Létezik olyan, hogy spirituális időgazdálkodás? Tudjuk lelki alapon szervezni az időnket? Sjámaszundara Dásza (Bakaja Zoltán) a BHF hallgatóinak tartott előadásában járta körbe, hogy az ősi indiai bölcsesség kínál-e válaszokat a 21. századi embernek arra a kérdésre, hogyan tudja jól beosztani az idejét.
Sajnos a poént már az elején le kell lőnünk: olyan, hogy spirituális időgazdálkodás nem létezik, de legalábbis ellentmondást hordoz magában. A lelki világban a jelen örök, az idő múlásával egyáltalán nincs értelme törődni. Ha csak az időnk beosztása a kérdés, ahhoz pedig nem szükséges semmilyen spiritualitás, bármilyen világi coach vagy tréner tud tippeket adni, hogyan szervezzük meg a napjainkat.
A spirituális időgazdálkodás kifejezést akkor lehet érdemes megvizsgálni, ha abban az értelemben használjuk, hogyan fordíthatjuk az időnket a lelki életre, fejlődésre.
Ehhez egy fontos fogalmat kell megértenünk: a jóság kötőerejét. A védikus filozófia szerint ezt az anyagi világot, melyben élünk, három, egymástól jól elkülöníthető, mindenre hatást gyakorló energia határozza meg, melyeket kötőerőknek neveznek. Ez a három kötőerő a szattva (jóság minősége), a radzsasz (szenvedély minősége) és a tamasz (tudatlanság minősége).
Patandzsali, a jóga alapvetéseit megfogalmazó indiai bölcs, művében, a Jóga szútra 4. fejezetében kijelenti, hogyha megszabadulunk a kötőerőktől, akkor az idő sem lesz ránk olyan hatással, mint korábban, tehát nincs más dolgunk, mint megszabadulni a kötőerők hatása alól. Ez persze csak elsőre hangzik egyszerűen. Ha megnézzük, mit tanácsolnak az ősi indiai szentírások, a Védák ennek elérésére, a 21. század embere számára meglehetősen nehezen kivitelezhető útmutatásokkal találkozunk, mint például a Bhágavatam 7.5.5. versében: „Menj el az erdőbe, és keress menedéket Harinál” [Istennél].
Az idézett vers a szannjászát, azaz a világi életről lemondott aszketizmust javasolja a lelki önmegvalósítás útjaként. Az átlagembernek, aki nem tudja az egész életét feltenni a lelki fejlődésre, nem jönnek szóba az ilyen abszolút megoldások, mint kivonulni a társadalomból, és az erdőben élni. De mindez nem azt jelenti, hogy nem is fejlődhetünk spirituálisan, igaz, jóval lassabb lesz az előrehaladás.
Mit tehetünk akkor a mindennapi élet keretein belül, hogy elmélyüljünk a lelki életben? Itt térünk vissza a jóság minőségéhez, ugyanis az erre való törekvést javasolják a szentírások. A szattva minőségében élő ember kiegyensúlyozott, elégedett, harmóniára törekszik magával és a környezetével, uralkodik az érzékein s szeretetteljesen viszonyul minden élőlényhez.
A jóga bibliájaként is emlegetett Bhagavad-gítá 18.37. verse szerint „az a boldogság, ami kezdetben méregnek tűnik, de végül nektárrá válik, és ami ráébreszti az embert az önmegvalósításra, a jóság kötőerejébe tartozik.” Első ránézésre talán nem tűnik logikusnak, hogy hogyan lesz a méregből nektár, pedig egy jól érthető folyamatról van szó. A szattvikus életre való törekvés sok lemondással, szabállyal, előírással jár, nagy jelentősége van az állandóságnak, rendszerességnek: ugyanakkor kell kelni, enni, feküdni, tanulni. Ez a rutin nehéz és kellemetlen lehet, de segít a jóság minőségébe emelkedni.
A másik fontos összetevője a szattva-guna elérésének a lelki gyakorlatok rendszeres végzése. Minden nap fordítsunk erre időt, de legyünk realisták, és csak annyit vállaljunk, tervezzünk, amennyit rendszeresen végezve elviselhetőnek találunk.
Csak olyan fogadalmat tegyünk, amit be is tudunk tartani, nem kell például rögtön napi több óra mantra-meditációt kitűznünk célul. És semmiképpen ne ítélkezzünk jelenlegi helyzetünkről, az ugyanis nem jó vagy rossz, hanem egyszerűen ez van, el kell fogadnunk, és ebből, saját képességeinkből kell kiindulnunk.
A Bhagavad-gítá 11., 17., és 18. fejezetei a kötőerőkről szólnak. Sjámaszundara Dásza azt javasolja, alaposan tanulmányozzuk ezeket a részeket, és vizsgáljuk meg, mi jellemző ránk közülük. Jól meg kell értenünk, mi jellemző a jóságra, és ezt összevetni azzal, hol tartunk most. Ha mindezeken átrágtuk magunkat, akkor állíthatunk össze egy tervet, amellyel szépen lassan haladhatunk a célunk felé.
Egy dolog elkerülhetetlen: az, hogy valamilyen rendszert vezessünk be az életünkbe a jóság minősége felé igyekezve, különben folyamatosan akadályokkal fogjuk magunkat szembe találni az úton. Egészen kis lépésekre kell itt gondolni, mint például, hogy mikor és mennyit eszünk, mert ha ez nincs megtervezve, és rendszertelenül reggelizünk, ebédelünk, az betegséghez vezet. Ugyanígy bármilyen más rendszertelenség is bajt okoz hosszútávon.
Annak, hogy elkezdünk az időgazdálkodással foglalkozni, több oka is lehet. Az egyik, hogy kötelességből tesszük, ami a jóság minőségébe tartozik, de lehet, hogy a szenvedély minősége motivál minket időnk beosztására. Ilyenkor anyagi előnyökért vagy haszonért cselekszünk. Ez nem ideális a lelki fejlődés útján, de lendületre ezt is használhatjuk, hogy legalább elinduljunk valamerre, kimozduljunk a tudattalanság minőségéből.
Ne feledjük, hogy a rendszeresség önmagában nem elég, a jóság más aspektusaira is figyelmet kell fordítanunk, például a tisztaságra. Ha rendszeresen nem fürdünk, a rendszerességünk nem fog a jóság minőségébe tartozni, hiszen az ugyanannyire fontos tisztaság elve nem érvényesül.
Sjámaszundara Dásza ennek kapcsán megosztotta, hogy több évtizedes tapasztalata alapján milyen jellemző hibába futnak bele, akik elkezdik a lelki életet gyakorolni. Általában van a gyakorlásnak egy olyan aspektusa, ami új gyakorlóként nagyon megtetszik nekünk, ebben hajlandóak vagyunk előre lépni, másban viszont nem. Azt kell megértenünk, hogy a lelki élet minden aspektusát, ami a szattva felé visz, el kell kezdeni kis lépésekben gyakorolni, olyan tempóban, ami tartható, de ugyanakkor tudunk is vele haladni. Ha mindig teszünk egy újabb kis lépést, lassan, de biztosan előre fogunk haladni a lelki fejlődés útján.