A szeretet jógája

A kisfiú és a kislány

Itthon tél volt, és mindenki a szeretet ünnepére készült, miközben mi Kambodzsában, Angkor ősi templomai között, a dzsungel mélyén sétáltunk. Akkor, ott pillantottuk meg ezt a két kisgyermeket. Az ősi templomok álltak elszórtan mindenhol a környéken, hol rejtve, hol egyenesen fákkal benőve, átszőve. Elmerengtem, hogy miért mindig a templomok maradnak fenn, a lakóépítmények sosem. Kisebb bolyongás után rájöttem, mi az oka. A lakóépületek fából épültek, míg a templomok kőből. A fa elmálik, a kő nem (vagyis jóval később). Így évszázadokkal később jelentőségteljes volt azt látni, hogy amit Istennek emel az ember, az megmarad, minden más pedig az enyészeté lesz. Ezzel is jelezve, hogy a lélek, és a lélek “erőfeszítése” örök…

Ahogyan ott bandukoltunk az ősi romok között, a dzsungel neszei lágyan öleltek körül bennünket. Pont, mint ahogyan az anya szeretetteli, becéző szavai ölelik körül a csecsemő lelkét. Az anyatermészet óvó szavait, neszeit éreztük a jelenlétben. A lelkünk mélyén visszhangoztak az anyatermészet becéző, szeretetteli szavai. Ebben az állapotban történt, hogy egy újabb lélegzetelállító ősi templomhoz érve két pici gyermekre lettünk figyelmesek. Egy kisfiúra és egy kislányra. Minden tekintetet oda vonzott a jelenlétük, vidámságuk, és még valami más is, amit egy jó ideig nem tudtam megfejteni. Csak az elmém egy távoli szegletében bújócskázott egy ideig.

Az ősi templomoknál a két kisgyermek, akik ennek az írásnak az inspirálói

Az élet azt hozza el, amire szükségünk van

Nagyon úgy tűnt, hogy nem csak két kisgyermek volt, akik elvoltak az elméjük mindent friss és ropogós élményként feldolgozó, és így az újdonság varázsában fürdőző világában. Volt ott még valami más is: egy különös összhang érződött belőlük. Főleg amikor a képen látható pózba vágták magukat. Nyilván lehetett ellesett póz is, de inkább valami életeken át tartó kapcsolat, összhang érzetét keltette bennem mindez. Így kezdtem megérteni, hogy mi az, amit eddig nem tudtam megfejteni kettőjükben.

Kereshetjük, kutathatjuk a lélektársunkat, ikerlángunkat, az élet elhozza. Vagy nem. Hiszen az élet azt hozza el, amire szükségünk van ahhoz, hogy a tudatunk virágba borulása elindulhasson, folytatódhasson. Vannak kapcsolatok, amelyek életeken át kísérnek (néha meg kísértenek) bennünket, és vannak melyek úgy működnek, mint a szalmaszálak az óceán hullámain: találkoznak, majd örökre elválnak. De miért folytatódik némelyik életeken át, mit is keresünk valójában, és miért van elválás az élet végén, még ha azt gondoljuk hogy megtaláltuk a lélektársunkat, ikerlángunkat, akkor is?

Sokan a keresésben rejlő mély fájdalom, szenvedés, és az éledő önvizsgálat, belülre figyelés hatására ráébrednek, hogy önmagukat látták a másikban felvillanni. És így igazából önmagukat szerették a másikban. Ezért van, aki eljut addig, hogy a szeretet az valójában önmaguk csodás, rejtett lényének szeretetét jelenti, ami néha másokban is felvillan, de nem ez az elsődleges.
De akkor mi szükségünk másokra, kapcsolatokra? Megint mások úgy értelmezik a belül, a lelkük mélyén meditatívabb, elmélyültebb állapotukban felvillanó csodát, hogy minden “egy”, mindenhol ugyanaz a csoda, az egység csodája tükröződik, és valójában nincsenek kapcsolatok, csak az egység torz tükröződése, és a végső valóságban eltűnik minden különbség. Azonban ez az értelmezés nem tudja megmagyarázni, hogy miért mindig a változatosság, a változatos szépség, és miért a kapcsolatok eredményezik mégis a valódi örömet, a valódi egység ihletett megtapasztalását.

