Három hosszú hónap telt el, a heti-kétheti, szomszédokkal közös bevásárlást leszámítva otthoni karanténban. Az, hogy hasznosan telt-e, majd kiderül hamarosan, de legbelül úgy érzem, sok mindent sikerült kimondani, kifejezésre juttatni, amit amúgy nem biztos, hogy megléptem volna. Kicsit olyan, mint amikor Isten takarítói szabadságra küld valakit. Kívül-belül tisztulni kell ilyenkor, nincs mese, ami a csövön kifér. Ezek a napok, hetek, hónapok elszálltak, nem térnek már vissza, jó kis szűrőnek bizonyultak, azt hiszem.
Aki túlélő típus, mint jómagam, az mindent áttranszformál egy új helyzetben, azonnal alkalmazkodik, mert nincs vesztegetni való idő. Az emberi élet drága kincs, és véges a fizikai jelenlét, amit arra kell használni, amire igazából való: a lelki életre. Ezt pedig meg lehet tenni család(ok) mellett, gyerek(ek) mellett, beteg szülő(k) mellett, munkanélküliség, vagy éppen rengeteg kötelesség, és feladat közben is. Ha elromlik valami, ha eltűnik valami, ha összetörik valami, ha nem úgy működnek az anyagi dolgok, ahogyan azt mi elvárnánk, akkor is. Nincs kifogás, ami megállná a helyét, szigorúan magamon teszteltem ezen időszak alatt.
A kapcsolatokat is kőkeményen megpróbálta ez a karantén, az egész világot behálózó pandémia, amit mindenki teljesen másképpen értelmez(ett) és vészel(t) át. Azért ragadtam billentyűzetet, mert két általánossá vált jelenséget figyeltem meg, elképesztően széleskörű skálán mérve. Az egyik pozitív és szívmelengető, a másik önző és kicsinyes. Meg szoktam kérdezni a hallgatóságomat, hogy melyikkel kezdjem, amire általában (mostanában is) az a válasz, hogy tudjuk le a rosszat, aztán búcsúzzunk valami jóval, ami reményt ad.
Egész Magyarország nagyon szerencsés (mielőtt megkövezne valaki, a súlyos tünetekkel rendelkező fertőzötteket és a krónikus beteg idősebbeket kivéve), mert nálunk teljesen máshogy folyt le az eddigi COVID-19 időszak, mint a világ (pl.: Olaszország, India, Amerikai Egyesült Államok, Japán) többi országában. Mégis nagyon sokan arra fecsérelték az energiájukat, hogy összehasonlítgassák a saját helyzetüket másokéval, akikről amúgy csak halvány fogalmaik vannak. Korábban is megfigyeltem a „magyar virtust”, ami a ,,Bezzeg a Giziéknél!” típusú beszólásokkal kezdődik (minden Gizi nevű drága olvasótól sűrű elnézést kérek), majd a ,,Nekik könnyű!”-vel folytatódik. Nem értettem sosem, de most főleg úgy éreztem, hogy nem helyénvaló.
Senkinek sem lehetett könnyű ezzel a kihívással szembesülni, átmeneti (vagy akár hosszú távú) változtatásokat tenni, a szeretteiről kiemelten gondoskodni, a munkahelye megszűnésével új feladatokat és megélhetést találni. Az egyik léleknek ez a szerepe, a másiknak meg amaz, nincsen két egyforma emberi élet, ez biztos, akkor mégis miért kéne egyetlen séma, ami szerint mindenkinek ugyanabból, ugyanaz járna?
Éppen ezért, amikor a hamis ego páncélja olyan vastag, hogy semmi és senki sem hatolhat át rajta, az a legnagyobb pofon, amit egy lelkész, vagy egy gyakorló segítő kaphat. Amikor bárhogyan és bármivel próbálkozol, akármit mondasz, vagy teszel, nem számít. Amikor azzal kell szembesülnöd, hogy még egy ilyen helyzetben is van, akit csak és kizárólag az érdekel, hogy mit eszik és mit iszik aznap; vagy az, hogy a másiknak miért van kertje, és miért van kedve otthon gazdálkodni, vagy miért jár ingyenes állami képzésre; miért nem lakik méregdrága albérletben, miért mosolyog minden nap (amikor most sírnia kéne); vagy egyáltalán csak miért nem panaszkodik, amikor az a magyarok egyik ’’védjegye”?
Megkísértett a gondolat, hogy soha többé ne foglalkozzam az emberekkel, az önző és kicsinyes, félelmekkel teli szívükkel. Aztán másnap reggel felkeltem, és kezdtem az egészet elölről, mert emlékeztettek, hogy én is innen indultam, hogy magam is alakulóban vagyok, mert még nem jött el az út vége, hiába láttam meg a fényt. Kötelességem továbbadni, amit eddig kaptam, nyitogatnom kell a szemeket akkor is, ha legtöbbször lepattanok az önvédelmi páncélokról. Kemény meccseket vívok, de Isten mindig mellettem áll, és ez az egyetlen ok, ami miatt nem adhatom fel, bármennyire is szerettem volna sokszor.
Vannak önzetlen és jószívű emberek, akiknek ez a pandémia csak még nagyobbra nyitotta a szívét, erősebbé a hangját és szélesebbre az ölelését. Kedves gesztusok, egy biztató szó, egy tál meleg étel, egy kézzel varrt maszk, egy telefonhívás, egy levél, egy szeretetcsomag – ezek mind léteztek és léteznek. Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek, mi csupán annyit tehetünk, hogy megfelelően döntünk, a reakciónkkal és lépéseinkkel híven tükrözve belső lényegünket. Mindenki egyenlő esélyt kapott, egy emberi születést, amit szabad akaratával arra használhat, amiben hinni tud. Egyéni feladatainkat és egyedi személyiségünket csak Isten ismeri teljes valójukban, nekünk fokozatosan kell felfedeznünk és tanulnunk őket. Azt szeretném kívánni mindenkinek, hogy legyen nyitott és bizakodó, mert amíg itt vagyunk az anyagi világban, addig a szenvedésből okulni kell, és menni tovább előre. Isten vár ránk, vár minket.
Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet! Hare Krisna!
Írta: Varga Kata vaisnava teológus