Ízelítő a Yoga-sūtra jelenleg készülő 3. kötetéből. A könyv várható megjelenése 2019 szeptembere. A cikksorozat első része itt, második része itt olvasható.

Az idő relatív természete

Az idő relatív természetét kétféleképpen lehet megérteni. Az egyik az, amikor ez a relativitás csak egy látszólagos, az ember tudatállapotától függő érzet, amikor az idő mindig ugyanannyi, de hol többnek, hol pedig kevesebbnek érezzük. Ez egyfajta viszonylagosságot jelent, melyben a változó paraméter a tudatállapotunk. Így tűnhet például „egy szeretett személy távollétének minden pillanata évmillióknak”[1]

Az anyagi idő relatív természetének, illetve működésének másik aspektusa annak tényleges relativitása. Ez sokszor megdöbbentő a hétköznapi gondolkodás számára, de ma már bizonyított tény, hogy e fizikai világban tapasztalható idő, és természetesen az alapjául szolgáló változások is számos fizikai paraméter állapotától függenek. Köztudomású például, hogy a gravitációs tér változása, a mozgás sebessége stb. befolyásolja az idő múlását azok számára, akik az adott körülmények között vannak, míg mások számára, akik csak szemlélői ennek, nem változik.

Ennek az egyik klasszikus példája az úgynevezett  „óraparadoxon”, vagy „ikerparadoxon” esete, amely az úgynevezett speciális relativitáselméletben kifejtett különös jelenség. Eszerint, ha két ember összehangolt órákkal ugyanabból a pontból indulva különböző irányú és sebességű mozgást végez, akkor következő találkozásukkor az óráik nem feltétlenül fogják ugyanazt az időt mutatni.[2] Ennek egy elképzelt alapokon nyugvó megvalósítását célozza az úgynevezett ikerparadoxon próba elmélete, amelyben egy ikerpár egyik tagja űrutazásra indul egy távoli csillaghoz egy közel fénysebességgel haladó űrhajóban.[3] Az utazó ugyanazon az egyenes útvonalon, ugyanazzal a sebességgel halad oda-vissza, míg a másik a Földön marad. Ha eltekintünk a Föld forgásától és keringésétől, és az indulást és a fékezést illetve megfordulást pillanatszerűnek vesszük, akkor a földön maradt iker nyugalomban van, testvére pedig egyenes vonalú egyenletes mozgást végez a Földtől a távoli csillagig, majd vissza. Az űrhajós iker visszatérésekor azt tapasztalja, hogy míg számára csak rövid idő telt el, testvére megöregedett, esetleg meg is halt.[4]

Ennek az elméletnek a bizonyítását valósította meg J. C. Hafele és Richard E. Keating 1971-ben, amikor két egymástól távolodó repülőgépben elhelyezett atomórák járását figyelték, melyek járását nem csak repülőgépek sebessége, s mozgásának iránya, hanem az idődilatációnak egy fajtája, az úgynevezett „gravitációs idődilatáció” is befolyásolta.[5] A gravitációs idődilatációnak köszönhető az, hogy a Föld felszínétől fölfelé haladva az órák egyre gyorsabban járnak. A négy, előzőleg szinkronizált órát Washingtonból kiindulva autóval a repülőtérre szállították, majd innen 13-15 le és felszállással körberepülték a földet. A repülőgépeken lévő óráknak az USNO (United States Naval Observatory) óráihoz viszonyított eltérései szignifikánsak, bizonyító erejűek voltak.[6] E kísérletet 1975-ben, 1996-ban és 2010-ben a lehető legfejlettebb technológiát használva sikeresen megismételték.[7]

Einstein relativitás elmélete óta az is köztudomású, bár ezt a tudományos közeg sokáig hitetlenkedve fogadta, hogy az idő az anyag különböző dimenzióiban, például az atom belsejében, vagy mondjuk a védikus irodalom tanításai szerint a különböző bolygórendszerekben is máshogy telik.

Ez utóbbi azt jelenti, hogy a védikus kozmológia által leírt bi­zonyos bolygórendszerekben egymáshoz képest másként telik az idő. Szemléltetésként a Śrīmad Bhāgavatam kilen­cedik énekéből említünk meg egy példát:

Kakudmī király leányával, Revatīval Brahmalokára ment, mely transzcendentálisan az anyagi természet há­rom kötőereje fölött áll, s az Úr Brahmā elé járult. Arról kérdezte őt, ki lehetne leánya férje.

Amikor Kakudmī megérkezett, az Úr Brahmā épp a gandharvák zenéjét hallgatta, s egyetlen perce sem volt, hogy beszéljen vele. Kakudmī ezért várt, s a hangversenyek végén hódolatát ajánlotta az Úr Brahmānak, majd előterjesztette régi vágyát. Miután a leghatalmasabb Úr, Brahmā meghallotta szavait, hangosan felkacagott, s így szólt Kakudmīhoz:

– Óh, király! Akiket szíved mélyén vejednek választottál volna, az idők során mind eltávoztak már az élők sorából. Huszonhét catur-yuga eltelt már[8]. Akik mellett dönthettél volna, már elmentek, s eltávoztak fiaik, unokáik és más leszármazottjaik is. Már nevükről sem hallhatsz többé. Óh, király! Menj most, és ajánld fel leányodat az Úr Baladevának, aki még mindig jelen van! Ő végtelenül hatalmas, sőt, valójában Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége, akinek teljes része az Úr Viṣṇu. Leányod méltó arra, hogy Neki adományozd. […]. Ő valamennyi élőlény örök jóakarója, ezért személyes társaival együtt alászáll, hogy az egész világot megtisztítsa, és csökkentsen annak terhén.

Amikor Kakudmī ezt az utasítást kapta az Úr Brahmātól, hódolatát ajánlotta neki, és visszatért hajléká­ra […], s gyönyörű leányát a leghatalmasabb Baladevának adományozta, majd visszavonult a világi élettől, és Badarikāśramába ment, hogy elégedetté tegye Nara-Nārāyaṇát.[9]

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy Patañjali a jelenleg tárgyalt sūtrával azoknak ad egy lehetőséget az anyag és transzcendens között különbséget tévő látásmód elérésére, akik még nem állnak az 50. aforizmában megfogalmazott szinten, tehát még nem látják a különbséget a sattva és a puruṣa között, vagy ha sejtik is ezt, még nem tudnak kizárólagosan és mindig (mātrasya) e szemléletmóddal élni. Ebben az esetben a szerző azt javasolja, hogy „Kedves jógi barátom, figyeld meg alaposan az időpillanatok egymásutániságát, s ezzel együtt az idő és e világ jelenségeinek kapcsolatát, s így szert tehetsz erre a különbséget látó képességre, mely a felszabadulás előszobája.”

Az időpillanatok egymásutániságának, és az idő múlása relatív természetének tanulmányozása tehát egy jógi számára számos felismerést adhat, amelynek köszönhetően képessé válhat az anyag s a transzcendens, az ideiglenes és az örök közötti különbségtételre, s végül az abszolút és örök idő birodalmába való belépésre, mely a hétköznapi tekintetek elől örökre rejtve van.[10]

Dr. Tóth-Soma László (Gaura Krisna Dász)


[1] Bhāg.1.11.9.

[2] Ez az úgynevezett idődilatáció jelenségén alapul: a mozgó óra lassabban jár, mint az álló. Az eltérés hétköznapi sebességeknél alig kimutatható, de a fénysebességhez közeledve jelentőssé válik.

[3] Einstein, 1905. 891.

[4] E témáról részletesen is olvashatunk Bokor Nándor Az ikerparadoxon és a gyorsulás című cikkében 2012.

[5] az általános relativitáselmélet szerint a Föld felszínétől fölfelé haladva az órák valamivel egyre gyorsabban járnak

[6] Hafele, J., Keating, R., 1972.a 166-168.; 1972.b 168-170.

[7] NPL, 2005. NPL, 2011

[8] 27 x 4.320.000 földi v

[9] Bhāg.9.3.29-36. Idézi, Sacisuta, 2011.b 28-29.

[10] Érdekes, hogy bár valószínűleg más alapokon állva, de „Newton is többször leszögezi, hogy csak a relatív idő érzékelhető, az abszolút idő sohasem. Úgy tartotta, hogy közvetlen tapasztalati bizonyíték nem hozható fel a létezése mellett.” Ez az anyagi értékelés és gondolkodás korlátja. Lásd Huoranszki, 2001. 108.