Az élet néha megtréfál bennünket. Olykor nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy eredetileg elterveztük, sőt, előfordulhat, hogy szinte egymás után szakadnak ránk a nehézségek, anélkül, hogy egy csepp időt is kapnánk két dolog közt lélegzethez jutni.
Az ember az egyik pillanatban még azt gondolja, hogy minden sínen van, szépen összelegózta a mindennapokat, mehet a menet, és akkor, hirtelen történik valami, ami keresztbe húzza a szépen fölépített egészet. Kigáncsol és földre lök. Szinte szó szerint.
“No, most kezdheted elölről. Van B terved?”- vigyorog kajánul, miközben te ott pislogsz a földön, hogy akkor most hogyan? Hogyan legyen tovább?
Nem marad más hátra, ilyenkor jön: az újratervezés.
Szeptember idusán, vagyis majdnem akkor, mert 13-án (hogy – hogy nem) történt, a második főiskolai jóga gyakorlat óránkra hangolódtam. Én kaptam ugyanis idén elsőként a lehetőséget megtartani az óra végi relaxációt a csoportunknak.
Teljesen be voltam sózva. Az oktatónk kérésére hangtálakkal felszerelkezve érkeztem, na meg még egy hangszórót is bedobtam a táskámba, hogy a halk zene is tökéletesen szóljon, az alatt a 10 perc alatt, ami marad, hát legyen maradandó.
Maximális kikapcsolódást akartam nyújtani a megfáradt gyakorlóknak, teljes ellazulás – élményt, feltöltődést adni nekik. Ez a kedvencem ugyanis a hatha jóga tanításban, nagyon szeretek relaxáltatni. Tudom, hogy jó vagyok benne, ezért nem is igazán izgultam, csak vártam, hogy történhessen, amire felkészültem. Haladtunk az órán, új ászanákat vettünk. A Vírabhadra 3-ra rávezető gyakorlathoz egyik lábunkat a falra kellett helyeznünk. Könnyen ment, nem volt gond. A ballal. Még segítettem is a mellettem álló barátnémnak, megmutattam neki hogyan tartsa fent a lábát a falon, miként támasszon ki, hogy stabil legyen a helyzete. Aztán visszaléptem a saját szőnyegemre, és lábat váltottam. A jobb mozdult a levegőbe. Egy pillanat műve volt, a kelleténél egy lehellettel nagyobb lendület, a jógaszőnyeg gyors csusszanása, és már csak azt éreztem, hogy zuhanok a földre, rá a hirtelen kiforduló bokámra.
Kívülről mintha hallottam volna magam felkiáltani, aztán csak azt észleltem, hogy ott fekszem a földön, mint egy darab rongy, mozdulatlanul. Mert az volt a biztos, nem mozdulni. Csak hagyni, hadd tudatosuljon az éles, lüktető fájdalom, felfogni mi van velem, mi történt, mi történik, és időt hagyni a gondolkodásra.
A fölém gyülekezőket megnyugtattam: minden rendben van, élek. S mivel egy idő után fel is tudtam már tápászkodni a földről ülő helyzetbe, csendesen végigvártam az órát, s bár már kissé kezdett elkapni a remegés, végül mégis úgy döntöttem, hogy nem nyögök, négykézláb kievickélek a táblához, és megtartom az óra végi relaxációt.
Nekikezdtem. Amíg lágyan, duruzsolva mondtam a magamét, teljesen átszellemültem, semmi, de semmi fájdalmat nem éreztem, megszűnt a külvilág.
Játszottam a hangommal, játszottam a hangtálak finom rezgéseivel, “varázsoltam” a pontosan beillesztett mantrákkal.
Tudtam, hogy olyan finom dolgot művelek, amivel elsimogathatom a ráncokat az emberek hétköznapoktól megcibált lelkén, és ez engem mindig végtelenül motivál. Hát ötöst is kaptam, amitől ugyan boldog voltam, de akkorra már azt hiszem éreztem, hogy jóga gyakorlatból ebben a tanévben több jegyet már nem fogok kapni.
Óra végeztével segítő kezek letámogattak a barátnőm autójáig, és meg sem álltunk a Baleseti Intézet tömött Sürgősségi osztályáig, ahol az esténk hátralévő részét várakozással töltöttük.
S ahogy mindennek vége szakad egyszer, itt is elérkeztünk a vizsgálatok és a röntgen utáni dermesztő diagnózisig, megszületett az ítéletem: az ugrócsont törése, párosítva az ízületi tok leszakadásával. Több hetes gipsz, kezdetnek fekvő. Jógamesternek tanulok. Elöntötte a szememet a könny, de visszafogtam. Ráérek még bőgni, gondoltam, most a legnagyobb kérdés az, hogy hogyan jutok fel a harmadik emeletre egy lift nélküli házban, ahol lakom. Az élet ilyen. Meg kell oldanod helyzeteket, ha tetszik neked, vagy ha nem, akkor is. Persze lehet bőgni, de attól nem lesz jobb.
Fel kell jutni a harmadik emeletre, ez a következő lépés. Éjjel fél egykor.
Folytatás hamarosan következik!
Írta: Mátyássy Lilla, a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola hallgatója
Mátyássy Lilla korábbi cikkei Az én jógám rovatában: