avagy milyen is az elefánt?
A hinduizmus az egyik legsokoldalúbb vallásos képződmény. Sokarcúságának egyik magyarázata, hogy megalapítása nem fűződik egyetlen személyhez, hanem évszázadok során mintegy önmagából, a benne lakozó erők következtében és a külső körülmények hatására jött létre. A hinduk szívesen nevezik vallásukat „sanāthana dharmának”, azaz „örök vallásnak”, amely időről időre isteni megtestesülések által (Rāma, Kṛṣṇa, Buddha stb.) nyilatkozik meg és mondja ki újra a már ismert, de valamiképpen feledésbe merült igazságot.
Az India bibliájaként ismert eposzban, a Bhagavad-gītāban azt állítja a Legfelsőbb Lény, Kṛṣṇa, hogy „mindenki minden tekintetben az Én utamat járja”. Éppen ezért a hinduk egyik legfontosabb kulcsszava a tolerancia. Tisztelik a változatosságot, az üdvösségre vezető utak sokféleségét. Számukra nem a máz a lényeges, hanem az e mögött rejlő odaadás, szeretet. Úgy gondolják, hogy minden vallás, Istentől származó bölcseleti rendszer igazat mond, csupán különféle részaspektusait világítják meg ugyanannak az Egésznek. Szemléletmódjukat hűen illusztrálja az alábbi rövid tanmese:
Egy jószívű fejedelem, országa minden vak emberét meghívta palotájába ünnepi lakomára. Az ebéd befejezése után a fejedelem maga köré gyűjtötte a vakokat, és felszólította őket, hogy adják elő kívánságaikat. Már csak egy öreg vak ember állt a fejedelem előtt, aki azonban nem kért és nem kívánt semmit.
A fejedelem meg is kérdezte:
– Hát neked nincs semmire szükséged?
– Ó, uram, mondta az öregember, mit kérhetnék én tőled! Öreg ember vagyok már, és minden percben eljöhet értem a halál. Már nem várok semmit a földi élettől. Ha azonban jóságos szíved mindenképpen meg akar ajándékozni valamivel, hallgasd meg, és ha tudsz, válaszolj egy kérdésemre. Tudod, uram, mondta az öreg vak, én már megjártam az életet és sok mindent tapasztaltam, és hallottam egyről-másról. Egy dologban azonban nem látok világosan, egy kérdésemre sehol sem találtam választ. Ez a kérdés pedig így hangzik: Milyen az Isten?
– Válaszolok a kérdésedre – szólt a fejedelem – de csak egy feltétellel. Mondd meg te vagy társaid, hogy milyen és hogyan néz ki egy elefánt?
No, ennél mi sem könnyebb, gondolták a vakok. Ekkor a fejedelem parancsára elővezettek egy elefántot, és a vakok tapogatni kezdték. Mindegyik ott, ahol érte. Az egyik a lábát, a másik az ormányát, a harmadik az agyarát és így tovább.
Mikor ezzel végeztek, a fejedelem megkérdezte a vakokat:
– Most pedig mondjátok meg, mit tapasztaltatok, milyen az elefánt?
Aki az elefánt ormányát tapogatta meg, azt állította: olyan az elefánt, mint egy puha tömlő.
Aki az elefánt agyarát tapogatta meg, váltig állította: olyan az elefánt, mint egy hegyes tőr.
Aki az elefánt lábát tapintotta meg, azt állította: olyan az elefánt, mint egy vastag oszlop.
Aki a fülét tapintotta meg, azt állította: olyan az elefánt, mint egy vastag pokróc. Így vélekedtek a vakok az elefántról, és mindegyikük ragaszkodott állításához. Ebből aztán parázs vita keletkezett, amely csaknem verekedéssé fajult. Végre is a fejedelem csendre intette őket, és így szólt az öreg koldushoz:
– Amint láthatod, még azt sem tudjátok megmondani, hogy milyen az elefánt. Mert vakok vagytok, és nem láthatjátok az egész elefántot. Nos, így vagyunk Istennel is. Itt a földön vakok vagyunk vele szemben, mert testi szemeinkkel nem láthatjuk őt.
Ilyen elefánt-ügyekbe mi is nap mint nap belebonyolódunk. Kicsiben, nagyban; életünk minden percében állást foglalunk valami mellett, vonatkozzon az akár a nagybetűs Igazságra, akár relatív, ingoványos talajon álló emberi igazságocskákra.
Ha itt és most nekünk tennék fel a kérdést: „Nos, hát akkor milyen is az elefánt?”, akkor bizony egyáltalán nem biztos, hogy a hindu szemléletet érvényesítenénk. Sokkal inkább valószínű, hogy mindegyikünk csak hajtaná a maga igazát, s erről hangzatos szavakkal, ügyes szónoki fordulatokkal és költséges reklámhadjáratokkal igyekezne meggyőzni a körülötte állókat is. Lassacskán mindenki beleavatkozna a vitába, s a dolog odáig fajulna, hogy az pokróc-pártiak hajba kapnának az oszlop-pártiakkal, miközben a tömlő-hívek mindkettőnek ellátnák a baját. Természetesen aztán változna a szereposztás, aki alul volt, az felülre kerülne, s a küzdelemnek sohasem lenne vége.
Eközben csak egy dolgot felejtenénk el: azt, hogy valójában mi is vakok vagyunk.
Írta: Kṛṣṇa-līlā devi dāsī
Átdolgozta: Mudra-Nádas Linda
Forrás: Krisna.hu