India varázsának misztériuma

Reményteli, derűs tavaszi délután volt. Látszólag céltalanul lődörgött az indiai kisváros szívében. De valójában nagyon is élt, és tudta mit csinál. Élvezte, ahogyan a vele szemben elhaladó helyiek pillantásában keresheti az életük drámaian megismételhetetlen szépségét. Figyelte az indiai utcán oly nyíltan kibontakozó mindennapi élet bensőséges jeleneteit, és próbálta átérezni a hangulatot. Azt az egzotikus fűszerként a teljes atmoszférát átitató különös derűt, ami a mosolyok tisztaságában, a beszélgetések hanghordozásában, a távolba révedő pillantásokban, és a felszabadult nevetésekben is ott rejtőzött. Pont, mint a boldogság kék madara, melyet soha nem látunk, de mindig ott dalol hívogatóan a távolban…

Ilyen hangulatban fordult be egy kisebb sikátorba, ahol a kékre festett falakon ismeretlen isteni jeleneteket ábrázoló, meseszerűen színes falfestmények mélyítették tovább a csodálatát. A sikátor végén, jobbra egy, a délutáni nap megnyugtató fényben fürdő kis teret talált. Ott a szemeit mágnesként vonzotta egy kis fűszerbolt, melyet gondos kezek varázsoltak vonzóvá. Látszott, hogy egy egész élet munkája, reményei és tudása honol a bolt minden szegletében. De még inkább megfogta a szeme előtt kibontakozó jelenet.

Fotó: NEOSiAM 2021

A fűszerbolt bejáratánál állt. Szemben vele, a bolt polcai előtt egy középkorú férfi figyelte nagy mosollyal az errefelé nem túl megszokott nyugati vásárló minden rezdülését. Balra fordulva a bolt ablakán át egy belső udvarra látott, ahol egy szintén középkorú hölgy próbált egy játékba merülő kisfiút vacsorához tessékelni. A boltos mellett egy kis szobára nyílott az ajtó. Ott egy öregúr olvasott elmélyülten. Valami különös aura vette körül, és az arca szinte gyermekien tiszta örömöt sugárzott, ahogyan belemerült a könyv olvasásába. És egyáltalán olyan béke és harmónia hatotta át a jelenetet, hogy úgy érezte, most már nem csak a fejében kell építgetnie a képzeletbeli megfejtést, hanem itt az idő, és a végére kell járni, hogy mi van az egész mögött.

A szobában olvasó öregúrhoz fordult udvariasan, hogy nem zavarja-e. Az idős bácsi örömmel fogadta kérdését, és minden figyelmével a vendég felé fordult. „Mi az, amit olvas?” – kérdezte a bácsitól. „A Rámájanát olvasom, és éppen ott tartok, hogy a majomsereg Dél-India partjairól próbál hidat építeni Srí Lankára, hogy Ráma király elrabolt feleségét, Szítá dévít visszahozzák.” Ezután nagyvonalakban elmesélte a fejezet történetét.

A főhősünk elméjébe égett az egész jelenet és tapasztalás. Egész életére. Nem tudta megfejteni, de a mély nyugalmat árasztó hangulat, amit ott átélt, többször is visszaköszönt a legváratlanabb helyzetekben a későbbi élete során. Olyannyira, hogy 30 évvel később, mikor már idős emberként újra Indiába utazott, nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, és újra elment a kisvárosba, hogy megkeresse a kis fűszerboltot.

Ahogyan odaért, megdöbbenve látta, hogy megállt az idő: a bolt ugyanúgy nézett ki, ugyanaz a szeretet és gondoskodás köszönt vissza minden szegletéből, mint régen. De ami a legmegdöbbentőbb volt: ugyanazt a jelenetet látta. A középkorú férfi mosolyogva állt a pultnál, az udvaron a kisfiú rakoncátlanul szaladgált és sikongatott, ahogyan az anyukája próbálta elkapni. A kis szobában pedig ugyanaz az öregúr, ugyanazzal az angyali békével az arcán üldögélt, miközben egy könyvet olvasott.

Nem hitt a szemének és nem értette, hogyan lehetséges mindez. Megkérdezte a bácsit, hogy mit olvas? „A Rámájanának azt a fejezetét, mikor a majmok hidat építenek…” Ekkora már teljesen úgy érezte, hogy megőrült. De hát valóságos volt amit látott, nem káprázott a szeme. Meg is kérdezte az idős bácsit, hogy miért olvassa még mindig ugyanazt a fejezetet? Az öregúr nem értette a kérdést. Ekkor hősünk elmondta, hogy mi történt itt 30 éve. Az idős úr fölnevetett. „A kisfiú, akit akkor láttál az udvaron, most ott áll melletted a pultban. Az ő kisfia és felesége hangja tölti be most az udvart. Aki akkor a pultban állt, az én vagyok. Az öregúr, akit akkor láttál könyvet olvasni ugyanitt, az én édesapám volt. Ő azóta már nincs közöttünk. Én visszavonultam, és csak a lelki életnek élek, és olvasom a Rámájanát.”

Photo by Nikhil Singh on Unsplash

Hősünk ekkor döbbent rá, hogy mi volt az egész, amit Indiában érzett, ami olyan erőssé, derűssé és vonzóvá tette ezt a nemzetet, és ami örökre az elméjébe égette az egykori tapasztalását. A nemzet nagysága a kultúrában rejlik. Abban a kincsben, amit a Rámájana, Mahábhárata és más ősi eposzok és szentírások hordoznak. Az indiai kultúra alapját a Rámáról, Krisnáról: Istenről szóló elbeszélések jelentik. A kultúra akkor tudja megőrizni a belőle áradó tisztaságot, derűt és erőt, ha ezekben a csodás elbeszélésekben gyökerezik.

Márpedig India hagyományos kultúrájának ez a legfőbb alapja. Ez biztosítja az emberek életének békéjét, és elméjük elmélyült tisztaságát. Megértette, hogy az örökké változó nyugati világgal szemben, ahol vészesen veszik ki a valódi kultúra, és ahol ugyanazt újra és újra olvasni végtelenül unalmas, itt Istenről szól az elbeszélés, és Isten neveit ismétlik egyre növekvő szeretettel. Így nincs unalom, csak folyamatos elmélyülés Isten tulajdonságaiban: az örökkévalóság fényében, a bölcsesség végtelenségében és az isteni boldogság óceánjában. Ezek az elbeszélések pedig az önzetlenség, az adás, és adakozás kultúráját építik föl. Hiszen Isten világába az önzetlenség elsajátításán keresztül tudunk belépni. Ezért érezzük általában Indiában, hogy olyan kedvesek és jószívűek az emberek. Hiszen gyermekkoruk óta ezt a kultúrát szívják magukba.

Forrás: Karádi Csaba és Kovács Attila – India Spirit (7. fejezet)

Fotók: Indradyumna Swami , Love of Vraj

EXTRA A TÖRTÉNETHEZ: