Dr. Tóth-Soma László lemondásról szóló cikksorozatának 3. része
Jóga-szútra I.15 magyarázat 4.
A vairágja anyagi érzéktárgyaktól történő elkülönüléstől a teljes vágytalanságig tartó fokozatos folyamatának alapvetően két szakaszát különböztetjük meg. Amíg a lemondás akaratlagos fizikai vagy mentális erőfeszítést igényel, addig apara-vairágjáról, vagyis alacsonyabb szintű lemondásról, amikor pedig az anyagi vágyak teljes hiányának köszönhetően természetesen valósul meg, akkor para-vairágjáról, vagyis magasabb rendű lemondásról beszélünk. Ez utóbbi kizárólag akkor jelenhet meg egy jógi életében, ha már sikerült konkrét transzcendentális tapasztalatokra szert tennie.
Mindenekelőtt ahhoz, hogy kezdő transzcendentalistaként a megfelelő szemlélettel rendelkezzünk, és hogy megérthessük jelenlegi helyzetünket a jóga útján, tekintsük át, hogy a vairágja kezdeti szintjén (apara-vairágja) milyen lépéseken kell végighaladnunk a lemondás terén végzett törekvéseinkben.
A védikus irodalomban számos helyen találhatunk a vairágját gyakorló bölcsekre példát. Az ő lemondásaikat tanulmányozva alapvetően négy szintjét különböztethetjük meg az apara-vairágjának.[1]
A jatamána-vairágja a lemondások azon kezdeti szintjére utal, amikor a jógi az első tudatos erőfeszítéseit megteszi arra vonatkozólag, hogy a testét és az érzékeit távol tartsa a világias élvezetektől. Szabályozni próbálja az érzékeit, s szép lassan egyiket a másik után az irányítása alá vonja. Az anyagi tudata és az érzékei ilyenkor még erős ragaszkodással rendelkeznek az érzéktárgyak iránt, s a jógi néha vissza is esik a törekvésében. Amennyiben kitartása nem szenved csorbát, a következő szintre emelkedhet.
A vjatiréka-vairágja szintjén ez a lemondás az érzékszervek terén már fejlettebb, annak ellenére, hogy néhány érzéktárgyhoz még ragaszkodik a jógi. Ezek néha kibillentik őt az egyensúlyából. A vairágja ezen szintjén kezdődik el tulajdonképpen az anyagi tudatnak is a tudatos és aktív megzabolázása, amikor is a jógi nagy odafigyeléssel szabályozni próbálja azon vágyait, amelyek eltérítik őt az önvaló, illetve Isten felé történő utazásától.
Az ékéndrija–vairágja során már mind az információszerző érzékszervek, mind pedig a cselekvő érzékszervek távol maradnak (és leszoknak) az anyagi élvezetek tárgyairól, de az elme még megtartja a ragaszkodásait. Az elme függetlenül cselekszik az érzékszervektől. Egy lelki életet gyakorló ember életében ilyenkor az elme kettős szerepet akar játszani. Szeretné beteljesíteni az érzékszervek vágyait, ugyanakkor tovább haladva az önmegvalósítás útján, meg szeretné tapasztalni az önvalót is. Amint az érzékek lecsendesedtek, az elme képessé válik egy pontra rögzülve és töretlenül a lelki úton haladni.
A vasíkára-vairágja állapotában az érzékek már mind a durvafizikai szinten, mind pedig a finomfizikai szinten teljes kontroll alatt állnak. A jógi teljesen eltávolodott az anyagi világtól, nem mutatja jelét a hozzá való ragaszkodásnak, hiszen az elme és az érzékek hozzászoktak a megzabolázottsághoz. A jógi uralja az érzékeit, s így az érzéktárgyak nem hatnak rá, nem befolyásolják, nem irányítják őt. Fontos tulajdonsága ennek az állapotnak azonban az, hogy fenntartása még tudatos odafigyelést és óvatosságot igényel, hiszen a csittában jelenlévő vágyak magjából (amelyek még nem tisztultak ki belőle teljesen) ismét előbújhatnak nemkívánatos késztetések.
