Ó, csodás szeptember! Ó, boldog iskolakezdés, mennyire vártalak, mennyire vártunk!
Azt hiszed, hogy ez valami vicc? Hát nem az. Nálunk, a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolán ilyen hangulatban indul az új tanév.
Mert persze mindannyiunknak kellemesen telt a nyár így vagy úgy, de visszaérkezni a főiskolára, újra belefeledkezni a tanulásba, azokról a témákról hallani rajongva szeretett tanárainktól, amik bennünket igazán foglalkoztatnak, a lét értelmét közösen feszegetni csupa öröm, csupa felszabadító boldogság.
Ahogy az újra találkozáskor kiderült, nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül.
“Végre, újra itt!”-sóhajtottunk fel többen is, miközben sorra huppantunk le a Nagyterem széksoraiban szeptember harmadik napján, s a nyarat idéző, melengető napfény arannyal hintette be falakat üdvözlésünkre.
Hogyne örvendeztünk volna az új tanévnek, hiszen mi másért is iratkoztunk volna be felnőtt fejjel egy egyáltalában nem átlagos irányultságú felsőoktatási intézménybe, minthogy erős szomjat éreztünk az iránt, hogy tágítsuk látókörünket, és aki pedig úgy gondolja, hogy már elérkezett az ideje, iparkodhasson a hitéletben, még inkább gyarapodhasson szívben és lélekben egyaránt. Na meg az ászanázás. Ki ne hagyjam már…
Az utóbbi időben úgy gyakorolok, mint egy kisangyal, hogy az első órán az oktatóm azt gondolja majd: “eeejj- ha!”, és szem ne maradjon szárazon. Ennyire iparkodom.
Szerencsénkre a nyári időszakban sem voltunk teljesen magunkra hagyva.
Mi, idén másodéves hallgatók két turnusban is lent voltunk gyakorlaton Krisna-völgyben, tehát a csapatunk egy részével még közelebbivé vált a viszony, mint annak előtte. Megtanultuk a lent élőktől, hogyan lehet a saját magunk által megtermelt, kevés hozzávalóból is ízleteset, finomakat főzni, ráadásul azt is, miként ajánlhatjuk fel Istennek ételünket, amiket az áhimszá, vagyis a “nem ártás” elve szerinti hozzávalókból készítettünk el, tojás és hús felhasználása nélkül. Van egy mondás, gyermekkoromban gyakran hallottam nagymamám szájából:
“Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk.”
Az ember ne váljon a gyomra áldozatává, tanuljon meg az eszére hallgatva, szervezete szükségletei szerint, helyesen, mértékletesen táplálkozni. Pontos iránymutatást kaptunk a völgyben erre vonatkozólag is.
Miközben a mesés táj ölén pihentünk, előadásokat hallgathattunk például arról, hogy léttársaink, a tehenek, akik tejjel, és az ebből készült megannyi csodálatosan tápláló tejtermékkel ajándékoznak meg bennünket, megérdemlik, hogy barátainkként bánjunk velük. Arról, hogy jól felismerhető személyiségjegyekkel rendelkeznek ők is, akárcsak mi, embertársaik, és a velük való együttélés során vidám és kevésbé vidám, szívmelengető sztorik születhetnek.
Jókat nevetgéltünk az indiai nevekkel felruházott irigy bikákon, szerelmes teheneken, féltékeny bikaborjakon. Ilyen történeteket azonban nem hoz az élet akárkinek, ezek megéléséhez egyre tisztuló látás, és egyre nyitottabb szív szükségeltetik. A farmon élőknek bizony ilyen egyértelműen szeretettel teli a világ, picit magunk is belekóstolhattunk az ízébe. Na meg hatalmasakat sétáltunk, beszélgettünk. De jó volt az is!
Ám a nyári gyakorlat ideje is letelt, s egy – két hét elmúltával elkezdtem előkészítgetni az iskolai jógagyakorló szettemet, elrendeztem a tavalyi jegyzeteimet is, hogy szükség esetén kéznél legyenek majd, s áhitattal beléjük lapozgattam. Még az illatuk is más, mint egyéb könyveknek, hiszed vagy nem. Másnap pedig kipattantam az ágyból, zuhany, friss ruha, gyors reggeli, és kipihenten, felkészülten, várakozóan vágtam neki a másodévnek.
Ahogy mostanság a főiskola kertjébe, vagy a Lélek Palotája épületébe lépek, egyre több az ismerős arc, szaporodnak a kedves egymásra köszönések, az örömteli, üdvözlő ölelések. Itt valahogy kézzel fogható a szeretetre törekvés. Az igyekezet jobbá, többé válni. Vagy csak én tapasztalnám így?
Nem hiszem. Itt mindig úgy érzem: itthon vagyok.
Kedves iskolám, szeptemberi iskolakezdés, én úgy – nagyon vártalak…Ugye te is vártál már minket?
Írta: Mátyássy Lilla, a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola hallgatója