Manapság ennek éppen az ellentétét tapasztalhatjuk a világban egyéni és nemzeti, országos szinten is. Az emberek mindig jobbat és újabbat szeretnének megszerezni a használati tárgyakból, kocsikból, házakból és már az emberi kapcsolatokból is. Napi szinten azt sugallja a média, hogy ezek az „értékek” fontosak és ez okozza a boldogságot, mindezek megszerzése után lehet csak az ember elégedett az életével. Nem veszik észre azonban, hogy ez örökös körforgás, hiszen mindenből készül újabb, jobb, modernebb, mert fogyasztói társadalom létezik. A cégeknek az az érdekük, hogy mindig vásárlást generáljanak, ehhez pedig folyamatosan elő kell állniuk újabb termékekkel, amelyek ismét a boldogságot ígérik a fogyasztónak.

Emellett megjelent egy olyan tendencia, amely a használati tárgyak élettartalmát csökkenti. A „tervezett elavulás” arra hivatott, hogy egy termékben – az 1900-as évek elején gyártottakkal szemben – pár éven belül olyan hiba jelentkezzen benne, ami miatt rossz esetben cserélni kell a komplett eszközt, jó esetben „csak” egy alkatrészét. A gyártóknak nem áll érdekében hosszantartó árucikkeket előállítani, hiszen így nincs folyamatos bevétel, nem tud bővülni a cég. Ezt az üzletpolitikát a Phoebus izzólámpa gyár kezdte el használni 1924-ben, melynek köszönhetően majdnem az összes akkori izzólámpa vállalat átlagosan 2500-ről 1000 órára csökkentette a termékeik élettartamát.[1]

Azonban ez a fajta nagyravágyás figyelhető meg az országok vezetésében is, hiszen legtöbbször nem a lakosság érdekeinek képviselete a cél, hanem az adott térség GDP[2] mutatóinak javítása, valamint a politikában részt vevő emberek egyéni érdekeinek kiszolgálása. A korrupció[3] majdnem minden országban jelen van világszerte, ezek közül némelyik nagyobb sajtóvisszhangot kap, így a nyilvánosságra kerülnek. Azonban egyes területeken ez egy törvényileg „elfogadott” eljárás, amelynek büntetése alól ki lehet bújni.[4] Ameddig ez a fajta megvesztegetés működik a világ minden területén és így érnek el hatalmat, vagyont a politikusok, addig az emberek előtt sem létezik egy olyan pozitív példa, amely azt támasztaná alá, hogy szükségtelen a nagyra vágyát. Azt a szemléletet hirdetik a vezetők is, hogy mindenáron a növekedés a cél, akár mások kárán is. Hiszen legtöbb esetben valamelyik ország növekedése, egy másik ország hátrányára fog történni. A 2006-ban elkezdődött (gazdasági) Világháború ennek a példája, ahol a hatalom és a befolyás megszerzéséért olyan módszerekkel, amelyek országokat és embereket hoztak a létbizonytalanság helyzetébe.[5]

Azonban, ha mindenki elégedett lenne annyival, amennyit „kapott”, akkor ezek a háborúk és összejátszások nem léteznének. Ehhez lenne szükség ismerni a védikus szentírások erre vonatkozó tiltását, amely szerint tartózkodni kell az anyagi világ nyújtotta javak birtoklásától és felhalmozásától. Ameddig ezt a szabályt nem tartja be valaki, addig egy örökös boldogtalan helyzetben találja magát, amelyben állandóan sóvárogni és szenvedni fog.

Írta: Daszkál Anett

[1] http://energiaoldal.hu/a-villanykorte-osszeeskuves-amely-megvaltoztatta-a-vilagot/

[2] a bruttó hazai termék egy olyan pénzben kifejezett mérőszám, ami egy adott ország, adott időintervallumra vonatkozó gazdasági teljesítményével van összefüggésben. Ez a leggyakrabban használt mérőszám a gazdasági fejlettség és a jólét mérésére. – https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/termeszettudomanyok/foldrajz/tarsadalomfoldrajz/vilaggazdasag/a-jolet-merese

[3] megvesztegethetőség

[4] https://www.vg.hu/kozelet/politika/szemet-hunynak-a-korrupcio-folott-2-1420402/

[5] https://arany-alap.hu/arany-befektetes/gazdasagi-vilaghaboru