A jóga legmagasabb rendű célja a Legfelsőbb Úrral, mindenek forrásával való összekapcsolódás. De hogyan is képzeljük el Istent?
Ha megvizsgáljuk a különböző korok, gondolkodók és filozófiai iskolák nézeteit, láthatjuk, hogy az Istenről alkotott elképzelések igen széles skálán mozognak. Más a “filozófusok Istene”, más a művészeké, és más a vallások képviselőié. Mindenki másképp képzeli el Istent, sőt, manapság már egyenesen “elismerésre méltónak” számít, ha valakinek sajátos felfogása van Istenről.
A filozófusok máig sem tudtak megegyezni abban, hogy vajon Isten immanens vagy inkább transzcendens-e. Mindkét elképzelés mellett és ellen is szólnak érvek, azonban a kettő összeegyeztethetetlennek tűnik. Az immanens elképzelés szerint Isten áthatja a világot, annak lényegi jellemzőiben rejlik: a világmindenség – benne minden élőlénnyel – az isteni intelligencia megnyilvánulása, kifejeződése. A transzcendens elképzelés szerint Isten a világtól teljesen függetlenül létezik, az anyagi világ meg sem érintheti Őt, hiszen fölötte áll annak. Egy másik nézetkülönbség abban a kérdésben alakult ki, hogy Isten személyes vagy személytelen-e. A személytelen istenfelfogás hívei szerint Isten végső valósága nem rendelkezik személyiséggel. A személyes Istent elfogadók azonban azt vallják, hogy az előbb említett személytelen aspektus a személyiséggel rendelkező Isten “fénye”. Az Indiai filozófiai iskolák között mindkét nézetre találhatunk példát, sőt a keresztény valláson belül is akadnak olyanok, akik személytelennek, és olyanok is, akik személyiséggel rendelkezőnek tekintik Istent.
Vannak, aki a természet szépségét, kifinomult harmóniáját csodálják, mondván, hogy az Isten legmagasabb rendű kifejeződése. Vannak, akik a zenei kompozíciók mögül hallják kicsendülni az isteni harmóniát, vagy az ihletett, látomásos irodalmi művekben látják meg az isteni természetet. Vannak, akik egyszerűen magára az életre gondolnak úgy, hogy az egy magasabb rendű valóság része. Ők áhítattal csodálják az élet dolgai mögül felvillanó ismeretlen és megindító szépség, harmónia “jelenlétét”. Mások a tudatuk mélyén őrizgetnek olyan érzéseket, emlékfoszlányokat, melyek leginkább egy csodálatos hely után érzett gyötrő honvágyra hasonlítanak. Sokan pedig a szeretetnek tulajdonítanak “világrendező” szerepet.
A sort még sokáig folytathatnánk egészen azokig a vágyakig, elképzelésekig, melyeknek látszólag semmi közük a klasszikus istenképhez. Látszólag egy olyan színes kavalkád bontakozik ki előttünk, melyet látva talán kétségeink is támadnak. Miért van ennyi – néha ellentmondásos – istenkép? Miért-e sok nézeteltérés? Tudunk, vagy megtudhatunk-e egyáltalán valamit Istenről?
Ehhez kapcsolódóan érdemes megfontolnunk a következő történet tanulságait. A történet Indiából származik. Az elbeszélés szerint egy király udvarában élt néhány születése óta vak ember. A király egy napon odavezettette őket egy elefánthoz, és arra kérte őket, hogy mondják el, milyen az elefánt. Az egyikük – aki az elefánt lábát tapogatta – egy érdes oszlopként írta le az elefántot. A másik – aki a fülét fogta – egy legyezőszerű teremtményként. A harmadik – akinek az ormánya akadt a kezébe – kígyószerűnek festette le az elefántot. Tehát mindannyian annak alapján írták le, hogy melyik testrészét tudták elsőre kitapogatni. A történetnek több tanulsága is van. Az egyik, hogy az Istenről alkotott különböző képek ellentmondásai nem Isten tökéletlenségéből vagy esetleges nemlétéből fakadnak. A mi tökéletlenségünk, korlátaink az oka, hogy nem tudjuk Őt megfelelően leírni, megtapasztalni. A történet másik – fontosabb – tanulsága, hogy minden világi ismeret, tapasztalás töredékes. Az anyagi látásmód, világi ismeret nem férhet hozzá a teljes igazsághoz. Minden ilyen, a végső valóságról alkotott kép és minden istenkép szükségszerűen tökéletlen, relatív. De ha ez így van, milyen reményünk van arra, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, hogy megtudjuk, ki is Ő?
A tökéletes választ Istentől kaphatjuk meg – kitől mástól, ha nem Tőle? Csak Ő nyithatja fel a szemünket, hogy ne kelljen vakon tapogatóznunk, hanem megpillanthassuk Őt, személyesen. A védikus irodalmat Krisna vagy tökéletesen Krisna-tudatos emberek beszélték el. A Krisna név “mindenkit vonzót” jelent. Isten nevei közül legjobban ez írja le az Ő legfelsőbb valóságát. A védikus irodalom részletes és mély leírással szolgál Istenről, természetéről, örök lakhelyéről és társairól. Arról, hogyan közelíthetjük meg illetve érhetjük el Őt. A vaisnava Istenképben megfelelően és következetesen integrálódik az immanens és transzcendens elképzelés, illetve a személyes-személytelen aspektus kérdése is: Isten személyes és emellett rendelkezik személytelen kiterjedéssel is. (Mindez abból következik, hogy Istenen kívül – lévén Ő a legfelsőbb Abszolút – semmi nem létezik, minden belőle nyilvánult meg.)
A védikus irodalomból megtudhatjuk, hogy mit kell tennünk, hogy elérjük Őt, hogy visszaállítsuk az elfeledett kapcsolatunkat Vele. Ha azonban továbbra is ragaszkodunk a töredékes, relatív elképzeléseinkhez, nehezebb dolgunk lesz. Ugyanis ha Isten fel akarja nyitni a szemünket – a kinyilatkoztatásokon keresztül, vagy később személyes segítségével –, a mi hozzáállásunkon is változtatni kell. Hiszen miért nyitná fel a szemét, miért engedné a maga közelébe azt, aki ragaszkodik hozzá, hogy Isten személytelen? Miért engedné a maga közelébe azt, aki nem megfelelő mentalitással, irigyen közelít hozzá? Ha azonban a megfelelően tesszük mindezt, ha önzetlenül, odaadással közeledünk felé, Ő maga fogja tisztítani a fejünkben Róla kialakult képet. A kép tisztulásával megtapasztalhatjuk Isten egyszerre immanens és transzcendens természetét, az Ő tükröződését a valóság minden megnyilvánulásában. Megértjük, hogy semmi sem független Tőle, minden Rajta nyugszik. Úgy, mint gyöngysor a fonálon.
Szerző: Kovács Attila (Acyutananda Dásza)
Cikk forrása: http://lepnikell.hu/
Képek forrása: pixabay