Azt hiszem mielőtt a gyerekeim megszülettek, nem voltam egy végtelenül türelmes ember (na jó, végtelenül türelmes most sem vagyok). Amikor terhesen elkezdtem jógázni, elkezdtem megtanulni, hogy nem megy minden elsőre, hogy a határainkat feszegetni kell, várni kell hogy hatást érjünk el magunkon, figyelni kell, lenyugodni, befelé fordulni, lelassulni.
Aztán ahogy megszületik a bébi, rájön az ember, hogy nem ő a főnök. Egy csecsemő mellett tanul aztán igazán türelmet az anya, mert az a pár kilós csomag bizony feszegeti a határainkat fizikai és idegi tekintetben is. (Persze a szeretetünk határtalan!)
És míg nekünk türelmesnek kell lennünk, mert a saját igényeinket eleinte igenis háttérbe kell szorítanunk, egy gyerek meg aztán egyáltalán nem türelmes, mindent azonnal akar, és ha nem úgy van annak hangot ad: egy baba sír és azonnal akar enni, a dacos kétéves hisztizik, mert nem úgy gondolt épp valamit, a „miért?” korszakban kérdez és választ vár, azonnal. A gyermek türelemre tanít, nem is kicsit, amit mi is megpróbálunk elvárni tőle, és kérjük, hogy „légy türelmes, mindjárt” (ez többnyire teljesen reménytelen).
A jóga fegyelemre tanít és a tűréshatárunkat is kifelé tolja, ami nem jön rosszul egy(-két) gyerek mellett.