Van, ami nem változik, van, ami örök, és ez a valami a folytonos megújulás, megfrissülés.

Ahhoz azonban, hogy a világ és benne az élőlények új életre kapjanak, előzőleg mindig és mindig el kell szenvednünk a pusztulást is.

„Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig, a halál pillanatában is egy másik testbe költözik. A józan embert azonban nem téveszti meg az efféle változás.” (Bhg. 2.13)

Tegnap este beszélgettem egy barátnőmmel, és közös aggodalmaink közepette a bizonytalan jövő miatt egyszerre csak örömmel teli hangon újságolni kezdte, hogy azért milyen fantasztikus, hogy ebben a krízishelyzetben mennyi barátja és rokona összefog, és segítő kezet nyújtanak egymásnak. Telefonon keresztül szőnek terveket, hogy ki mit tud a másiknak felajánlani, ha beüt a krach, van aki üres lakást, nyaralót kölcsönbe, némi pénzt, s akad, aki több zacskó száraz tésztát, ha szükség lenne rá.

És vannak, akik ismeretlen időseknek önzetlenül bevásárolnak, segítenek.

Akárhogy is nézzük, igen, egyre inkább be vagyunk szorítva fizikálisan, olyan helyzetbe kerültünk, amit nagyon nem szoktunk meg a mi látszólag szabad életünk során, de mégis, mégis mennyire igaza van a barátnőmnek, hogy itt és most is észre kell vennünk azt, hogy nem csak a rossz van.

A nehézségek idején felfakad az emberi jóság is, az erő, a lélek valódi szépsége.

Bosszankodhatunk a nyugdíjasokon, akik kint sütkéreznek a napon, ahelyett, hogy a négy fal között rettegnének. S talán picit igazunk is van.

De belegondolunk-e közben, nyitva a szívünket, hogy sok idős ember nemigen érti már ezt az új helyzetet, ezt a modern háborút, az ember és a vírus küzdelmét, megöregedve, talán egyedül a mindennapokban, a négy fal között, végre itt a tavasz, és mint a gyermek kitotyog a fényre, és egy kis beszélgetésre a másik magányos emberrel.

Vagy morgunk és szitkozódunk ezen, vagy megpróbáljuk beengedni a napsugarakat a szívünkbe. Ha figyelmeztetünk másokat, az időseket, szelíd szép szavakkal is megtehetjük. Az eredmény várhatóan hasonló lesz, de az anyagi világunk rezgései megemelkednek, ha mi magunk a szebbet és jobbat választjuk önmagunkban.

A bizonytalanságban a biztos pont mindig az, hogy én magam tudjam, hová szeretnék tartozni. Mit erősítek gondolati szinten és milyen szavakat ejtek ki a számon. Hogyan cselekszem vészhelyzetben, mennyire vagyok felelős magamért, másokért, tudom-e, hogy ki vagyok, s kinek tartozom elszámolással.

Mindannyian aggódunk a kis életeinkért, a hozzátartozóink egészségéért, jóllétéért, s az életkörülményeink miatt.

De egyszer ennek a helyzetnek is vége lesz, s talán könnyebb lesz egy új világot építeni, ha jók vagyunk és szeretettel viszonyulunk egymáshoz, már MA.

Írta: Mátyássy Lilla, a BHF vaisnava jógamester szakos hallgatója