásunkig kísért, betessékelt, végezetül kezembe nyomta az épület kulcsát, minden bizalmát személyembe helyezve. Eléggé meghatódtam rajta, hogy máris feladatot kaptam, de túl sok időt azonban nem pazarolhattam hatódásra, mert alvás előtt gyorsan fel kellett térképeznünk a terepet, alvóhelyünket, ami elég puritán volt első ránézésre, no, nem mondom, másodikra is. Innentől fogva egy általános iskola tornatermében töltöttük az éjszakáinkat, mivel minden valamire való szállás elkelt már, ennek ellenére tökéletes volt így is: lévén meleg víz, toilette, és alvóhelyünk úgyszintén.

Utóbbira közvetlenül a parketta, egy torna bála, két torna matrac és a saját polifoamunk volt a választási lehetőségünk, s mivel hozzám, mint említettem, e-mail nem érkezett a részleteket taglalandó, ebből kifolyólag nem hoztam magammal párnán és stólán kívül semmi egyebet. Maradt hát szimplán a matrac, párna, stóla kombó. Királyság. Kicsit ugyan forgolódósra sikerült az éjjel, de a nepáli kalandomhoz képest semmi se volt, ahol a vietnámi kolostor fülledt sötétjében a padlón, hálózsákban alighanem halálra zabálnak a szúnyogok, ha nem bugyolálom be magam fejtetőig, három centis résen levegő után kapkodva. Most legalább szabadon lélegezhettem.

Altatóul eszembe idéztem miért is vagyok itt, hogy tulajdonképpen mi is a dolgom, és hogy – még ha nem is a Hiltonban fogunk nyugovóra térni ebben a kis időben – nyafogásnak helye nincs, hiszen pontosan ez volt a cél, kikerülni a komfortzónából… Úgy hiszem időnként szükséges megállnunk egy-egy pillanatra, és bepontosítani, hogy mit miért cselekszünk, megérteni, hogy mi vagyunk azok, akik döntéseink mentén, szabadon alakítjuk az életünket, senkit nem okolhatunk magunkon kívül semmiért.  Szép dolog megtanulni az elméleti anyagot, de gyakorlati megvalósítás nélkül ugyan semmit nem ér a lexikális tudás, semmilyen területen. Éppen itt tartottam az elmélkedésben, mikor hirtelen bevillant egy szó, amit gyakorta hallottam az elmúlt év során tanáraimtól: lemondás, ami szanszkritul így hangzik: tapah. A lemondás alapvető gyakorlat a célhoz, az önmegvalósításhoz vezető úton. Lemondás nélkül bizony nincs szellemi fejlődés, úgyhogy ezzel a tudattal lassan le is csuktam a szempilláimat, egészen másnapig.

− Dologra fel!

Madárcsicsergős kánikulára ébredtünk már igen kora reggeli órákban, hamar zuhanyoztunk, öltöztünk, és meg sem álltunk a Farmig, pontosabban dehogynem, mert lépten – nyomon fotóznunk kellett menet közben, olyan gyönyörűséges volt a táj, lankáival és buja zöldjével. Nem csoda, hisz Krisna transzcendens fénye ragyogja át, s mindenhonnan Ő sugárzik itt felénk. Aki még nem járt volna erre, nagyon ajánlom, hogy kerekedjen föl, és látogassa meg a vidéket, azon belül is Krisna-völgyet, nem fogja megbánni.

A kelő nap sugarai gyengéden melengettek minket, míg végigsétáltunk a falu főutcáján, minden ébredezett körülöttünk, s a nagy tábla, melyen a „Krisna-völgy” felirat díszelgett, elvezetett bennünket a Farm bejáratáig, a hosszú, lekövezett, fákkal és virágokkal szegélyezett, kanyargós útig, ami a legvégén a Templom épületébe torkollott. A belső kapunál a hatalmas, méltóságteljes kőelefántok üdvözöltek minket, s elmellőzve őket hamarosan elértük a bájos Jamuna folyót, nádasával, áldást hordozó hangulatával.

Miután Fannival szétváltunk, különböző helyszíneken teljesítettünk szolgálatot, ezt az első napot a templom hátsó oldala melletti fa tövében töltöttem, bhakta lányok, és Niki szobatársam társaságában, hol árnyékba húzódva, hol a tűző napsütésben krumplit és paprikát szeletelve órákon keresztül. Egy orosz származású matadzsival angolul és oroszul igyekeztünk beszélgetni a krumpli fölött, kikíváncsiskodtuk, hogy melyikünk hogyan került ide, vicces volt, ahogy mindketten tört angolsággal próbáltuk megértetni magunkat, míg járt a kezünk szorgalmasan. Mondanám, hogy nem lett vízhólyag a tenyeremen a feladattól, pedig lett, de ez a vízhólyag olyan szemérmetes büszkeséggel töltött el szívbélileg, mintha legalábbis megkaptam volna a „Zöld kakas” érdemrendet kiváló munkám jutalmául. Van még hová fejlődni alázatban, úgy hiszem, ráadásul érzem, hogy a „Zöld kakasnál” milliószor többet kaptam ezzel az egész konyhalánysággal.

