AZ IDŐ MISZTÉRIUMA – MAGYARÁZAT A YOGA-SŪTRA 3.53. AFORIZMÁJÁHOZ – 2. rész

2019. 05. 20. | Életmód, Filozófia

Szerző: Mezei Katalin
 

Ízelítő a Yoga-sūtra jelenleg készülő 3. kötetéből. A könyv várható megjelenése 2019 szeptembere. A cikksorozat első része itt olvasható.

53. sūtra

kaa-tat-kramayo sayamād vívókáját jñānam

A pillanatok és azok egymásutániságára [tehát az idő – elemi egységeinek szintjén történő – múlására] irányított saṁyama különbségtételből származó [analitikus] tudást eredményez. [3.53]

Az idő megértése

A lineárisan haladó anyagi időt kizárólag e világ változásaival együtt tudjuk értelmezni. Azt szoktuk mondani, hogy „az idő eljár valaki felett”, de ez a megközelítés azt sugallja, hogy az anyagi idő gyakorol hatást a tárgyakra, de ez épp fordítva van. Az anyagi idő nyer értelmet a világ változásainak köszönhetően. Az idő végtelenül apró (infinitezimális) egységeinek egymásra következése mindig az anyagvilág ugyanilyen jellegű lassú, de biztos változását jelzi a számunkra. A fenti sūtrában használt kaa (pillanat) egyik jelentése az idő lehető legkisebb egysége[1], amely e logika szerint korrelál az anyagi világban bekövetkező változások legkisebb értékével. A pillanatot úgy is meg lehet fogalmazni, hogy azon időegység, amely alatt az atom (aṇu – az anyag legkisebb összetevője), – amely a térben egy bizonyos helyen van – az egyik helyet elhagyva a másikra érkezik.[2] Ezen pillanatok folyamatos egymásra következését nevezik kramának, az idő – elemi egységeinek szintjén történő – múlásának. A Śrīmad Bhāgavatam így fogalmaz:

„Az időt a testek atomi kombinációja mozgásának mérésével lehet számítani […]. Az atomi idő annak alapján mérhető, ahogyan az átszel egy bizonyos atomi teret. Azt az időt, amely az atomok megnyilvánulatlan összességén halad át, nagy időnek hívják.”[3]

Nagyon érdekes, hogy az idő definíciójával, és az idő és az anyag legkisebb egységével, annak méretével a kvantumfizika is foglalkozik és számol is vele. Ez utóbbiakat nevezi „Planck-időnek” és „Planck hossznak”. [4] Úgy tűnik, hogy ahogy a tudomány egyre mélyebben hatol az anyag vizsgálatába, s egyre parányibb részecskékig, illetve tér-idő dimenziókig jut el az anyagi világ elemzésében, annál közelebb kerülnek a modelljei a védikus jógaszentírások által kinyilatkoztatottakhoz.

A jóga filozófiája úgy tartja, hogy a pillanatok egymásra következésében a pillanatoknak nincs valóban létező csoportja. Az úgynevezett muhūrta, mely egy negyvennyolc perces időtartam, vagy a „nappal”, az „éjszaka” mind ilyen „pillanatcsoportok”, melyeket a beléjük foglalt pillanatok valamely hasonló tulajdonsága alapján az elme működése hoz létre. Ezek a szó szoros értelmében nem valósak. Két vagy több pillanat nem létezhet egyszerre egy időben egymás mellett. Nem lehetséges két pillanat egymásra következése, amelyek egyszerre egy időben létezhetnek. Amikor egy pillanatot követően megszakítás nélkül jelenik meg a másik, azt nevezik egymásra következésnek (krama). Ebből az okból az, amit úgy nevezünk, hogy jelen, nem más, mint egyetlen pillanat. Az előtte lévő pillanat már, az utána lévő pedig még nem létezik. Ebben a tekintetben a múlt és a jövő sem létezik. Ez csupán általános elképzelése (vikalpa)az időnek[5]. Ami miatt azonban mégis van a valósággal kapcsolata ezeknek a fogalmaknak, az az anyagvilágban mindeközben bekövetkező változások jelenléte. Ennek köszönhetően érdekes módon ezek az idődimenziók (a jelen, a múlt és bizonyos szempontból a jövő is) mindig léteznek az aktuális „jelenpillanatban” is.[6]

Ahogy az atom (aṇu) az anyagi világnak azon elemi egysége, amelyben a „kicsiség” eléri a határát, úgy a pillanat (kṣaṇa) az időnek azon elemi egyége, amelyben a „rövidség” eléri a határát.[7]

Ahogy az anyag legkisebb oszthatatlan egységét is nehéz elképzelni, hogy létezik, úgy az idő legkisebb egységének létezése is hihetetlennek tűnik. Az anyagi tudat mindig eljátszik a gondolattal, hogy hát „miért nem lehet ezeket tovább osztani? Mi akadályozza ezt meg” A válasz ezekre a kérdésekre viszonylag egyszerű. Az anyagi világ véges, határai vannak, így sem az anyagot, sem pedig az időt nem lehet végtelen mértékben osztani. E világ határaival már a korábbi iskolai tanulmányaink során is találkozhattunk, csak akkor ezek nem kerültek ehhez hasonló összefüggésbe, és persze nem is vontunk belőle le komoly filozófiai következtetéseket. A fizikai világnak ilyen határa például a fénysebesség (300.000 kilométernyi elmozdulás, illetve haladás másodpercenként), amelynél nem lehetséges gyorsabb mozgás,[8] de gondolhatunk az „abszolút nulla fokra is”, amely egészen konkrétan mínusz 273,15 fokban határozható meg a Celsius skálán.[9] A tudomány számos bizonyítása utal rá, hogy lehetetlen ennél hidegebb hőmérsékletet előállítani.

Az idő egyetlen pillanatában az egész univerzum megváltozik. Ami az egyik pillanatban létezett, az a másik pillanatban lényegileg már nem létezik, még ha annak a tárgynak e megváltozott formája még egy ideig ugyanazt a funkciót el is tudja látni, mint amelyet előtte ellátott. Ebben a világban minden ideiglenes, állandóan változó, s úgy mondják, hogy nem érdemes rá építeni a jövőnket, főleg egy jógi jövőjét nem.

Amikor a jógi az idő eme apró egységeinek egymás után következésére irányítja a sayama rendkívül hatékony megismerési folyamatát, akkor tökéletes bepillantást nyerhet az anyag múlandóságába, és ezzel szemben kontrasztként a lélek örök természetébe. Ennek köszönhetően alakul ki benne az anyag és transzcendens között különbséget tevő képesség (viveka-khyāti) és az ebből származó többi lelki tudás (vivekajaṁ-jñāna). Ezzel a tudással felvértezve ellen lehet állni az előző sūtrában említett félistenek csábításainak, de a hétköznapi élet kihívásainak is. Természetesen ez a megkülönböztető intelligencia nem csak lelki, hanem anyagi eredményt is szülhet, melyekről majd a két következő aforizmában olvashatunk.

A jelenben zajló anyagi változások azért képesek a szemünk elől rejtve maradni, s csak hosszabb idő alatt nyilvánvalóvá válni, mert végtelen kis mértékben zajlanak le, s ehhez a végtelen kicsi egységekben történő változáshoz az elme azonnal alkalmazkodik, hozzászokik, hozzáidomul, s úgy érzékeli mintha meg sem történt volna. Csak akkor kezdjük el érzékelni a változás folyamatát, amikor az valamilyen küllembeli, vagy funkcióbeli változásban is megnyilvánul már.

A sūtrában megfogalmazott módszer által, mellyel az idő múlása és az anyagi világ változó és ideiglenes jellege is feltárul, a jógi számára egy következő eredmény is megjelenik, az idő relatív természetének megértése.

Dr. Tóth-Soma László (Gaura Krisna Dász)


[1] A kṣaṇa – pillanat elnevezést konkrét számszerű időintervallum megnevezésére is szokták használni, de már nem filozófiai értelemben, hanem a konkrét idő/változás-mérés részeként. Ebben az értelemben a kṣaṇa 4/5 másodperc időtartamot jelent. Lásd a Bāgh. 3.11.7. és a 3.11.14. magyarázatot.

[2] A védikus metafizika atom (aṇu) fogalma nem azonos a mai fizikában atomnak nevezett elemi egységekkel, melyek, mint tudjuk tovább oszthatók. Eredetileg a „nyugati” filozófiában az atom koncepciója szintén az anyag legkisebb és oszthatatlan összetevő részecskéjére utalt (atomos = oszthatatlan). Berryman, 2008.

[3] Bhāg.3.11.3-4. vers és a magyarázata.

[4] A Planck-idő az idő természetes egysége, amit Max Planck javasolt. Bár nem vehetjük a Planck-időt egyszerűen az idő kvantumának, ennél rövidebb időtartam  (kb. 5,4 X 10-44 másodperc) alatt nincs értelme összehasonlítani az Univerzum két egymást követő állapotát. Egy fotonnak ennyi időre van szüksége, hogy fénysebességgel megtegyen egy Planck-hossznyi távolságot. A kvantum fizika szerint a hosszúság nem mérhető kisebb hibával, mint a Planck-hossz, még elvileg sem, tehát bizonyos értelemben ez a létező legkisebb hosszúság. A kvantummechanika úgy tartja, hogy értelmetlen a Planck-időnél rövidebb időtartamról, vagy a Planck-hossznál rövidebb távolságról beszélni (Kb. 1,6 X 10-35 méter), hiszen a fény egy Planck-idő alatt tesz meg ilyen távolságot.

[5] Hariharānanda, 1983. 338.

[6] Ezzel kapcsolatban lásd majd a Y.s. 4.12. aforizmáját és annak magyarázatát.

[7] V.B.3.51. Rāma Prasāda, 1998. 259..

[8] Szász–Néda, 2007.

[9] Arora, 2001. 43.