Veszélyes lenne a fényképezés?

Az utóbbi írásaimban mindig a természetre figyeltünk. Eközben igyekeztem illusztrációként igen kedves barátnőmnek a képeit hasznosítani. Talán az olvasóknak is feltűnt Endes Anikó (fenti kép) „Paia” monogrammal fémjelzett, egyedi hangulatú képi világa. Amit ezúton is hálásan köszönök Neki! Vagyis mivel minden (természet) fotó mögött ott van a fénykép készítője, most egy kicsit a fotó készítőjére fókuszálok. Bár lehet, hogy eddig is ezt tettem… hiszen ki tudja, hogy hol kezdődik és hol ér véget a megfigyelt és megfigyelő? A kettő szoros egységet alkot.

Bizonyos szempontból minden fénykép készítőjét hasonlíthatjuk a lélekhez, a fényképezőgépet pedig a testhez. Miként a fotós a kamerával pásztázza a környezetet és fókuszál valamire, majd rögzíti a képet, ugyanúgy a lélek is az elméhez, szemhez hasonló érzékszervek segítségével pásztázza a környezetet, fókuszál valamire és megőrzi az élményt. A fényképész témája sokszínű lehet: emberek, természet, állatok, növények, tájak, különféle történések. A lélek témája is kimeríthetetlenül változatos: figyelme például megragadhat tárgyakon, élőlényeken, érzéseken, eseményeken, ezek kombinációin és Istenen egyaránt. Ahogy a fotós különféle hangulatokat tud teremteni a képeken, ugyanúgy a lélek is a legkülönbözőbb hangulatokat tudja megélni. Miként a fotóst is magával ragadhatja a téma, úgy a lelket is a környezete. De ahogy a fotós is lehet tudatos és célzottan kattintgathat, mert üzenete van, ugyanúgy a lélek is lehet annyira erős, hogy nem hagyja, hogy az érzékszervek tárgyai rángassák, hanem azokat egy tudatos cél érdekében használhatja. Hogy mi ez a cél az viszont lélekfüggő. S talán éppen ez most a legfontosabb: a felelősség, hogy mire irányítjuk figyelmünket, és mire használjuk jelképes fényképezőgépünket. Mert valójában a legtöbbünkkel az a helyzet, hogy annyira elvarázsolt bennünket a természet, hogy meg is feledkeztünk arról, hogy mi is ott vagyunk a kamera mögött. Kérdezhetnénk, hogy miért baj ez? Hiszen annyira jó érzés átadni magunkat az élményeknek. Átmenetileg valóban felemelő érzéseket tapasztalhatunk. De amikor e nagy mámorunkban már csak nem is rémlik, hogy mi megfigyelők, „fotósok” is létezünk, óvatlanságunk miatt csak sodródni fogunk az élet szélsőséges viszontagságaiban. Ha azonban emlékeztet bennünket valaki, hogy mi különbözünk attól, mint amit megfigyelünk, akkor könnyen zavarba eshetünk. Miért is fényképezünk, ha az ilyen veszélyeket hordoz magában? Mi célja van a létünknek, ha fotósként nem engedhetünk annak a csábításnak, hogy egyesüljünk azzal a szépséggel, ami körülvesz bennünket?

Azért kattintgatunk, mert elfeledkeztünk arról, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk itt. Ittlétünk célja, hogy újból emlékezzünk: ott áll közvetlenül mellettünk a Felsőlélek, Isten, Krisna. A Vele való szeretetteljes kapcsolat és az ebből származó feltétel nélküli öröm létünk egyetlen lényege. Ha figyelmünket már egyedül csak Rá irányítjuk, véglegesen letehetjük végre a fényképezőgépet, és felszabadultan örülhetünk a társaságának. S ha netán újra elkezdjük használni a fényképezőgépet, annak a célja már nem öncélú, hanem Isten szolgálata, az Ő üzenetének átadása. Ilyen körülmények között soha többé nem felejtjük el, hogy kik is vagyunk valójában. Ezt maga Krisna mondja a Bhagavad-Gítában: „Ó, Kunti fia, hirdesd bátran: az én hívem nem vész el soha!” 1

Írta: Dr. Bányai Orsolya, PhD – környezetjogász, egyetemi adjunktus.
Fotó: Endes Anikó, illetve www.pexels.com

1 Bhagavad-Gíta, 9.fejezet 31. vers

A szerző korábbi cikkei: