Számomra legkézenfekvőbb és a legmeghatározóbb vonása a Krisna-tudatnak, az ahimsa, a nem ártás elve.
Elsősorban a vegetarianizmust, mint szigorú irányadó elvet szerettem volna ebben a témakörben boncolgatni. Röviden összefoglalva az állatok teljes mértékű tiszteletben tartásával, de az egyre növekvő állatvédő mozgalmakkal ellentétben az állatokat nem emberként való megközelítésével, állati lényként való kezelésével tökéletesen egyetértek.
A témával kapcsolatban ezután kissé kitágítottam belső objektívem, és képbe került a vegetarianizmus alapja, az ahimsa.
Amikor először hallottam, szinte átsiklottam felette, gondolataimban már kipipáltam ezt a sort, teljes meggyőződéssel afelől, hogy én szándékosan senkinek nem okoznék semmilyen kárt, elvégre felhagytam a húsevéssel, védem a természetet, és törekszem, hogy a környeztemben élők ne károsuljanak a bennem folyó háborúk miatt, és velük megfelelően viselkedjek. Azonban egy meglehetősen fontos, szerintem a legfontosabb tényezőt kifelejtettem, ami nem más, mint saját magam.
Ahogy sokszor újra és újra átfutottam ezekkel kapcsolatos gondolataimon és érzelmeimen, tudatosult bennem az, amit már oly sokszor hallottam mindenféle környezetben, hogy mindennek a kulcsa csakis én vagyok, minden velem kapcsolatos történés, érzelem, tapasztalat belőlem indul ki, és a mások alázatához és tiszteletéhez a kulcs szintén itt rejtőzik, tehát amíg nem tisztelem magam, másokra is csak ezt az egyensúlytalanságot tudom vetíteni, erős próbálkozásom ellenére is. Azt gondolom, ha az emberek megvívnák saját háborúikat, akkor gyakorlatilag megszűnnének egymással folytatott küzdelmeik is. Ezt a kijelentésem leginkább saját tapasztalataimra, fejlődő intuitív képességeimre, valamint megbízható forrásokra alapozom, miszerint a mások nekem okozott bosszúsága hátterében valami saját magamban is megtalálható kis szálka áll. Ahhoz, hogy felismerésre jusson a tény, hogy másoknak adtam azokat a tanácsokat, amiket nekem kellett megfogadnom, és kifele kezdjek kecmeregni az önmarcangolás mocsarából, nagy segítséget nyújtott az iskola. Egyrészt persze a rengeteg információ, amivel elláttak e rövid idő alatt is, valamint a jógaórák, másrészt pedig-amit spirituális és erősen érzelmi beállítottságú lényként legalább ugyanannyira értékelek- az a közeg, azok az energiák, amelyek segítségével felszínre kerültek azok a dolgok, amelyek bennem voltak, csak egész mélyen.
A magunk iránt való kegyesség és türelem mellett a másokkal való kapcsolatokban is fontosnak tartom pontosabban körüljárni a témát. A „ne csináld azt másokkal, amit veled sem szeretnéd, hogy mások tegyenek” elvet nem tartom helytállónak, gondoljunk csak az élőlények tökéletes egyediségére, különböző igényeire, elvárásaira, tapasztalataira és érzelmeire. Ahhoz, hogy valóban a másik számára kedvező módon tudjunk cselekedni, a másikban nem kárt okozva, meg kell figyelnünk (amennyire ez módunkban áll), be kell határolnunk, hogy milyen helyzetben, lelki állapotban van a másik, és ehhez mérten intézni szavaink, és tetteink. Ez a feladat, korunkban különösképpen nehéz feladat, és sok gyakorlást, odafigyelést igényel. Azonban ha ezt az elvet elsajátítjuk, ezáltal a jóság kötőereje alá helyezve magunk, ez a lelki fejlődésünket, illetve utunk folytatását sokkal könnyebben járhatóvá és produktívabbá varázsolja.
A vaisnava filozófiát összességében a saját eddigi meggyőződéseimmel teljes mértékben összeegyeztethetőnek érzem. Az eddigi tapasztalataim a nyugaton elterjedt vallásokkal kapcsolatban a pénz és hatalom által központosított és hamis érdekek által vezérelt hazugságok. Most pedig úgy érzem, hogy egy autentikus, az igazságot tükröző, és mindent átható ősi filozófiával találkozhattam.
Írta: Zámolyi Laura, a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola hallgatója