Az anyagtól való természetes eltávolodás állapota az ún. para-vairágja, amelynek alapja a jógi azon szemlélet- és önképváltozása, amely valódi transzcendentális tapasztalatainak köszönhetően (purusa-khjáti) jelenik meg. Egy olyan transzcendentalistának, aki már örök purusaként látja és azonosítja önmagát, tulajdonképpen semmi kapcsolata nincs az anyag-világgal. Érti, hogy ő nem része az anyagnak, így számára már nem relevánsak azok a küzdelmek, amelyek a legtöbb jógi fejlődésre irányuló törekvéseit kísérik. A para-vairágja a lélek teljesen elkülönült állapota, amelyben lassan-lassan végre saját szvarúpája is körvonalazódik előtte, s végre ismételten elnyerheti az Úrral való elfeledett kapcsolatának örökké boldog állapotát.
A lemondás sem az apara-vairágja, sem pedig a para-vairágja szinten nem feltétlenül jelenti a társadalmi kapcsolatokról és kötelességekről való lemondást, vagy egy himalájai barlangba való visszavonulást. Téves ez a kép a lemondásról, bárbizonyos esetekben, amikor a hely, az idő és a körülmények úgy diktálják, ily módon is megvalósítható. A vairágja alapjában véve nem más, mint mentális szintű elkülönültség az anyagi világtól. Élhetsz az anyagi világban, használhatod a benne található tárgyakat, lehet családod, házad, munkád, fizetheted a számláidat, a lényeg, hogy a tudatodban hogyan viszonyulsz mindehhez. A para-vairágja legmagasabb szinten a jukta-vairágjában nyilvánul meg. Ez a fogalom arra utal, hogy az anyagi világhoz fűződő ragaszkodás teljes hiányában sem dobja el valaki e világ eszközeit, tárgyait, hanem megértve, hogy minden Istené, s hogy csak használatra kapta őket, ragaszkodás nélkül az Úr szolgálatában használja azokat. Ezáltal e világban élve tökéletesen transzcendentális szinten létezhet.
A vairágja folyamatának két összetevőjét, az elkülönülést és a vágytalanságot jól szemlélteti a következő tanmese: Két aszkéta életet élő szerzetes zarándokútja során egy sekély folyóhoz ért. A folyó partján egy fiatal hölgy állt, aki túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy átgázoljon az erős sodrású folyón, így a szerzetesektől kért segítséget. Az egyik szerzetes gondolkodás nélkül felkapta a hátára a nőt, átgázolt a vízen, és letette a túlparton. Aztán folytatták útjukat. A másik szerzetes szóvá tette, hogy azoknak, akik a szerzetesi életet választották, tilos bármilyen kapcsolatba kerülni nőkkel, s nem is tudta „megemészteni” társa „gondatlanságát”. Egy idő múlva az ismétlődő szidalmak hatására az a szerzetes, aki segítségére sietett a hölgynek, így szólt: „Tudod, testvérem, minden igaz, amit mondasz, de azt a nőt én a parton letettem, te viszont még mindig magaddal hurcolod.” Zsörtölődő társa végül megbékélt, megértve, hogy barátja már túl van az anyagi kapcsolatok szövevényén, s míg neki, aki kezdőként még csak „elkülönült” volt, ez problémát okozott volna, társát nem befolyásolta a hölgynek nyújtott segítség.[2]
A vairágja önmagában nem lelki élet. A vairágja csak egy eszköz, amely kizárólag a transzcendentális tudás gyakorlásának (dzsnyána) és Isten szolgálatának (bhakti) társaságában kap értelmet.
Szerző: Dr. Tóth-Soma László
Ez a cikk a Yoga-sūtra három kötetesre tervezett kiadásának első kötetéből származik. A könyv első kötete 2015 őszén jelenik meg a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola kiadásában, s az info@gaurakrisna.hu mail-címen már megrendelhető.
A cikk és a kép forrása: http://gaurakrisna.hu