Isten valóságát keressük

Ha kicsit is őszinték vagyunk, akkor érezzük, hogy a fenti értelmezések csak részigazságok, melyekkel a korlátolt logikánk lebutított formában próbálja megmagyarázni a valóságot, mely még csak a barlang falára vetett árnyékként jelenik meg a tudatunkban. Az anyatermészet és a védikus bölcsesség viszont azt súgja nekünk, hogy Isten mindent felölelő tudatára, valóságára úgy kapcsolódunk, mint a mátrixra kapcsolt egyéni tudatok. Ennek a tudatnak a részei vagyunk, de mégis különbözünk is tőle, mint ahogyan a mátrixban megjelenő kivetült énképek a mátrix részei is, és közben mégis különböznek is tőle. Minden kapcsolatunkban ezt az eredeti valóságot: Isten valóságát keressük. Ez a világ pedig egy változatos világ, amit a mátrix is mintáz. Hiszen a mátrix egy változatos világ szépségét és kapcsolatait mintázza, az alapján építették föl…

Mikor itt jártam a felvillanó megvalósítások sorában, a kislány elkezdett valamit dúdolni. Nem értettem, és nem ismertem mit dúdol, mégis olyan ismerős volt, mintha ezer éve ismerném a dalt, mintha mindig is hallottam volna a zenét. Felkavaró és megvilágító tapasztalás volt, mert rögtön bevillant, hogy mi is ez, hogy mit is tükröz. Hiszen ami az életeken át futó kapcsolatokat fűti, és ami miatt ezerféle értelmezéssel próbáljuk megfejteni azok mibenlétét, az az újra és újra felvillanó szerelem. A szerelem, melynek fókuszpontja a tudatunk fejelettségétől függően alacsonyabban (durva anyagi) vagy magasabban (finomfizikai szinteken) van. De mégis minden szerelem az Istenhez fűződő kapcsolatunkat villantja föl.

Rádhá és Krisna

Megtanulni szeretni

Azt a végtelen édességet, mely hatására megváltozik az érzéklésünk. A szerelem egy villanásnyi, még torz, de mégis élő bepillantás abba, hogy hogyan látnánk a valóságot, ha Istent szeretnénk. Hiszen a szerelemben minden a másikról szól, mindenhonnan a szeretett személy édessége árad, a szeretett személy természetét látjuk a napfény ízében, a madarak dalában, a patakok becéző csobogásában. Amikor elmúlik a szerelem, azt hisszük, hogy ez csak illúzió volt. Az is volt, meg nem is. Ez a tapasztalat valóságos, csak nem a másik, hanem Isten édes szeretetét éreztük ilyenkor, az ő mindent átható édes természetébe volt egy kis, felvillanásszerű bepillantásunk ekkor. És azért ilyen ismerős, és letaglózó minden szerelem, mert Isten szerelmét tükrözi. Az Istenhez fűződő eredeti kapcsolatunk ízét. Ahogyan a kislány dala azért volt ismerős ismeretlenül is, mert az isteni dalt, az isteni zenét tükrözte. Az isteni szerelemet, az isteni életet, az isteni kapcsolatot, amit mindig is kerestünk.

Az evilági szerelem egy kérészéletű, és homályos bepillantás a valódi szerelembe, az Isteni iránti szerelembe. Amíg meg nem tanuljuk, hogyan tudjuk szeretni Istent, és mi is a valódi szerelem, addig újra és újra meg kell születnünk. Addig újra és újra, beteljesülés nélkül keresni fogjuk az ikerlángot, lélektársat.

De ha rádöbbentünk, hogy Isten a valódi ikerlángunk, lélektársunk, akkor az olyan tapasztalás lesz, mint mikor kihúzzák Neo fejéből a gépet, mint mikor az álmunkból ébredünk. És ha megtanuljuk mindig Istent választani, szeretni, akkor megjelenik majd mint egy személy is… Egy személy, aki nem kevesebb a mindenségnél… hanem inkább “több” attól. Minden lelket az isteni tudat, az isteni élet részeként (de nem azonosként) fogunk látni, így az Isten iránti szerelem érzése szeretetként fog tükröződni a más lelkekhez fűződő kapcsolatunkban is, mely nem kevésbé csodás és mindent letaglózó, édes érzés. Így Isten eredeti szolgálatára, és az Isten szolgálatában megnyilvánuló örök kapcsolatunkra ébredve válik örökké a más lelkekhez fűződő kapcsolatunk is…