Az első találkozásom a jógával az általános iskola ötödik-hatodik osztálya körül történt.
Gyurka bácsi, egyik nagybátyám sokat tett azért, hogy fitt maradjon – kellett a jó állóképesség a munkájához, és a sok stresszt is le kellett valahogy vezetnie, úgyhogy rengeteget úszott, s mellette rendszeresen jógázott is. Gyerekként teljesen lenyűgözött az általa bemutatott haskitolás (ment neki mindenhogy: jobbra, balra és középre is; szinte hullámzott a hasa). A szüleim polcán meg ott állt az Aszen Milanov–Ivanka Boriszova-féle hatha-jógát népszerűsítő könyv, az elsők egyike, ami magyarul megjelent. Több se kellett: hetekig, hónapokig szinte mindennap elővettem a könyvet, és megtanultam egy sor ászanát, különféle jógalégzést. A kitartó gyakorlásnak hála a haskitolást is sikerült elsajátítanom – ez volt ugye a legfőbb motivációm a jógázáshoz! Persze a kezdeti lelkesedésem idővel alábbhagyott, és hosszú időre elfeledkeztem a jógáról.
Több mint egy évtizeddel később kedves barátom, nővérem férje fordult komolyabban a jóga felé. Őt már nemcsak a testgyakorlatok foglalkoztatták, hanem a mögöttes tartalom is. Szinte minden jógával foglalkozó kiadvány megemlíti a Bhagavad-gítát mint a jógafilozófia alapművét, és valahonnan azt hallotta, hogy a Krisna-hívők által kiadott könyv nagyon jó. Viszont nem volt kölcsönözhető példány a Szabó Ervin Könyvtárban, így hát elhatározta, felkeresi a krisnásokat a budapesti templomukban, és szerez egyet. A több mint fél napig tartó kalandos, sorozatos eltévedésekkel fűszerezett Odüsszeia végén sikerült is neki megvennie egy Gítát. A Krisna-hívők és a templom lelki atmoszférája komoly benyomást tett rá, úgyhogy a nővéremmel egyetemben először csak visszatérő vendégek, később pedig gyakorló hívők lettek, akik aztán velem is megismertették a bhakti-jógát.
Nem kellett unszolniuk – egyébként is nagyon tetszett az új életstílusuk, s kíváncsi voltam, miért lettek vegetáriánusok, mitől olyan békések, gondtalanok, és honnan tudnak olyan jó válaszokat adni a léttel kapcsolatos kérdésekre.
Lenyűgözött, hogy vannak logikus, érthető és konkrét válaszok e kérdésekre. Értékeltem, hogy nemcsak elméleti síkon működik a filozófia, hanem simán átültethetők az alapelvek a mindennapok cselekedeteibe. Miután elkezdtem tanulmányozni a szentírásokat, és rendszeresen mondogattam a Hare Krisna mahá-mantrát, már nem volt semmi kétség: megtaláltam azt, amit kerestem.
Korábban nem voltam igazán tudatában annak, hogy keresek valamit, csak az az égető, fojtogató érzés vált egyre erősebbé, hogy valami nagyon nem stimmel. Hogy az életnek valami többről kell szólnia, mintsem arról, hogy csak dolgozunk keményen, hogy legyen miből élni; hogy felszínes kapcsolatokban keressük a boldogságot; hogy az érvényesülés érdekében apránként (f)eladjuk az elveinket, a jellemünket.
Nem láttam perspektívát abban, hogy negyven-negyvenöt évig csak tapossuk a mókuskereket, hogy majd az élet végén, öregen ne kelljen semmit se csinálni (az impertinens fiatalok kritizálásán kívül persze), csak – viszonylagos anyagi kényelemben – csendben várni az elmúlást. Szóval elkezdtem, és – hullámzó intenzitással – azóta is gyakorlom a szeretet és odaadás jógáját, a bhakti-jógát.
De ahogy teltek-múltak az évek és az évtizedek, az irodai munka, az egyhelyben ücsörgés és a képernyő szinte rezzenéstelen bámulása megtette a magáét. Ez a „tevékenység” a tudatlanság kötőerejének hatása alatt áll, s ennek a kötőerőnek a feladata a pusztítás és a megsemmisülés. A „pusztulás” aztán fokozatosan meg is nyilvánult a testemben. Egyre gyakrabban csípődtek be az idegek a hátamban, a nyakamban, s a térdem, a csuklóm is elkezdett vacakolni. És itt kanyarodik vissza történetünk a rég elfeledett hatha-jógához. Kénytelen voltam kezdeni magammal valamit, hogy ne akadályozzon a rendszeresen visszatérő fájdalom a munkám, az otthoni kötelességeim és a lelki gyakorlataim végzése közben. Elkezdtem hát reggelente, heti pár alkalommal megcsinálni néhány kör szúrja-namaszkárát (napüdvözletet). Nem vagyok túl hajlékony, és sok időt sem szánok az ászanák kitartására, de azóta, hogy legalább kétnaponta jógázok maximum tíz percet, gondtalanabb lett az életem.
Nem az örökifjú, mutatós test elérése a cél – hiszen ez a test mindenképp megöregszik, majd menthetetlenül elpusztul –, hanem az, hogy minél kevesebb gondot okozzon az öregedés. Ez a test, ami börtön a lélek számára, egyben eszköz is a (fel)szabadulásra. Ezért is javasolják a szentírások, hogy vigyázzunk rá, óvjuk egészségét, hogy jól és hosszú ideig tudjon bennünket szolgálni lelki, vagy legalábbis magasabb rendű céljaink elérése közben!
Az már csak hab a tortán, hogy a szúrja-namaszkára gyakorlatsor egyik mellékes hatása az, hogy megizmosodik tőle az ember. Gondoltam, megosztom ezt a tapasztalatot, hátha a férfiolvasók értékesnek találják. 🙂 Azért ne tévesszük szem elől azt, amit már annyiszor olvashattunk a Jógapont cikkeiben: nem ez a test az énünk!
(Borítókép: Klaus Nielsen fotója a Pexels oldaláról)