Azt hittem, hogy megalázkodás. Azt hittem, hogy gyengeség, mert arra neveltek, hogy az erős sohasem alázkodik meg. Sokáig úgy éltem, hogy nem tűrtem semmilyen megalázást, nem kértem senkitől segítséget, nem bíztam senkiben, nem követtem senkit. Farkasnak neveltek, hogy a bárányok között túléljek. Nem tiszteltem senkit, de arra megtanítottak, hogyan követeljek ki magamnak minden csepp tiszteletet. Isten létezése sohasem volt kérdés számomra, de az Ő valódi célját sem értettem meg.

Aztán idősebb lettem, gyűlt mögöttem a tapasztalat. Egyre több dologról hullt le a lepel, egyre több korábbi tanítás vesztette el hitelét, mert Isten megmutatta nekem, hogy egyik sem igaz. Azt is feltárta előttem, hogy az alázatnak milyen a valódi arca.

Az alázat erő. Az alázat bizalom. Az alázat elfogadás. Az alázat tisztelet. Az alázat egyensúly. Az alázat hit. Az alázat maga az út.

Arra is rájöttem, hogy mindig is volt bennem alázat, csak elnyomtam, mert azt tanították, hogy gyengeség. Elhitették velem, hogy a túléléshez sohasem szabad alázatosnak lenni, hanem mindent és mindenkit le kell nyomni. Pedig a méltóság és az alázat is kéz a kézben jár.

Aztán Isten megmutatta nekem a valódi erőt, amit tudtam tisztelni. Amit természetesnek vettem, hogy tisztelek. Nem kellett gondolkodnom rajta, nem kellett félnem senkitől és semmitől. Mert már egy jó vezetőt követtem. Rögtön tudtam, hogy Ő többet lát minden helyzetből, mint én. Azonnal odaadtam magam Neki, bár alig ismertem, mégis engedtem, hogy vezessen. Elfogadtam, hogy nem jár a jutalom, hogy nem leszek kitüntetett, hogy Ő nem csak rám várt. Elfogadtam, hogy attól a pillanattól csak Ő irányít.

Ekkor jött a legszebb, mégis legfájóbb perc. Mert nem következett be, amivel egész életemben riogattak. Nem aláztak meg, nem nyomtak el, nem lettem gyenge. Isten csak még erősebbé tett. De már volt alázat bennem Felé, mert Ő az, Aki. A valódi méltóságra abban a percben leltem rá. Akkor volt az alázatom és a méltóságom egyenrangú.

Azóta bízom magamban. Abban, hogy tisztán érzem, csak Ő lehetett az, Akinek odaadtam magam. Mindent, amim csak van, mindent, ami csak én vagyok. Hiszen sohasem voltam külön Tőle. Amióta az eszemet tudom, mindig mellettem volt. Csak nem figyeltem Rá, nem hallottam meg Őt, nem engedelmeskedtem, nem szolgáltam, nem voltam képes az alázatra.

Ő mégis megelőlegezte a bizalmat, Ő mégsem mondott soha sem le rólam. Ezzel bennem is elindított egy változást. Megléptem azt, amit sohasem gondoltam volna, hogy meg fogok: beiratkoztam vaisnava teológia szakra. Rövidke életem egyik legjobb döntése volt. Ezen a főiskolán (Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola) találkoztam valódi vezetőkkel. Akik irányában már természetes volt az alázat. Mert éreztem, hogy ők már mind bejárták az utat, amin én csak elindultam. Tudják, hogy mire van szükségem. De nem ezt tisztelem bennük, hanem azt, hogy még most is dolgoznak önmagukon, még most is itt vannak és segítenek.

Számomra ez az igazi alázat. Nem kérni semmit, de odaadni mindent. Köszönöm a leckét, és ígérem, hogy fognak még jókat derülni rajtam. Ahogyan Krisna és Prabhupáda szokott.

Varga Kata, a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola teológia szakos hallgatója