Túl sokat ugyan nem láttam magából a Búcsúból, ha néha öt percekre felálltam megtornáztatni a lábaimat, vagy ebédszünetben kikóboroltam picit, megpillanthattam egy- két iskolatársamat messziről, amint a fehér sátrak körül szolgálataikat teljesítették, vagy látogatóba érkeztek, emelni az esemény fényét. Állítólag már pénteken is jó programok voltak, de nem szomorkodtam. Esteledvén, miután Fannival újra találkoztunk, elsétáltunk megnézni a tehénkéket, s visszatérve a templomhoz jóízűen falatoztuk be a finom, indiai szabdzsi vacsoránkat, amit bőséggel porcióztak a tányérunkra friss, tiszta vízzel tálalva.

Aznap kaptunk még néhány kedves „szobatársat” magunk mellé, kicsit szorosabbra húzódva az aprócska tornateremben, ahol meleg volt, és enyhe levegőtlenség, s a rovarokat kizárandó: csukott ablakok mögött aludtunk, ám aludtunk, mint a bunda.

Következő naptól már új helyszínre kerültem, étterem sátor, pultos munka, másod- és harmadnap is ezen a helyszínen dolgozhattam, s ez már abszolút élvezetes terep volt számomra, nekem való, minthogy folyvást forogni-pörögni kellett, eladni, kínálni, tenni – venni, miközben ehettünk – ihattunk mindenféle finomságokat. Óriási embertömeg érkezett szombatra, alig győztük kiszolgálni őket, de csak sikerült, a vezetőink addig variáltak, míg mindenkit ki tudtunk szolgálni étellel és itallal is. Munka közben vég nélkül kortyoltuk a vizet és az isteni nedűt, a rózsavizes limonádét, felváltva, ömlött rólunk a víz, de kiválóan dolgoztunk együtt, ismerősök és teljesen ismeretlenek, mert egy nagyobb, közös célért fogtunk össze, s mindannyiunknak ez a cél adta a hajtóerőt.

Érdekes tapasztalás volt, hiszen itt, akármennyire is szent helyről beszélünk, ugyanúgy emberek vannak, mint bárhol máshol a világban, jó és rossz hangulatokkal, örömökkel és bánatokkal, ilyen – olyan tulajdonságokkal. Közös azonban bennünk, hogy valami több és jobb felé indultunk el, mint amennyit ez az anyagba zárt világ fel tud kínálni bárkinek is. Az egész közösség, mint egy nagy család fog össze azért, hogy a Krisna – hitet mind többen megismerhessék, ezzel lehetőséget adva az embereknek arra, hogy az élet igazi céljára eszmélhessenek, s megszabadulhassanak földi terheik súlyától.  Ebben a szellemben munkálkodva egy- egy ilyen ünnepen, talán kissé el is mosódnak köztünk a különbségeink, mind toleránsabbak és segítőkészebbekké válunk az Isten iránti odaadó szolgálatunkban.

A Krisna völgyi Búcsú három napja alatt rekordot döntött a látogatottság, s bár a büszkeség, büszkélkedés nem tartozik a bhakták erényei közé, hisz mindig minden érdemet Istennek, Krisnának tulajdonítanak, azonban mintha egy csöppnyit mégiscsak felfedezni véltem volna a fáradt, de elégedetten csillogó szempárokban, persze lehet, hogy tévedek, ám nem nagyon hiszem. Mindenesetre elmondhatom, hogy kétségtelenül fantasztikus három napban volt részem, finom, éjekbe nyúló, lassan álomba forduló beszélgetésekkel, emelkedett hangulattal, és óriási hála érzettel. Hálát adok azért, hogy ezúttal az alázat szemszögéből láthattam rá az eseményre, s azt hiszem többet kaptam így, mintha a vendégként érkezem, bár akkor is igazán nagyszerű és feledhetetlen az élmény, a programsorozat, tudom.

− Egyszer minden véget ér

Zuhogó esővel zárult az utolsó napunk, de sietni kellett, hogy le ne késsük az esti buszindulást. Szakadt, mintha dézsából öntenék, csurom vizesen futottam az étteremsátorból Krisna-völgy kanyargós útjain a szálláshelyünk irányába,  mikor  egyszerre lefékezett mellettem egy bhaktákat szállító kis autó. „Szállj be, elviszünk!”- mosolyogtak ki belőle az ablakon, és így is lett, egészen a kanyarig szállítmányoztak. Szorított az idő, hát nagyon gyors pakolás következett, majd a kulcsot átadva kedves helyi koordinátorunknak, kis rózsaszín bőrönddel, és egyéb táskákkal felmálházva beirányoztuk a buszunk. Ahogy végül álmosan elüldögéltem Fanni mellett az enyhén zötyögő ülésen Budapest felé, néhány lelkes bhakta valami számomra még ismeretlen, lágy szanszkrit mantrát énekelgetett a jármű elejében, hullámokban zengett hátrafelé a dal, a hangok egészen a szívemig kúsztak. Én bambultam, hálás szívvel hallgattam, és tudtam, hogy nagyon, de nagyon a helyemen vagyok.

Írta: Mátyássy Lilla, a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola hallgatója